Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-04-09 / 15. szám
15, szám IX, évfolyam. Szegzárd, 1899, április 9. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KOHKTÉL. SZÉKELY FEHE2TC. Előfizetési ár : Egész évre Fél évre . Negyed évre . Egy szám ára 6 írt — lcr. 3 » — » I » 50 » . . I? > Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előlize- tések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékel'en megállapított árszabály szerint számíttatnak. A tolnai tüntetés. Botrányos tüntetés folyt le nagypénteken a tolnai kath. templomban a magyar szó ellen. Néhány felizgatott és feldühödött vénasszony nem akarta eltűrni azt, hogy az Isten házában magyarul prédikáljon a lelkész, s olyan botrányt rögtönöztek a harcias indulatu némberek, hogy a lelkésznek menekülve kellett távoznia a templomból a nép dühe elől. Elszomorító eset, hogy ilyesmi történhetik Tolnán, ahol köztudomásúlag kevés olyan ember találkozik, aki nem értené a magyar nyelvet. Nem lehet ezen sajnálatra méltó esetnek nagy jelentőséget tulajdonítani, s nem vezethetjük ezt vissza holmi nemzetiségi izgatásra, vagy a magyar és német elem közti elkeseredett gyűlöletre; mert ilyen tünetek — hála Istennek — nálunk Tolnavármegyében még nem voltak tapasztalhatók. Ennek a templomi botránynak más okai vannak. A tolnai nép szenvedélyes, ingerlékeny természetű; könnyű felizgatni s ilyenkor hamar kitör belőle a furor germanicus. A régebbi izgatásoknak és áldatlan harcoknak eredménye ez a mostani tüntetés. — Vissza lehet vezetni a politikai torzsalkodásokra, melyekkel az együgyü nép közé üszköt vetettek, s azóta ez többször már lángot vetett. Nem nemzetiségi színezete van ennek a templomi botránynak, hanem TARCA. — *88+— Jövő nemzedék. És jönnek majd utódok, nemzedékek, Kik rólunk is majd fitymálva beszélnek, Ha már az évek minket eltemettek És urai ok lesznek a jelennek. Mint mi most — ök majd ép úgy hivalognak S megteszik a kort majd ök is „mai kornak" S mert azt hiszik — különb, mint volt manapság Magukat nálunk sokkal többre tartják. Ök lesznek az „okosak", ök a „bölcsek" Kik uj nyomokat lelkesülve törnek, Oly magasra mi soha nem jutottunk, Hozzájuk képest homályba bolyongunk. Ó, mert böicsebbek azok, a kik élnek, Mint voltak a már letűnt nemzedékek, S áldott a hit, mely Így vezet előre Kopott múltakból — tündöklő jövőkbe ... VESZ ELEI KÁROLY. csak a nép felizgatott szenvedélyének kitörése, ami éppen ott nyilatkozik meg, ahol arra alkalma nyílik. Jól emlékezhetünk még arra, hogy néhány évvel ezelőtt az egyházpolitikai harcok idején Tolnán folyton torzsalkodás, tüntetés, botrány volt napirenden. Alig múlott el hét, hogy a műveletlen és durva nép, a neki beadott maszlagtól elbódulva — valami erőszakoskodásra nem vetemedett volna. Plébánosukkal is állandóan hadilábon állottak, s a boldogult prépost gyön- gesége is elősegítette azt, hogy a mesterségesen felizgatott elégedetlenkedők vakmerőbben kezdtek föllépni s absurd követelésekkel állottak elő. Ennek az áldatlan bujtogatásnak az eredménye a nagypénteki templomi botrány is, a melyet a bíróság kellőleg meg fog torolni. Hissszük és reméljük, hogy többé ilyesmi nem íog előfordulni ; mert a bot- ránycsinálók példás büntetésben fognak részesülni, a hívek mostani lelkipásztora pedig erélyesen, határozottan érvényt szerez a canonica visita rendelkezéseinek s nem engedi terrorizáltatni magát a félrevezetett és felizgatott tömeg által. Megköveteli ezt a magyar államnyelv iránt tartozó, tisztelet és a tisztán magyarajku tolnai hívek jogos igénye is. Nemzetiségi szempontból ennek a scé- nának nem lesz semmi következménye, mert — hála az Égnek — a magyarosodás terén vármegyénkben visszaesés semmiképpen sem konstatálható. Ép azért helytelennek és valótlannak kell kinyilvánítanunk egyik fővárosi, szenzációkban utazó, ellenzéki lapnak azon közleményét, mintha vármegyénk évről-évre németesednék. Igaz, hogy a német anyanyelvű szülők iskolaköteles gyermekei évről- évre szaporodnak, a tisztán magyar anya- nyelvüeké pedig apadnak. De ez éppen nem azt mutatja, mintha vármegyénk egyúttal germanizálódnék. Ennek az oka abban keresendő, hogy a magyarság körében sokkal kisebb a népszaporodás, mint a németek között. De tudnunk kell azt, a mint erről hazafias tanfelügyelőnk jelentéseiből is meggyőződhettünk, hogy a német anyanyelvű községekben a magyar nyelvet az iskolákban — egy-kettőt kivéve — sikerrel tanítják, s a magyar szó és beszéd a németek között mindinkább terjed Nem ellenkeznek sehol németjeink a magyar nyelv terjesztése miatt, sőt örömmel fogadják az erre vonatkozó törekvéseket. Ha tehát a statisztika szerint — sokszor elég rosszul — a német anyanyelvűnek nevezett iskolaköteles gyermekek száma a magyarság lovasára emelkedik is, ez még korán sem jelenti vármegyénk elnémetesedését; mert a német községekben az uj generáció már tudni fog magyarul, ennek ivadékai pedig teljesen magyarokká válnak. Coco. — Guy de Maupassant. — Messze határban csak úgy hitta mindenki a Lukács gazda tanyáját, hogy: *A majorság». Pedig meg nem tudta volna mondani senki, miért, ámbár, hogy a parasztok alighanem a gazdagságára, meg a birtok nagy terjedelmére gondoltak, a mikor igy emlegették; mert hogy szent igaz, hogy az a birtok volt a legnagyobb, a legrende- zettebb a vidéken. Az udvaron, a melyet öt sor fa vett körül, hogy megoltalmazzák a zömök és karcsú almafákat a síkság vad szelétől, cserepes födelü, hosszú épületek emelkedtek, mikben takarmányt, meg a gabonát tartogatták, odább kőből való szép akiok, aztán harminc lóra való istálló, meg egy veres téglából épült lakóház, a melyik szakasztott olyan volt, mint valami kis kas'ély. A trágyás gödröt rendben tartották; a szelindekek kutyáéiban lakoztak, a magas fűben meg seregével kapirgált a baromfi. Ebéd idején napról-napra tizenöt ember, a gazda, a férfi, meg az asszony cselédnép ülte körül a hosszú konyhaasztalt, a mindkét virágos nagy tálban gőzölgött már akkor a leves. A marha, a ló, a tehén, a disznó, meg a birka kövér, tiszta volt mind ; mert hát Lukács gazda, az a megtermett szál ember, háromszor is bejárta napjában az udvart és ugyancsak gondja volt mindenre. Az istálló zugában egy vén, fehér lovat tartogattak irgalomból ; a gazdáné akarta jól tartani addig, a mig csak magától ki nem dől, mivelhogy ő nevelte, ő gondozta volt kicsi korától fogva. A vén párának egy tizenöt esztendős kamasz viselte a gondját; Duval Isidore volt a neve, de csak úgy hitták kurtán, hogy Zidore ; ez a fickó mérte ki télen a vén ló zab, meg takarmány-porcióját, nyaranta aztán ő hajtotta ki hetiben négyszer a domboldalra, a hol bőségesen sarjad a friss fű. Az állat, hogy szinte béna volt, bajosan emelgette nehéz lábát. Szőre, a mit sohase vakartak már meg, szint olyan vo't akár az ősz haj, a hosszú pi’laszőrtől meg örökkön szomorúnak tetszett a nézése. Mikor Izidoré kivezette a fűbe, a pányvájánál fogva kellett maga után húznia mindig, mert hogy lassan cammogott a szegény pára ; a fickó meg, a mint meggörbedten, lihegve vonszolta, káromkodott, a hogy csak kifért rajta; keserítette szörnyűségesen, hogy vesződnie kell a vén gebével. A zsellérnép meg, hogy látta mekkorára mód haraguszik a kamasz Cocora, nagyokat mulatott rajta, untalan a lóra fordították a szót, hogy annál
