Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-04-09 / 15. szám
2 TOLNA VÁRMEGYE. A tiszta magyarság fogyása szomorú tény ; de ennek több, alig megakadályozható oka van. Első és legfőbb : a csekély szaporodás, a mi ismét több helyen a bűnös egyke rendszeire vezethető vissza. Második oka a járványos betegségek pusztítása, mely éppen a legmagyarabb vidékeket tizedelte meg vármegyénkben. A tiszti főorvos hite- j les értesülése szerint magyar községeinkben maga a diphteritis 1885-től 1896-ig a gyermekek 40%-át pusztította el, a német vidékeken pedig a halálozás számaránya sokkal csekélyebb volt. A szérum föltalálása és alkalmazása óta igaz ugyan, hogy a magyar gyermekek közt a diphteritis miatti elhalálozás 40°/0-ről 19°/0-re szállott le, de a németek közt ez a csökkenés is még kedvezőbb. Miért? Azért, mert a magyar parasztszülők az orvosi segélyt ritkán és csak a legvégső esetben veszik igénybe, mig a németek gyermekük megbetegedése esetén nem késlekednek az okszerű gyógyítás segélyéhez folyamodni; igy aztán köztük a gyermekhalandóság sokkal kisebb. A magyarság kisebb szaporodási arányának további oka a szomorúan tapasztalható elszegényedés. Mert, mi tűrés-tagadás, a tőzsgyökeres magyar elem legtöbb helyen korántsem olyan szorgalmas, mint a német; azonkívül a magyar faj több gazdasági bajnak is volt kitéve nálunk ; árvizek, íillok- szera pusztítás többet ártottak nekik, mint a német származású lakosoknak. A magyarság fogyására ebből kifolyólag aztán behatással volt az is, hogy elszegényedésük miatt a tamásii és dombóvári járásokból nagyon sokan vándoroltak ki Slavoniába, s itt hagyott birtokaik a szorgalmas és munkás németek kezébe kerültek. A magyar lakosok számának apadása tehát nem tagadható; de ebből éppen nem . következtethetünk megyénk elnémetesedé- sére. Mert sváb községeink magyarosodása — ha nem is valami nagy arányokban — de azért elvitathatlanul, lépésről-lépésre konstatálható. Kétszázados mulasztást hirtelen és erőltetett eszközökkel nem lehet; de nem is észszerű keresztül erőszakolni, mert könnyen az ellenkező hatást érnénk el vele. Elődjeink eléggé nem kárhoztatható bűne az, hogy a német lakosság betelepitése alkalmával, midőn azok magyar állampolgárokká váltak, nem iparkodtak nyelvileg is beleolvasztani őket a magyar nemzet testébe. Azóta is bűnös közönyt tanúsítottak irányukban. Sem földes uraink, sem papjaink, tanítóink vagy jegyzőink bizony nem igen törődtek azzal, hogy a magyar államnyelvet köztük, minden erőszak nélkül, észrevétlenül terjeszszék. Hatóságok, társadalom egyaránt hibásak e tekintetben. Ezt a mulasztást jóvá tennünk hazafias kötelességünk; de nem tüzzel-vassal, hanem észszerű módon és fok- ról-fokra, nehogy a mi jó németjeink között is felburjánozzék a nemzetiségi izgatás masz- laga, mely aztán a hazafias munka sikerét évtizedekre romba döntené. Vármegyénk a millennium alkalmára 50,000 frt tőkével éppen e célra közművelődési alapot létesített, mely bizonnyára üdvösen elő fogja mozdítani németjeink magyarosodását. Ezt az alapot nem szabad tehát tovább meddőén hevertetni, hanem mihamarább rendeltetési céljára kell fordítani, mert minden napi mulasztás évekre kiterjedő kárt okoz a magyar államnyelv terjesztésének hazafias munkájában. A közművelődési alap kamatainak kiosztása meg fogja hozni gyümölcsét és aztán nem lesz alkalmunk egy évtized múlva megbotránkozni olyan sajnálatos tüntetésen, a milyen a tolnai templomi szcéna volt, melynek ötletéből az itt előadott régi bűnöket és szomorú tényeket konstatálnunk kellett. VÁRMEGYE. — Községek kártérítési kötelezettsége. Községek ellen az adóvégrehajtás körül elkövetett mulasztásokra alapított kártérítési igény a közadók kezeléséről szóló törvény alapján érvényesítendő. E törvény alapján, elévülés esetében kártérítéssel csak a mulasztó községi közegek, de a község maga nem tartozik. (M. kir. közigazgatási bíróságnak 1898. évi 1998. sz. a. határozata.) — A minősítés kérdésében utolsó fokban a közigazgatási bíróság illetékes határozni, minélfogva a minősítés megállapitása a belügyminiszter felügyeleti hatáskörébe nem tartozik. (M. kir. belügyminiszter 1899. évi 3473. sz. elvi jelentőségű határozata.) — Hatóság sértő kifejezése. Ha hatósági közeg hivatalos minőségben valamely hatósághoz intézett beadványban sértő kifejezést használ, ezért nem kihágási, hanem fegyelmi utón vonandó felelősségre. (M. kir. belügyminiszter 1898. évi 4337. sz. határozata.) — Uj törvény végrehajtása. A m. kir. földmivelésügyi minisztertől beérkezett a megyéhez a községi és más erdők, kopár területek állami kezeléséről szóló törvény (1898 : XIX. t.-c.) újabb végrehajtási rendelete. A rendelet 1899. julius hó 1-én lép életbe, mely határidőig a fö'dmivelésügyi miniszter Tolna- és Baranyamegyék területén az állami erdőhivatal és két járási erdőgondnokság felállítását, illetve azok működésének megkezdését is kívánja. — Táncvigalmi engedélyek bélyegilletéke. Ha a járási főszolgabíró a bélyegilleték lerovása nélkül ád ki táncvigalmi engedélyeket, köteles a megrövidített illeték kétszeres összegét megfizetni (Magy. kir. pénzügyminiszter 1898. évi 3996. sz. e!vi jelentőségű határozata.) — Pálinka poharazásra és utcán át való kimérésre 5000 lakosnál kevesebbet számláló községekben csak kivételesen és csakis a pénzügy- miniszter adhat engedélyt. (M. kir. pénzügyminiszter 1898. évi 99,443. sz. elvi jelentőségű határozata.) Botrány a tolnai templomban. — Saját tudósitónktól. — Tolna, 1899. április hó 4. Az egész világ kereszténységének legnagyobb gyásznapját — az Üdvözítő halálának évfordulóját, Nagypénteket az országban páratlanul álló gyalázatos módon megbecstelenitették a tolnai németek azon botránynyal, melyet nem az utcán, nem a faluvégi korcsmában, hanem az Istennek felszentelt hajlékában, a templomban elkövettek. — Tolnán feles számban vannak a magyar és német ajkú lakosok azzal a különbséggel, hogy a németek alig egy-két öreg kivételével mind tudnak magyarul is, de e nyelvnek használatától irtóznak, attól félvén, hogy rájuk sütik a «magyar polgár« szerintük megszégyenítő elnevezését. De, hogy is ne, mikor a tolnai magyarok gyámoltalanságukban, birkatürelmükben igen szívesen megtanulják a német nyelvet s ezzel érintkeznek német polgártársaikkal a «szent békesség« kedvéért. A két nyelvnek figyelembe vételével a közel 100 éves Vizita Canonika úgy intézkedik, hogy az 1899. április 9. inkább dühösitsék ve!e Zidorét. A pajtásai is tréfát űztek belőle. Utóbb az egész faluban csak úgy szólították, hogy Coco Zidore. A fickót fojtogatta a dühösség, megérett benne lassankint a vágy, hogy kiöntse boszuját a lovon. Különben hosszúlábú, ösztövér gyerek volt; a ruhája, a teste egy piszok ; a haja veres, sürü, merev és örökké borzas. Amolyan hülye képe volt, a beszéde nem is beszéd, dadogás ; dadogott olyan kínosan, mintha a gondolatai miveletlen lelkében nem tudtak volna alakba verődni. Régóta csodálkozott azon, hogy olyan nagyon őrzik Cocot. Bántotta, hogy rávesztegetik az ételt a haszontalan dögére. Attól a pillanattól fogvást, hogy nem dolgozott már, úgy gondolta, ész híján való dolog az, hogy rápocsékolják a zabot, a drága zabot arra a satnya gebére. Sűrűn megtette azt is, hogy akármit parancsolt is Lukács gazda, zsugor- gatta a lónak szánt élést: fél porcióra valót öntött csak elébe s srüken mérve ki az almot, a szénát is. És zavaros, gyerekes fejében egyre nőtt a gyűlölet; az a gyilkos, az az alattomos, az a kegyetlen, az a durva és gyáva parasztgyülölet. Hogy megjött a nyár, föl kellett hajtania az állatot a hegyoldalra. Hát biz az messze volt. A fickó reggelről-reggelre dühösebben topogott át nehéz lépésével a gabonás földeken. Az emberek, a kik künn dolgoztak a földeken, csufondárosan kiabálták feléje; — Haj, Zidore, tisztelem a Cocot! Nem felelt egy szóval se ; útközben azután letört egy bokorról egy vesszőt, majd pórázra kötötte a vén lovat, azzal ráhagyta, hadd legelész- szen, akkor aztán alattomos módon közelébe lopó- zott s megcsapkodta a vén pára lábaszárát. A szegény állat megkísérelte, hátha elfuthatna, hátha megszökhetnék az ütlegek elől. És a gondozója csak püffólte egyre dühöseo, hol elébe került, hol mögéje és össze-össze csikoritotta dühében a fogát. Hogy azután végre mégis ott hagyta a lovat és lassú lépéssel odább állott, a vérző bordáju, futástól elfulladolt ló vén szemével soká utánna nézett és fehér, csontos fejével le nem hajolt volna a fű felé, mig csak az a kék zubbonyos paraszt- fickó el nem tűnt a messzeségben. Mivelhogy az éjjelek forrók voltak már, Cocot künn tartották hálásra a patak partján, az erdő mögött. Csak éppen Zidore járt ki hozzá. A kölyök most meg azzal mulatott, hogy kővel hajigálta meg a szegény párát. Tiz lépésnyivel odább, leült a lejtőre ; teljes félóráig maradt egyazon helyben s kavicscsal dobálta meg időről-időre a gebét, a melyik leláncoltan állott ellenségével szemben s le nem vette volna róla a szemét és dehogy mert volna legelésbe kezdeni, a mig kínzója el nem tűnt szeme elől. De az az egy gondolat ki nem ment a kamasz fejéből ; — Minek etetik azt a lovat, mikor nem tesz semmit ? Úgy érezte, hogy a nyomorult gebe kilopja más szájából a falatot, meglopja az embereket, meg a jó isten vagyonát, meg még őt, magát Zidoreit is, a ki pedig dolgozik. Azt tette azután, hogy napról-napra rövi- debbre fogták a pórázt. Egyre kevesebb fű jutott Coconak. A szegény állat koplalt, soványodott, fogyott. Sokkalta gyöngébb volt, semhogy el tudta volna szakítani a pányvát, hát a zöld, a ragyogó füves rét felé fordította fejét, a fű felé, a mely olyan közelében van s a melynek illata egyre csiklandja. Az egyik reggelen azután az a gondolata támadt Zidorenak, hogy nem hajtja ki többé Cocot. Idáig is elég ut az, az ilyen csontváznak. És kezdte már megizlelni a boszut is. Az állatot nyugtalanul figyelte. Azon a napon nem verte. Kezét zsebre rakta, úgy forgolódott körülötte. Arra gondolt elsőbben, hogy máshova viszi a lovat, majd azonban ugyanabba a lyukba döfte be a karót, a hol előbb volt, azzal megfordult és odébb állott; ördöngős módon örült a gondolatának. A ló mikor látta, hogy vigyázója magára hagyja, nyerített vagy egyet, hogy visszahívja vele; de a kamasz futásnak iramodott s ott hagyta egymagában, megkötözötten és még csak egy szál fű sem akadt a közelében.
