Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-12 / 24. szám
24. szám Vili. évfolyam. Szegzárd, 1898. junius 12. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD HŐKNÉL. SZÉKELY FERENC. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékel'en megállapított árszabály szerint számíttatnak. é Előfizetési ár: 1 Egész évre . . 6 írt — kr. | Fél évre . . . 3 » — > B Negyed évre . . 1 » 50 » I Egy szám ára . . . 12 > i K Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó« ■ hivatalon kívül elfogad Krammer Vil- ■ 1 mos könyvkereskedése Szegzárdon. 1 Indítvány. Már egy hét áll hátunk mögött a szobor leleplezés fényes ünnepségei óta, s még most is jól eső, szép álomként tűnik föl előttünk a harmonikusan lezajlott ünnepély, mely verőfényes napsugarak közt bearanyozta a halhatatlan költő emlékét. Újra a köszönet és az elismerés pálmáját kell nyújtanunk az ünnepély sikerét biztositó ama tényezőnek, kik a mi igénytelen kis városunk falai közt, szerény eszközökkel, ily pompás ünnepélyt tudtak elővarázsolni lelkesedésük és önzetlen fáradozásaik által. A költő emlékének szánt ünnepélyt nem zavarta semmi dissonancia; teljes elismeréssel szóllottak róla a fővárosi tudományos, irodalmi és művészi körök előkelőségei ; mindenkit kielégítettek a magas színvonalon álló, s az actus komolyságához és jelentőségéhez méltó ünnepségek; öröm, lelkesedés és megelégedés tükrözött az arcokon mindenfelé, mert a mi kis városunk közönsége szivvol-lélokkcl igyekezett impozánssá, fényessé tenni azt az ünnepélyt, melyről majdnem félszázadon át derűs álmokat szőttek elődeink. Gyönyörű, felejthetetlen nap marad 1898. junius 5-ike Szegzárd történetében. Kevés városnak jut osztályt észül az a szerencse és dicsőség, hogy halhatatlan szülöttje van, kinek ércszubránál az elismerés és hála koszorújával kezében az egész nemzet megjelenik. Városunk közönsége tudatában volt a nagy nap jelentőségének és mindenben megfelelt a reá háramlóit kötelességeknek. Szegzárd és pedig nemcsak a Garay- tér, hanem a maga egészében, igen sokat nyert az által, hogy olyan pompás kivitelű művészi alkotás, minő a Garay szobor, van falai között. Büszke önérzettel tekintünk a művészi zseni remek alkotására; tudjuk, hogy a fiatal művész, pályája kezdetén a dicsőségtől és hírnévtől ósztönöztetve, elvállalta a szobor kivitelét aránylag oly csekély összegért, melylyel a szobor előállítására fordított munka és anyag értéke is alig áll arányban. Elismeri Szárnovszkyról mindenki, hogy művészi ihlettel és teljes ambícióval oldotta meg föladatát; megajándékozott bennünket oly sikerült emlékkel, a minővel az ország alig néhány városa d'csekedhetik. Erkölcsi kötelességünknek tartjuk tehát, hogy most e derék művészt üres kézzel, szivében a bánat és elkeseredés mardosó érzetével, s nehéz anyagi gondok súlyával lelkében, útnak no eresszük. Az ünnepség kiadásainak leszámolása után is valószínűleg marad valami fölösleg, ami tekintve, hogy valóban nem nagy ösz- szegért vállalta el a hatalmas szobormű elkészítését, most már első sorban őt illeti wog ; mert a szobor-bizottság a szobor felállíttatása után befejezte működését s az esetleges maradvány másra, jobb és illőbb célra, mint a szobor alkotójának megjutal- mazására, véleményünk szerint nem fordíthatja. De ha ebből a forrásból nem tudunk neki megfelelő és őt méltán megillető jutalmat előteremteni, ott van még a szobor- bizottság rendelkezésére a jól értékesíthető alsó sétatér, mely a Garay szobor-alap tulajdonát képezi. A szobor-bizottságnak erre többé nincs szüksége; azt meg a képtelenséggel határosnak gondoljuk, hogy a szobor létesítése után feladatát befejező s igy megszűntnek, nem létezőnek tekintendő bizottság, mint többé már nem fungáló jogi személy nevén és tulajdonában továbbra is megtartson egy ingatlant, a mire neki abszolúte szüksége nincsen. A világon nem hisszük, hogy egy szobor létesítése történetében előfordult volna a mienkhez hasonló eset, midőn a szobor létesítésére évtizedeken át keservesen összegyűjtött fillérekből megvettek egy a szobor helyéül szükséges sétateret, melyre utólag nem lelt szükség, mert hiszen a szobrot nem oda állították. Ezt a területet most már okvetlenül értékesíteni kell, mert az ennek vételére fordított összeggel a szobor-alap rövidült inog; a szobor alapot pedig más célra, TÁRCA. —*88+— Szülőföld. , . , Amint a halmos tájék elém tirul ügy érzem, hogy a múlt felé megyek. Gyermekkor int a domb maga8latárul S ifjúságról beszélnek a hegyek. Amint egy-egy völgy elrepül mellettem Egy évet töröl lelkemről megint. Szülőföld! rajtad újra gyermek lettem Egedről tán az anyaszem tekint. , , , A kelepelő kis malom patakja Beszél a múltról ... és csodát beszél. Egy gyermekről, kit nem bánt sors haragja, Kit nem borit bú, nem környez veszély. Ki nem küzd sorssal, léttel, emberekkel, Hanem virágot tép és mosolyog, Kinek örömbimbót nyit minden reggel, S éjente menyországról álmodott. S ki aztán elszakadt nagy n eosze, messze, Hová a rétek illata nem ér, Hogy homlokát tövis-füzér ö-ezze, Yezeklésül e boldog napokért . . . S mikor enyhülni, gyógyulni kívánna: Eljön tehozzád édes anyaföid, Fejét reád hajtja, megenyhül utánna S úgy érzi: minden óhaja betölt! ViBAII ANTAL. Hock János beszéde. — Garay János szobránál. — Istent hirdet, aki hirdeti a művészetet. Mert I hatalmas erkölcsi erő a művészet, szintén olyan égből származó kinyilatkozás, mint a hit; mind a kettő közelebb viszi egy lépéssel a földhöz tapadt embert az örök igazság fényforrásához, a végtelenség eszményéhez: a mindenható Istenhez. Csak két eszköz van, a mivel az Ur a gyarló emberi sziveket a földi salaktól tisztogatja. Az egyik a vallás, a másik a művészet. Sőt tulajdonképpen ez a kettő egy. Mert a vallás a végtelenség eszméjéről csak beszél nekünk, holott a művészet az anyagon keresztül megsejteti velünk ezt a végtelent. Azért egyedül a művészi alkotás az a munka a földön, a melyhez a Mindenható egy cseppet mindig kölcsön ad az ő teremtő erejéből és hatalmából. A művész is azért tud kiválni a tömegből, mivel szivében többet érez a végtelenül tökéletesből, vagyis az Istenség eszményi szépségéből. Hi- . szén az igazi művésznek csak annyiban van szük- ! sége a természetre, hogy az anyag segélyével érzéki jelvényekben lelkűnkhöz férkőzhessék. De az igazi művész, még ha természetből merit is, abból is csak az isteni tulajdonságokat veszi ki: az igazat, a szépet, az arányosat, az összhangzót és az egyszerűt. Hogy minden remekműben csakugyan egy- egy isteni vonás lappang, arra nekünk kézzel fogható bizonyítékaink vannak. Kérdezzük meg a művészt, miért jön izgalomba, mikor tehetetlen erőlködéssel törekszik a lelkében élő eszményt az anyagban kifejezni? Ilyenkor mindig érez valamit a végtelenből, de vergődése, gerjedelmei, könnyei bizonyítják, hogy az a szépség, a melyet lelkében megérez, reá nézve örökké felfoghatatlan és minél tisztábban látja ezt az eszményt, annál kevésbé tudja azt az anyagban megtestesíteni. Vájjon miért? Mert végtelen. A teremtés pillanatában minden igazi művész lelkének fátyolán keresztül megsejt valamit az Istenből. Egy parányt a végtelenül tökéletesből. És még ez is önkívületbe hozza. Ilyenkor a művész lelke az a porszem, a mely a ragyogó napnak egy eltévedt sugarát felfogja és visszaveri. Mikor pedig mi egy igazi remekmű előtt állunk, mi is tölcsillanni látjuk benne ezt a bizonyos földöntúli fényt, amely semmi más, mint valamely isteni tulajdonságnak átsugározása a végesen. Szivünk ettől melegszik föl s visszafojtott lélekzettel állunk mi is mozdulatlanul, mint ahogy állhatott egykor az emberiség nagy prófétája Mózes, az ő égő csipkebokránál, mert mi is közelebb érezzük ilyenkor magunkhoz
