Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-06 / Rendkívüli kiadás
1898. junius 6. ____________ TOLNAVÁRMEGYE. A m ély vallásosság, ez a harmadik aranyszál, melynek öltése ott ragyog Garay minden müvében. Mint egy imádság, olyan a szűzies Szent Erssébet története, és kinek keblében nem csendül meg, mint az estharang a « Tihanyt verssora: Tihany tűik bérez tetején A Balaton felett Sötéten és magán áll Egy régi épület*. Külön meg kell említenem Garay alkotásának három remekét. Az ihletnek is vannak kiváltságos percei és a mit ily percekben alkot az iró, azon a halhatatlanság csókja ég! A nemzet pedig, mintha 5 maga irta volna, közkincsévé teszi. Ez »Kont», «A magyar hölgy» és az «Obsitos». Tragoediában «Bánkban» dalban «Kont« bohózatban «Feleskei nótárius», dalban »Obsitos«, A honfi büszkeség és a néphumor kristályalakjai. «A magyar hölgy» cimü dal pedig, miként a liliom vagy rozmaring virág, egyként illatozik a palotákban és a nádtedél alatt. A költő nagyságának kettő a próbája. Megértette-e korát, korának eszméit, látta-e a jelenben a jövőt és minő volt hatása nemzetére ! ? Nálunk politika és költészet szinte elválaszthatatlan. Úgy volt akkor is. Garay Széchenyi István mellé állott. — Dallal erősíteni meg a nagy hazafi ujitásait. Szinte látom őket küzdeni. Középen Széchenyi az ő büszke jelszavával, Magyarország nem volt, hanem lesz; és mellette jobbról Vörösmarty, balról Garay. Mindazok a koreszmék, melyek akkor még csak vágyak és remények voltak, meleg dalban szálltak szét az ő ajkáról. A jobbágyság felszabadítása, általános szavazat jog, közteherviselés, szabad sajtó, egyesülés Erdélylyel és a magyar nyelv felszabaditása. Tolnavármegye büszke lehet költőjére mint politikusra is, a ki Bezerédj Istvánnal vállvetve küzd az egyenlőség, szabadság és testvériség örök igazságaiért. Éppen mint Petőfi, ő is megjósolta a jövendőt és sejti, látja, hallja a szabadságharc előjeleit. Midőn pedig folyt a nagy tusa, a félistenek csatája, Garay lantja is szinte izzik és lángol. A < Szabaddá lettél elnyomott magyar nép» cimü dala fenséges megnyilatkozása a népszeretet- nek, a *honvéd halála» cimü pedig pártolás a honért küzdők előtt. Hatása a korra, különösen a negyvenes években nagy, szinte páratlan volt, az elnyomatás évtizedeiben a nemzeti gyász sötét napjaiban pedig megbecsülhetetlen. Dalai az iskolákban a honszerelem égő csipkebokrai lettek, melynél az ifjúság fényt és meleget kapott. És most egy szót még a költőben a férfiról! A munkáiból megismertem az embert is. Mintha tenyeremben tartanám szivét, úgy belélátok! Ki volt nagyobb ? ! A tehetség avagy a jellem ? Mit csodáljak inkább ? Az ifjú martyrt, a szüleiért rajongó fiút, vagy a gyermekeiért rajongó apát, a hitvest, a honfit, a férfit, kit meg nem szédít a dicsőség és meg nem tör a balsors. Minden, ami nagy és nemes, benne volt a szivében, amiként a harmatcseppben benne ragyog a világot átölelő nap! Ez volt Garay János! • Méltó, hogy szobrot emeljetek neki! (A szoborról lehull a lepel.) Megtörtént! Te angyal az égben, ki számon tartod a magyar nemzet tartozásait, arany könyved egyik lapjára ird be e szót: Letörlesztetett! Te pedig édes szavú költőnk, nézz végig e tájon! Szülőfölded ez, melyhez mindig a vonzódás arany szála kötött. Nézd ott a Bartina, mely a tüzes bort termé, a tüzes bort, melytől megeredt Háry Jánosnak mosolygó humora, melynek kedvéért megírtad szikrázó bordalodat. Körötted áll Szegzárd népe, akiket szerettél. De eljött hozzád az egész magyar nemzet. Törvényhozása, kormánya, irodalma képviselve van. A haza, mely rab volt, midőn te szemeidet behunytad, újra szabad. Jelszavunk «Excelsior»! Küzdünk és harcolunk, sokszor önmagunkban is, de egygyek vagyunk, midőn nagyjaink emlékét ünnepeljük és egygyek vagyunk a haza, a király és a szabadság szeretetében! Lengjen közöttünk nagy lelked! Leírhatatlan hatást keltett a beszéd akkor, midőn a lepel lehullássára adott jelt a szónok. A közönség egy pillanatig csak néma szemlélője maradt a mester-miinek, majd orkánszerüen tört ki a taps és éljen, mely egyaránt szólt Szarnovsekynak, a geniális művésznek és Rátkaynak, az ünnep szónokának. Ezen frenetikus taps többször ismétlődött és R á t k a y, akin a meghatottság nyomai látszottak — többször alig tudott szóhoz jutni. Óriási hatást ért el beszédével és hogy a közönség zaja lecsillapodott, dr. Váradi Antal, megyénk nagynevű szülöttje lépett a dobogóra és elszavalta tegnapi lapunkban már közölt pályadíjnyertes ódáját. Hosszas, zajos taps jutalmazta a kiváló költőt, aki átérezte ódájának minden szavát, aki halhatatlan elődjétől nyer az inspirációt, hogy annyi fenséggel megirt költeményt alkotott. A lelkesedés kisérte minden szavát és a közönség viharos éljenzése akkor tört ki, midőn a költemény utolsó szakához ért: »0 zengjetek dalt, édest, lelkesítőt A koszorúsnak szentelt ünnepen ; E nap, ez ünnep, ez a lelkesülés Garay János emléke legyen! S te drága bölcső. Szegzárd, ősi város, Ki dalnokod megáldva ringatád, Öleld e napnak ünnepén szivedre Bennünk az egész nemzetet s hazát.« Hogy elhangzott e fenséges óda, a különböző testületek képviselőinek beszédei következtek ezen sorrendben: Elsőnek Lévay .József, a hires költő, a tudományos akadémia képviseletében helyezte koszorúját a művészi szoborra hatásos szavak kíséretében. Beszédjében kiemelte, hogy Garaynak az akadémia egyengette a hir és dicsőség útját; ez az egyesület | volt, amely 1839-ben érdemeit elismerendő, tagjai sorába választotta, majd 100 arannyal jutalmazta egyik művét és a halhatatlan költő emlékét a szeretet sugaraival övezte mindig. Eljött az emléktábla ünnepélyére, most is koszorút helyez szobrára. Majd Garay költészetének hatásáról beszélt. A költő nem tartozott a különös lángelmék közé, akiknek iránya újat alkot, de költészetének négyes eleme: a szeretet, a szerelem, a természet és hazafiság senkinél sem lelte meg ihletettebb tollát, mint nála. Roskadozott a szenvedések terhe alatt, de rajongó lelke feledteté a testnek fájdalmait és visszavarázsolta a 1 Múzsák birodalmába. Dalolt, mint a rejtekébe szorult dalos madár. És most az emlékezet kiragadta [ a feledékenység homályából. Keblére ölelte a szülő- i föld, hogy el ne bocsássa, hogy örök hirdetője legyen emlékének. Ha tudna beszélni e szobor, megmondaná, hogy szívesebben áll itt a szülőföldön, mint a főváros palotái között. Ha életet tudnának lehelni beléje, megdobbanna a szív, ha e fenséges környezetet látná. De a szobor néma, nem tud be- I szélni. Tanúja voltam — úgy mond — hogy hor- : dozta a költő az élet terheit vállán. Még előttem áll az ő egyszerű alakja és lelkemben visszavarázsolom a régi idők emlékét. Majd igy fejezi beszédjét be : «Emelkedjék ez a szobor imigasan! Dacoljon a viharral és hirdesse azoknak, kik felnéznek reá, hogy a hazának szentelt életét megnemesiti a halál.« A beszédet többször meg-megujuló zajos ! tapsvihar szakította meg, amely a végén lelkesen ismétlődött. Ezután Jakab Ödön, a Kisfaludy-társaság képviselője mondotta el a következő remek beszédjét: A kit sokan szeretnek, arra hosszabb élet vár, mint másra, olyan hosszú élet, mely nem telik ki a földi vándorlásra ajándékozott esztendők sorából, hanem a sír mesgyéjén túleső időkből is részt követel magának. íme, Te is, megdicsőült költő, majdnem félszázada, hogy levetkezéd a földi salakot, de nem haltál meg. Műveid hatásában, szerető nemzeted emlékezetében folytattad addig az életet és most, a régi porhüvelynél maradandóbb érc alakot öltve, szemmel láthatólag is újból itt állasz előttünk. Szülőfölded szeretetének melege felkeltett a sírból, mint a nap fénye és melege az eltemetett magvat. Bár némák ajkaid, lelkesítesz tovább s ezer és ezer szívben megsokszorozva gyümölcsözteted az isten által egykor beléd oltott rajongó honszerelmet. Az életedben kapott, de már rég elhervadt koszorúkat, ime, lábaidnál újakkal cseréljük. Ezt a koszorút számodra a Kisfaludy-Társaság küldi, melynek kebelében egykor legszebb sikereid örömét élvezéd. Cserébe küldi azért a borostyánlevélért, mely a te dicsőséged koszorújából most azért jutott neki, mivelhogy egykor a Társaságnak te is tagja voltál. A régi társak és az újabb nemzedék hálás szeretetét és emlékezését hozva teszem le e koszorút lábaidhoz. Jakab Ödönt a közönség zajosan megéljenezte és szavainak elhangzása után a Petőfi-társaság képviseletében Kenedi Géza dr. a »Festi Hírlap« szerkesztője helyezett koszorút a szoborra. Beszédjében a megilletődésnek hódolt, midőn a társulata nevében koszorút tesz a költő emlékére. E szobor is, — mint Janus szobra — két felé néz. Szelíd tekintetével a múltba, melyben a költő a nemzet nagy ideáinak alakot adott és szelíd tekintetével a jövőbe s hazaszeretetre inti a nemzedéket. Szavait a közönség frenetikus tapsai között igy fejezi be : «Te érc szobor, Tolnavármegye virágos kertjében állj soká s hirdesd a hazafiság kultuszát és azt, hogy nagy jövője van a nemzetnek. Örökké éljen a haza,« Utána a képzőművészeti társulat nevében T e- 1 e p y Károly helyezte koszorúját a szoborra. Majd Hock János lépett az emelvényre, az ország ezen egyik legkiválóbb szónoka, hogy a Nemzeti Szalon képviseletében elmondja egyik leg- remekebb szónoki alkotását. Hock [ános mint tudós és mint szónok egyaránt kitűnő. Valósággal exaltált állapotban volt, midőn remek beszédjében a művészet isteni erejét hirdette, mely a hittel együtt a végtelenséget kutatja. A művész lelke ott jár a véges határai fölött, keresi a szikrát, melyből a végtelenség sugara pattan, de nem találja és csügged, vergődik, önkivüli állapotba jut, nincs megelégedve alkotásával. Apelles az ihlet pillanatában eldobja ecsetjét, Phideás összetöri szobrát, mert nem ez az, amit alkotni akart. Remek beszédjével óriási hatást idézett elő. Különösen akkor érte el a tudományos disserzációnak is beillő remek beszéd a siker tetőpontját, midőn azt fejtegette, hogy a költő lelke találkozott a szobrász leikével és e két ihletett lélek megalkotta a szobrot, a művészet ezen remekét. A közönség lelkesedése alig akart véget érni. Utánna az «Otthon» hírlapírók köre nevében Hevesi József helyezte el koszorúját, majd Szat- máry Mór eme szavak kíséretében: »A Budapesti Újságírók Egyesületé «-nek nevében és megbizásából veszek részt több társammal ezen a Fónséges ünnepen, melyen a ma élő nemzedék lerója kegyeletét a nemzeti géniusz megdicsőült apostolának emlékezete előtt. Mikor a magyar sajtó munkásainak Garay János szelleme iránt való mély hódolata jeléül leteszem a szoborra a budapesti hirlapirók koszorúját, egyúttal hálás elismerésünknek és köszönetünknek adok kifejezést e nemes város közönsége iránt, mely hazafias törekvéseit egyesítvén önzetlen áldozatkészségével a nemzetet megajándékozta Garay szobrával.« Beszédét lelkesen megéljenezték. Ezután Pécs szab. kir. város megbizásából Bolgár Kálmán anyakönyvi felügyelő helyezett koszorút a szoborra, majd Tolnavármegye törvény- hatósága képviseletében Simo n t s i t s Elemér remek diszmagyarjában, mely pompásan festett a deli főjegyzőn, lépett az emelvényre és zajos tapsok között mondotta el következő beszédjét: Igen tisztelt Ünneplő Közönség ! Azok között, akik erről a mai aapról negyven évvel ezelőtt bízva és kételkedve, de édesen álmadoztak, volt ennek a vármegyének egy alispánja, a későbbi államlérfi, Bartal György, aki az ó nagyszabású szónoki tehetségét érvényesítve elsőnek mondta el álmát — az akkor hazafias álmok iránt oly fogékony nyilvánosság előtt, s egyénisé- j gének egész súlyát latba vetve, bátorságának tá______________________________ 3.
