Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-12-24 / 52. szám
10. TOLNA VARMEGYE. 1899. december 24. tál, még úgy is volt, hogy nem megyek haza. De szüleim folytonos unszolására az utolsó héten mégis rá határoztam magamat, hogy haza megyek, de csak arra a két ünnepnapra. Sőt annyira mentem az óvatosságban, hogy még azt is megírtam, hogy csak a réggeli vonattal érkezem, igy legalább az napra sem vendéget nem hivnak, sem engem nem visznek sehová, másnap meg már úgyis visszafelé készülődöm, igy szépen megmenekülök minden ellenem tervezett házasitási merénylettől. — Hanem kérlek, barátom, nem unalmas neked ez az én részletes tárgyalásom ?-— Ah ! sőt ellenkezőleg, feszült érdeklődéssel várom a nagy óvintézkedések eredményét. Mert hogy a dolog visszafelé sült el, azt bizonyosra veszem. — No no, majd meglássuk, csak halljad tovább. Az utolsó napon, magam sem tudom miért, valami különös sentimentalismus szállt meg. Mióta csak emlénezem, a szent estét mindig együtt töltöttem szüleimmel s miért ne most is ? mért bujkálnék én holmi szőke vagy barna falusi ártatlanság elől ? hiszeu végre magam is ott leszek ! Csak azért is megyek, s pedig a délutáni vonattal, igy este 7 órakor ott leszek, s micsoda meglepetés lesz majd, ha váratlanul betoppanok a kedves, boldog családi körbe. így festettem ezt ki magamnak. De azért mégis máskép történt. Vonatunkat egy hirtelen támadt hófuvat útközben megállította s mikor végre indulhattunk is, a vonatnak annyi bajjal kellett küzdenie, hogy esti 7 óra helyett éjfél után kettőkor értem haza. Haragudtam magamra, miért nem maradtam meg eredeti tervem mellett. Most sem szerető családi kör, sem meleg fogadtatás, de még csak meleg szoba sem lesz, mert minek is füíenék a szobámat, ha úgy is csak reggelre várnak. S most már egy másik kérdés is bántott: Hogy jutok be igy éjnek idején a szobámba, hogy az egész házat fel ne verjem ? mert el voltam határozva, hogy reggelig nem adok életjelt magamról. Hisz csak a kapun jussak be zaj nélkül, belül már semmi baj. Apáéknál az a házi rend, hogy éjjelre csak a kapukat zárják be, de ajtókat soha. Emberemlékezet óta nem történt ott semmiféle betörés vagy lopás s nem is hiszem, hogy az egész házban egyetlen használható kulcs volna. A hátsó kapunak kerültem tehát, gondolva, hogy az ott alvó cselédek közül valamelyiket felébreszthetem, midőn nagy meglepetésemre észrevettem, hogy a kapu nyitva van. Bizonyosan az éjféli miséről hazajövet feledték nyitva. Tehát óvatosan beosontam s lábujjhegyen be is jutottam a szobámba, a nélkül, hogy valaki észrevett volna. De ott egy kis kellemes meglepetés várt rám. Hideg szobára voltam elkészülve s ime belépésemkor kellemes langy meleg levegő vesz körül. Oh édez jó anyám — gondoltam — a te szerető szived bizonyára megsejtette, hogy fiad éjfél után dideregve fog haza érkezni s minden eshetőségre befüttetted a szobámat! Éhes is voltam, de még sokkal inkább el voltam csigázva a rettenetes úttól. Nem szkat filozofáltam tehát, hanem lámpát sem gyújtva, nehogy ez által is valakinek a figyelmét magamra vonjam, vetkőzni kezdtem. De a sötétben tapogatózva, úgy vettem észre, hogy a székeken ruhák vannak, sőt midőn ágyamhoz közeledtem, azt találtam, hogy ott már valaki fekszik és jó mélyen alszik. — Hahaha! tehát nem neked készült a jó meleg szóba. — Bántam is én akkor, akárkinek készült, csakhogy volt, Feri öcsém, a technikus, gondoltam, okosabb volt, mint én s ha már hazajött Münchenből, elő is készítette a fogadtatását. (Csakhogy őt nem is akarták ám minden áron meghá- zasitani}- Megvallom, e percben annyira önző voltam, hogy nem is az öcsémnek meg a viszontlátásnak örültem, mint inkább annak, hogy most melléje bújhatok a jól felmelegitett ágyba. Meghálunk mi itt ketten, s majd reggel hogy megörül, ha itt maga mellett lát. Nem is tartott pár percnél tovább s úgy elaludtam, hogy csak reggel 8 óra tájban ébredtem fel. A mint szemeimét felvetve, szobámra ismertem, első gondolatom volt a mellettem még mindig alvó öcsém. Megfordultam tehát ; de óh egek ! nem az öcsém feküdt mellettem, hanem — képzeld csak — egy gyönyörű 18—20 évesnek látszó leány ! Hosszú hullámos, szőke, selyemhaja felbomolva, mint egy futó árnyék, lehe- letszerüen takarta el a pihegő keblet, melyről alvás közben az ing fodrai kissé lejebb csúsztak. Álom ez, vagy való ? Én kővé meredten néztem az észbontó látványt s nagy meglepetésemben mintegy öntudatlanul hirtelen felültem az ágyban. De erre a heves mozdulatra a lány is felébredt s felvetette szemeit. Oh azok a szemek ! Hanem ebben a pillanatban rémülten felsikoltott: — Jaj, ki ön ? hogy jött ide ? mit akar itt ? — s a takarót a feje fölé rántva, heves zokogásban tört ki. — Én, a mily gyorsan csak tudtam, kiugrottam az ágyból s nem emlékszem, hogy életemben valaha ily gyorsan felöltözködtem volna s vágtatva i rohantam ki anyámhoz, ki már akkor ott tett-vett künn a ház körül. Mikor engem meglátott: «fiam, édes fiam!» kiáltással rohant felém és nyakamba akart borulni. De én nem vártam be. — Csak egy szót, édes anyám ! Ki az a lány az én szobámban ? — Jaj fiam, hát te már benn voltál a szobában ? — Benn, édes anyám. — És ? ? ? — És . . . de el sem merem mondani. — Mit, mit édes fiam ? — Hát . . . édes anyám, én------------nem most érkeztem haza. —- Hát mikor jöttél ? — Mikor, az éjjel, 2 órakor. — Jaj, te szerencsétlen, s hol aludtál ? — Hol ? hisz éppen ez a bökkenő : a szobámban. — A szobádban ? de hisz ott csak egy ágy van és ebben . . . — Igen anyám, ebben az ágyban . . . — Mariska aludt. — Igen ... és ... én! De esküszöm anyám, hogy azt csak ebben a percben tudtam meg. — Irgalmas Isten, mit tettél ? és a lány ? — A lány magánkívül van s engem természetesen utál. De az Istenre, anyám, mondja meg már ki ez a lány, vagy jobban mondva, ez a tündér, ez az angyal ? —• Ez a tündér ? ez az angyal ? bizony igazad van; ő még az angyalnál is különb; de te persze nem ismerted meg; no de hogyan is ismerhetted volna fel annyi idő után ? — De ki hát. az Isten szerelmére, ne gyötörjön már anyám, ki ? — Ki ? Gyöngyösy Mariska ! — Gyöngyösy Mariska ? ? ? — Igen ! nem emlékszel már rá ? hisz ő volt a legkedvesebb játszótársad, mikor te még kis diák voltál. Nem emlékszel ? mindig úgy hittuk : A szőke csöppség! mindenki szerette, becézgette s különösen ti valósággal elválhatlanok voltatok. Nem emlékszel, mennyire fájt mindnyájunknak mikor apja vagy 12 évvel ezelőtt itt mindenét eladva (hisz java részét mi vettük meg) a szomszéd megyében vett birtokot és azóta elszakadtak tőlünk. — De igen, most már emlékszem. Hanem hogy jön most ez a lány ide ? — Hogyan ? úgy hogy édes apád nemrég valami nagy szolgálatot tett az ő apjának s midőn azt kérdezték, mivel hálálhatják meg ezt a nagy szívességet, én azt mondtam neki, hogy semmivel j sem jobban, mintha Mariskát, kit mi mindnyájan annyira szerettünk, egy időre ide ereszti, hogy nagy elhagyatottságomban kissé szórakoztasson s felvidítson. S minthogy a te szobád úgyis üres volt, s téged ma csak 10 órára vártunk, tehát addig ott lakott. — S mióta van itt ? — Vagy két hete. S micsoda édes egy teremtés az ! Te persze, fiam, csak a nagy szépségét láttad; de én, de én ! micsoda gazdaasszony ! s micsoda jó lélek! s milyen aranyos kedélyű! Az egész ház feléledt, mióta itt van. S hogy örült szegényke, hogy majd viszontláthatja régi kedves játszótársát, kit ő még nem felejtett el. Aztán képzeld csak, ő téged még mindig olyan kis gimná- zistának vél s ha én mvndom neki, hogy már milyen nagy vagy és milyen hires ügyvéd Budapesten, ő csak a fejecskéjét rázza: nem, nem. nem, nem tudom én azt másnak képzelni, mint a hogy akkor volt . . . S most, ime, milyen viszontlátás ! Istenem, Istenem ! szegény leány ! szegény leány ! — Jaj anyám, itt nem használ a sopánkodás ; inkább tenni kell valamit, hogy a leány lelki nyugalmát helyreállítsuk és meggyőzzük őt arról, hogy én mindenben ártatlan vagyok. — Bizony, bizony, fiam, azt kellene; de előre tudom, hogy ez nehéz dolog lesz. — Talán rögtön visszautazzam Budapestre ? — Ah, Isten ments! Gyáván megszökni a veszély elől? Ezzel csak még rosszabbá tennéd a dolgot. Inkább arra gondolj, hogy adod vissza a lány becsületét. — A becsületét ? a melyet el sem vettem ? — Annál jobb 1 Azaz hogy csakis igy van ez jól. Nos mit gondolsz, mit kellene tenni ? — Mit ? én csak egyet tudnék, a mi a bajt teljesen helyre hozná. — S ez ? — Nőül venni a lányt. — Kényszerből ? Hogy aztán talán megbánd ? Hiszen nem is ismered. — Sebaj anyám. Igaz, hogy csak egy pillanatra láttam, de ez az egy pillanat elég volt arra, hogy — Beleszeress. — Igen anyám. Én legalább úgy érzem, hogy még soha lány ilyen benyomást nem tett rám, és ha ez nem szerelepi, akkor még soha ember nem volt szerelmes. S ha ő is beleegyez... — Ah fiam, ez már az én dolgom. Ezzel anyám befordult a lányhoz, de negyed óra múlva kisirt szemekkel jött vissza. A lány hallani sem akart rólam s csak azon siránkozott, hogy rögtön vigyék hazai szüleihez. Vereségem tehát teljes volt. Most hát már én nem kellek. Azalatt apám is előkerült és midőn megtudta, miről van szó, erősen fogadkozott, hogy ő nyélbe süti a dolgot. Aztán bement és hallottam, mikor azt mondta neki : Mordózom teremtette, leányom, neked nem kell ez a fiú ? hiszen még nem is láttad ? nézz egyszer a szemébe s ha azután sem kell, akkor . . . — Nem, nem, nem 1 Nem akarom látni! De már erre felrántottam az ajtót. Mit ? nem akar látni ? de igenis fog látni, akár óhajtja, akár nem. Mert ha én kegyedet akaratlanul meg is sértettem, kegyednek még sincs joga engem kihall- gatatlanul elitélni. A rablógyilkosnak is rendel a törvényszék védőt és én igazamban ne védhetném magamat ? — S védted magadat hatalmasan. — Védtem magamat barátom. Hogy én miket mondtam neki, abból egy szót sem tudok, de azt sem vettem észre, hogy szavaim megtették a kívánt hatást, mert a merev, fagyos kifejezés lassanként eltüut szép arcáról, s midőn e szavakkal: «Látom, hogy hisz nekem és megbocsát; de ha be akarja bizonyítani, hogy a keserűségnek egy cseppje sem maradt vissza lelkében, s vonzalmat érez irányomban, tegyen engem a legboldogabb emberré a földön s nyújtsa nekem kezét... örökre ! Tudom, ilyen karácsonyi ajándékot még nem kapott halandó e földön !» védekezésemet befejeztem ; a kedves angyal .odanyujtotta kezés és . . . — És ? — No és van még mit kérdezned ? — Nem barátom. Hanem én csak édes anyád véghetetlen ügyességét bámulom, a ki még a véletlent is igája alá tudja hajlani, hogy az úgy szolgáljon neki, a hogy az az ő céljainak legjobban megfelel.
