Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-20 / 34. szám
IX. évfolyam. 34. szám Szegzárd, 1899. augusztus 20. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. SZÉKELY FERENC. Előfizetési ár: Egész évre . Fél évre . . Negyed évre . Egy szám ára 6 írt — kr. 3 * — » I > 50 » . . 12 » Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékefien megállapított árszabály szerint számíttatnak. Nemzeti ünnep. Szent István napja nemcsak a katholikus vallás ünnepe, hanem ünnepe az egész magyarságnak, felekezeti különbség nélkül. Szent István uralkodásához fűződik Magyarország államiságának megalapítása. Ez időtől kezdve lépett be a magyar nemzet az európai népcsaládok közé, hogy ter- jeszsze, miként a többi nyugoti államok, a civilizációt és a kultúrát. Szent István előtt csak magyar nép létezett, magyar állam nélkül. A magyar nép hálás szívvel emlékezik meg első nagy királyáról és igaz kegyelettel avatta nemzeti ünneppé a mai napot, áhítattal zarándokol fel Budavárába, hogy a dicső király szent jobbját megtekinthesse, mert Szent István király vetette meg Magyarország állami és politikai jellegének, nemkülönben kultúrájának, úgyszintén belső békéjének és rendjének alapját. A magyar nemzeti állam épülete azonban, dacára hogy ezeréves fundamentumon nyugszik, még ma sincs teljesen befejezve. Magyarország magyar nemzeti jellege, a magyar nyelv uralma, a közkormányzatnak nemzeti szellemben való érvényesülése ma erősebb és általánosabb ugyan, mint bármikor is volt, mégis még igen sok a tennivaló. A nemzetiségek harca és panasza állandóan napirenden van. A tót, az oláh, a szerb és román nyelvű hazánkfia zavartalanul élvezi ugyan mindama jogokat, melyek az ország többi magyar nyelvű polgárait megilletik és mi terjeszkedés helyett az igazságtalan támadásokkal szemben csak védelemre szorítkoztunk, mégis minduntalan megismétlődnek a pánszláv és egyéb tüntetések a magyar hegemónia és a magyar államesztne ellen. A magyar nemzeti állam épületének betetőzését az állami közigazgatással tudjuk csak elérni, nem csupán azért, mert a választásnál a kinevezési rendszer az egész ország területére inkább biztosítja a hazafias magyar elemeknek alkalmazását, hanem azért is, mert a gyors, minden tekintetben teljesen megbízható, modern jog- j élet igényeinek mindenben megfelelő köz- igazgatás szintén egyik eszköze és emeltyűje volna a nemzeti jogállam megteremtésének, a mi azonban a mostani közigazgatási szervezet keretében el nem érhető. Évtizedek óta elismeri és sürgeti ezt az egész közvélemény, a sajtó és parlament egyaránt, de hiába. Nem történt egyéb, mint meddő parlamenti csaták után magának az államosítás elvének törvénybe cik- kelyezése, a következő alakban : 1. §• A közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez, melyet kinevezett állami közegek intéznek, részint önnállóan, részint a törvény korlátái közt, önkormányzati elemek közreműködésével. 2. §• A belügyminiszter utasittatik, hogy az 1. §- ban kimondott elvnek megfelelőleg: a vármegyei közigazgatási közegekről és azok hatásköréről, a vármegyék önkormányzatáról, a közigazgatási bizottság szervezéséről és hatásköréről — valamint a közigazgatási bíróságokról — egyidejűleg terjesszen elő törvényjavaslatokat. Ennek a törvénynek semmiféle haszna vagy gyakorlati értéke eddig nem volt, hisz 8 év óta van hatályban és* azóta kísérlet sem történt, hogy ezen törvényileg szentesített elvi kijelentéseknek tényleg érvény szereztessék. Pedig eme 8 év alatt fölmerült tapasztalatok meggyőzhettek mindenkit arról, hogy az állami közigazgatás behozatala immár elodázhatlan szükségletet képez. A jelenlegi békés és konszolidált parlamenti viszonyok különösen alkalmasak nagyobb arányú törvényhozási akcióra, éppen azért gondolunk a mai nemzeti ünnepen arra, hogy a magyar nemzeti állam betetőzéséül szolgáló állatni közigazgatás megvalósítása érdekében emeljük fel újból igénytelen szavunkat. T A R C A. —Rióiig le nem szállt. Míg le nem szállt az alkonyat, Még várhatsz egy-egy sugarat, Csak könnyű szellő járja át A felhők sűrű fátyolát. Míg le nem szállt az éjszaka, Kibukkanhat a nap maga És rád nevethet fény, derű, Az egész olyan egyszerű. Sőt ha az est itt van is, Lehetsz még boldog akkor is, S habár a nap már nem ragyog, Feljöhetnek — a csillagok. VESZELEI KÁROLY. A mosolygás. Irta: Sudermann Hermann. Vagy hat évvel ezelőtt történt, mikor abban a kitüntetésben részesültem, hogy egy előkelő pénzember — többszörös milliomos — leányának a tanítására szólítottak fel. Nem határozták meg, hogy miben oktassam, de bölcseletből, esztétikából és retorikából okvetlenül ki kellett képeznem. Kicsit soknak találtam azt, de a mikor erre vonatkozólag egy megjegyzést kockáztattam a marna őnagysá- gával szemben, azt a választ kaptam, hogy nem kell mindenből teljesen kiképeznem; a fő az, hogy a fiatal hölgy lelkét nemesítsem. Most már értettem mindent; gyakorlati utasításokat adni az ifjú hölgynek, hogy szellemeskedni tudjon — ez volt a feladatom. A mama, mint ebből is látszik, felületes, kacér, nagyvilági dráma volt, az apa amolyan rideg üzletember, a leány gőgös elkényeztetett gyermek, a ki testileg még meglehetősen fejletlen volt ugyan, de már úgy viselkedett, mint a társaság valamely ünnepelt hölgye. Kezdetben úgy bánt velem, mint a hogy egy jobbfajta cseléddel szokás ; csak mikor többször gúnyos megjegyzéseket tettem rá, — a bakfisdeányokat csak gunynyal lehet megszeliditeni — változtatta meg némileg modorát. Mindamellett még elég bajom volt vele. Franciául úgy gagyogott, akár egy papagáj, egyebet azonban nem tanult. Bámulatosan lusta volt; a mit nem tanult meg mindjárt, az nem is létezett számára. Gondolkodni nem tudott s valami sok érzést sem sejtettem benne; sápadt, kissé sovány arcáról legalább is sohasem tűnt el a fáradság s bla- zirtság kifejezése. A mama nevelésének a legfőbb célja volt: megtanítani a mosolygásra. — Inez gyermekem, miért vagy oly komoly ? Inez, barátságos modorral fogod csak az embereket megnyerni. Inez, akarom, hogy mosolyogj. Inez vállat vont és — mosolygott. A helyett, hogy megtanították volna a gyermeket arra, mi a szeretet s életkedv, csak azt kívánták tőle, hogy mosolygást erőltessen az arcára. Mindennek dacára érdeklődtem tanítványom iránt. Sajnáltam, hogy olyan elhagyatottan, igazi szeretet, igazi lelkesedés nélkül áll a világban s minthogy már akkor is az volt a nézetem, hogy tizenötéves embernek, legyen az férfi, vagy nő, élénken kell gondolkozni, megpróbáltam nem lehetne-e az ő lelkét is felpezsdíteni. Elővettem hát Heine «Buch der Lieder»-jét ; igaz, hogy kissé erélyes szer, de ilyen esetben rendesen használ. Olvasás közben némi magyarázatokat tartottam a szerelemről, a világfájdalomról stb. — és ime a szer hatni kezdett. A leány szeme ragyogni kezdett, s kipirult arccal vallotta be nekem, hogy tudja, mi az a szerelmi bánat, hogy naplót vezet és igy tovább. A csel tehát sikeiült. Megnyertem bizalmát, sőt mi több — még belém is szeretett. Igen érdekesen adta tudtomra ezen érzelmeit; felkönyökölt az asztalra, tenyerébe támasztotta fejét, lassan felemelte szempilláit s lehetőleg ábrándozó szemekkel tekintett reám. «Inez, ne álmodozzék !», egy nagyot sóhajtott s nyugodtan irt vagy olvasott tovább. Ettől kezdve oly szorgalmasan tanult s any- nyira átengedte magát vezetésemnek, hogy reménykedni kezdtem, hátha sikerül a fonák nevelés hibáit helyre hoznom. Megmagyaráztam neki, hogy azok a szegény rongyos ruháju emberek épp úgy gondolkoznak, mint a fejedelmek és a miliomosok,
