Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-29 / 44. szám
44. szám lX. évfolyam. 44. szám. Szegzárd, 1899. október 29. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár: Egész évre . . 6 frt — kr. Fél évre . . . 3 » — » Negyed évre . . I > 50 > Egy szám ára ... 12 » Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó* hivatalon kívül elfogad Krummer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ES VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik, minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és lap tulajdonos : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Segédszerkesztő: SZÉKELY FERENC. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelfen megállapított [ árszabály szerint számíttatnak. A vármegyei tisztviselők helyzete. Ma, midón a vármegye helyi érdekeinek védelmére s az országos közigazgatás ellátására van utalva, a közhatóság funkcionáriusai anyagi garanciákat, létfentartá- suk eszközeit szükségképen első sorban a vármegyétől s másodsorban az államtól várják. Joggal mondhatom, hogy csak várják, mert bizony nem kapják meg és nem kapják meg jó részben azért, mert két helyen is van joguk kérni. Ha bizó szemekkel a magas kormány felé néznek, ott olyan formát mondanak, hogy majd ha a közigazgatás államosítása elkövetkezik, a fizetések is rendezve lesznek, a mi más szavakkal annyit jelent, hogy ha a tisztviselők állami közegek lesznek, majd akkor az állam gondoskodik azok méltó ellátásáról, addig azonban vegye magára e terhet a vármegye; ha pedig helyzetük javítását a törvényhatóságoktól kérik, akkor a kormányhoz utasítják őket, a mi körülbelül úgy hangzik, hogy miután ma már a közigazgatási tisztviselőkkel jó részt a központi kormányzat rendelkezik, tehát jogos igényeiket is az elégítse ki. És ez a Poncziustól-Pilátushoz való küldözgetés, egymásra utalás már hosszú idő óta tart s úgy látszik mindaddig ez lesz a jelszó, inig a közigazgatás államosításának vajúdó kérdése megoldva nem lesz; mig a központosításra való törekvés diadalt nem ült a ma már leginkább csak a passiv ellenállásban nyilvánuló partikulá- rizmus lelett. Immár három évtized óta kisért a köz- igazgatás államosításának, rendezésének kérdése, a melynek elodázhatlan voltát minden államférfi elismeri, de valahányszor más férfiú kerül a kormányrúd mellé, mindig változik a jelszó, a mely szerint a rendezésnek történnie kellene : változik az eredeti terv, változik az állítólag kész javaslat, a mely gondosan el van rejtve a minisztérium aktái között. Egyszer a minden vonalon keresztülviendő állami közigazgatást emlegették s ennek az iránynak a Sza- páry-féle csonka törvény lett a produktuma, a mely szerint a »közigazgatás állami feladatot képez» ; ma pedig az az elv jutott felszínre, hogy a közigazgatást a megyei és községi önkormányzat érintetlenül hagyásával, sőt kiterjesztésével kell keresztül vinni. De az irányelvek bárhogyan változzanak is, a közigazgatás és az ezt ellátó tisztviselők sorsa ugyanaz marad; pedig az manapság már annyira keserves, hogy ha a rendezés csalóka reménye nem kisértene, nehéz volna a közszolgálat ez ágának ellátására a kellő képzettséggel biró jogászokat kapni és ha a vármegyék pályázatai már manap absolut meddők nem maradnak, annak ezen kívül csak az az oka, hogy még mindig vannak emberek, a kik a hagyományhoz ragaszkodva, a megyei szolgálatot nobile officiumnak tekintik; vannak emberek, a kik vármegyéjüket családi, vagy vagyoni viszonyaik miatt* elhagyni nem akarják és vannak emberek, a kik refugiu- mot keresnek, mert »sok az eszkimó és kevés a fóka.» És hovatovább az utóbbiak csoportja lesz a legnépesebb; pedig, hogyha ezek megszaporodnának, nem sok üdvös dolgot fognak produkálni, az autonómia keretén belül aláássák a tisztviselők már úgy is megrendült tekintélyét. A mai anyagelviséggel telitett világban a tekintély alapja, vagy legalább támogatója és fentartója a biztos és szilárd anyagi helyzet. A társadalom a külső viselkedés és az életmód után ítél; az egyén értékét legtöbbször anyagi erőihez méri s ha az állam, vagy a vármegye tisztviselőit a társadalom ferde felfogásának, ítéletének és kénye-kedvének kiszolgáltatja, megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy a társadalmi téren is állásuknak megfelelő tényezők legyenek; megteremti azt a felfogást, mely a tanult és napról-napra élő, nélkülöző tisztviselőkben nem lát mást, mint tengődő proletárt. Ez a felfogás és az ebből folyó ferde társadalmi helyzet visszahat az állami rendre, magára a közigazgatásra. Hogy ez nem agyrém, bizonyítja az élet, ha valaki fáradságot vesz magának az élet könyvébe való bepillantásra; de példának elég az a szembe ötlő körülmény, hogy ép az az osztály: a vagyonosabb birtokosok, a mely a megyei élet virágzásának idejében a közszolgálatot ellátta s a vármegye sorsát mai nap is intézi és irányítja, fiait nem neveli a közpályára, hanem olyan teret keres számukra, a hol a munka és tehetség nyomában elismerés jár, mig ezt a vármegye tisztviselőitől legtöbbször megtagadja. Manap már a hivatal nem mellékkereset, hanem élethivatás s ha a hivitalnokok serege egész erejét, minden munkaidejét s tudását leköti, joggal kérheti, hogy állásához és a kor igényeihez mért anyagi eszközökkel ellássák, a melyekkel minden jogos igényét kielégítheti. Ha pedig a végzett munka ekkora anyagi áldozatot nem érdemel, akkor végeztessék azt olyan személyzettel, a mely műveltségénél s tanulmányainál fogva a képzett tisztviselővel egyenlő igényekre jogosítva nincs. Ez korunk felfogásából, az állam és gazdasági élet fejlődésének irányából vont konzekvencia s nem a szociálisztikus néze- ' teket valló proletár-sereg követelése, mint a hogy azt sokan hiszik és vallják. A tisztviselő jogos igényeinek kielégítését keresi s ezt az államtól és a vármegyétől, nem I egyesek kegyétől várja; nem akar tartozatlan fizetésért senkinek a zsebébe nyúlni, hanem joggal hivatkozik arra, hogy helyzetének javítása érdekében a polgárok egyeteme mivel tartozik a közügynek; mert , elvégre a tisztviselők ezreinek sorsa a közérdekkel némileg mégis csak összefügg. És ha vannak, a kik azt a ma már általános mozgalmat, a mely a törvényhatóságok alkalmazottjainak kebelében minden vármegyében megindult, a szociális eszmék terjedésének tudják be, akkor a fizetések rendezésének ellenzését joggal lehet | a vagyon önzésének nevezni, mert figyelemmel kisérve néhány vármegye tisztviselőinek mozgalmát, azt láttuk, hogy soha sem a kis emberek voltak az ellentállók. Eltekintve most már a tisztviselők igé- I nyeitől, társadalmi helyzetétől s ideális közcéloktól, pusztán e kérdés gazdasági oldalára utalunk. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a tisztviselők részére akkora-javadalmazást követeljen, a melyből tőkét is lehessen gyüj- I teni. A hivatalnok nem követelhet s nem is kér többet, mint saját és családjának állásához és műveltségéhez mért fentartá- sához szükséges eszközöket. Ezt az igényt a legjobban fejezik ki az angolok a »stan- ' dard of life» kifejezéssel, a melyet a munkás bérének megállapításánál szoktak használni, mert Angliában, a hol egy bírónak akkora fizetése van, mint a magyar igazságügyminiszternek, közhatósági funkciókra hivatottak fizetéseinek kiszabásánál nem szoktak garasoskodni. A tisztviselő igényei tehát csak az életmód javítására, esetleg csak az eddigi életmód fentartására terjednek ki; az tőkét gyűjteni nem akar. Az a fizetés többlet, a a melyet kap, rögtön forgalomba kerül ; visszajut az őstermelőhöz, iparoshoz, kereskedőhöz ; növeli a forgalmat, a fogyasztást s egyszersmind a gyermekek nevelésének í magasabb színvonalra való helyezésével a nemzeti kultúrát. Nem elveszett, elfogyasztott, külföldre vándorolt tőke az a pénz, a melyet egy nagy és még mindig nagyobbodó társadalmi osztály helyzetének megszilárdítására adnak, hanem befektetés is egyszersmind, a mely megtenni a maga gyümölcseit. Korunk fejlődési iránya olyan, hogy I egy erős, művelt és feltétlenül megbizható
