Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-12 / 24. szám
I TOLNA VÁEMTír? YR 1898. junius 12. mint a szoborra, az adakozók intencióinak megfelelőig, fordítani nem szabad. A teret tehát első sorban, a városnak kell felajánlani. Igaz, hogy rossz viszonyok közt sinlődik községi háztartásunk; de a tér vételára olyan csekély és a tér maga annyira megéri az érte adott összeget, hogy menthetetlen hiba volna, ha a város elmulasztaná a kínálkozó alkalmat és nem venné meg a sétateret, mikor úgyis alig van ilyenféle területe a városnak. A várost úgy sem terheli semmi kiadás a szobor létesítésével; a szobor hátterét disztelenitó kút helyett is a szoboralap saját tőkéjéből csináltatott a község részére uj kutat, holott szakértők nyilatkozata szerint, a régi rozoga és elromlott kút helyett a községnek magának úgyis uj kutat kellett volna csináltatnia. A kút és szobor környékének kikövezését, rendbehozását is a szoborbizottság foganatosította. A község eddig még semmivel sem járult a szobor létesítéséhez, nagyon is méltányos tehát az a kívánság, hogy a különben is elhagyatott és évról-évre pusztuló sétateret, melyre csakugyan nagy szükség van, s azt mostani rendeltetésének továbbra is fenn kell tartani — vegye át a szoboralaptól, melynek arra többé szüksége nincs, s azt többé a szobor-alap tőkéjének céltalan és indokolatlan megcsonkitása nélkül meg nem tarthatja. A szobor-alap ezen egyedüli értékesíthető objektumát, önvád és lelkiismeret- furdalás nélkül a szoborbizottság nem hagyhatja jövedelmet, hasznot nem hajtó holt birtok gyanánt parlagon hevertetni akkor, midőn a művészileg megalkotott szobor ge- niális megteremtőjének szegényes jutalmat sem képes adni sikerült munkájáért. A napi lapok sokat Írtak arról, hogy a kedvesj ősi dunántúli város: Szegzárd minő „nobilis“ módon és milyen fényes ünnepségeket rendezett Garay ércemlékének lelep'ezése alkalmából. És ez való, igaz. Igaz az is, hogy a szobor-bizottság elejétől végig okosan és a legkorrektebbül teljesítette nemes feladatát. Folytassa és koronázza meg nobilis tevékenységét azzal, hogy a művészt, ki legszebb ambícióinak testet öltve, nagyszerű alkotással, fényesen felelt meg a belé helyezett bizalomnak, az erkölcsi elismerés mellett, a mennyire csak a viszonyok megengedik, anyagi jutalomban is részesítse. Erre pedig a legmegfelelőbb mód az, melyet az előadottakban megjelöltünk. VÁRMEGYE. — A közigazgatási bizottság junius havi ülését folyó hó 18-án, szombaton fogja megtartani. — A törvényhatósági bizottsági tagokat érdeklődőleg a m. kir. közigazgatási bíróság 1898. évi 154. sz. elvi jelentőségű határozatában kimondotta, hogy az 1886. évi XXI. törvénycikk 23. § h) pontjának ama rendelkezését, hogy törvényhatósági bizottsági tag általában nem lehet, ki nyereségvágyból elkövetett bűntett vagy vétség miatt jogerejüleg elitélve volt, az elitélés óta lefolyt időtartamra való tekintet nélkül kell alkalmazni. — A községi jegyzők lakása illetőleg lakbére ügyében a m. kir. közigazgatási bíróság 1897. évi 1750. sz. elvi jelentőségű határozatban kimondotta, hogy természetbeni lakásra, illetőleg lakbér illetményre, pusztán állásából kifolyólag csupán a törvény által rendszeresített községi jegyzőnek van igénye, a másodjegyzőnek vagy egyéb segéderőnek ellenben nincsen. — A katonai és csendőrségi szolgálati célokra tartott ebeknek az ebadó alól mentesítése tárgyában a belügyminiszter körrendeletét bocsátott ki az összes törvényhatóságokhoz, melyben intézkedett, hogy a cs. és kir. közöshadsereg, a m. kir. honvédségnél és a m. kir. csendőrségnél katonai, illetve csendőrségi szolgálati célokra tartott és úgy a már beoktatott, valamint az oktatás alatt álló ebeknek az ebadó alóli mentesítése iránt ebtartási szabályrendeletének megfelelő módosítása utján gondoskodjék, s az igy módosított szabályrendeletét jóváhagyás végett hozzá folyó évi október hó 15-éig okvetlen terjessze fel. — A körorvosi fizetésre vonatkozólag a belügyminiszter 1898. évi 50.151. sz. elvi jelentőségű határozatában kimondotta, hogy az bármikor, tehát a körorvosi állás megüresedése nélkül is emel ■ hető. A főispán a törvényhatóság bármely határozatának, tehát a körorvosi fizetést megállapító közgyűlési határozatnak is, — miniszteri felülvizsgálat végett felterjesztését elrendelheti, ha azt törvénybe, vagy miniszteri rendeletbe ütközőnek vagy az állam érdekeire sérelmesnek véli. — A munkás egyletekkel szemben gya- korlandó hatósági ellenőrzésnek hatályosabbá tétele i tárgyában a belügyminiszter a törvényhatóságokhoz rendeletet bocsátott ki, melyben az ilyen egyesüle- i tek alapszabályaiba való felvételét kívánja oly ha- tározmányoknak, melyek szerint a hatóság az egyesületi gyűlésekre, az egyesületnek mindenkor bejelentendő helyiségeibe bármikor szabad bemeneteli, a gyűlések jegyzőkönyveibe, az egylet pénzkezelésébe s öss es irataiba bármikor betekinthetni s általános ellenőrzési joggal bir oly irányban, hogy az egyesület működése az alapszabályoknak megfelelő-e. Értekezlet a Baja—bátaszéki vasút tárgyában. A «Bajai Hírlap» a Baja-bátaszéki vasút kiépítésére újabban megindult mozgalom alkalmából következőket irja : Mintegy 300 főnyi közönség városunk legtekintélyesebb polgárainak sorából gyűlt egybe folyó évi május hó 30-án pünkösd hétfőjén a «Központi Szálló« dísztermében, hogy a Baja—bátaszéki vasút és a Duna áthidalása érdekében megindított mozgalom részleteit megvitassa és annak minél szélesebb körben leendő terjesztése iránt határozzon. A tanácskozást Hodrogi Gyula, az előkészítő bizottság elnöke nyitotta meg, melegen üdvözölvén a szép számmal megjelent közönséget, szerencsés előjelnek magyarázván, hogy az érdeklődés az országos fontosságú ügy iránt a közönség részéről ily tömeges megjelenésben nyilatkozik meg. — Az ügy nagy horderejére való tekintettel ajánlja, miszerint városunk két legbefolyásosabb egyéne, id. Perczel Miklós és id. Szutrcly Lipót kéressenek fel az elnökségre, kik hajlandóknak nyilatkoztak az ügyet befolyásukkal támogatni. Ajánlja továbbá társelnökül dr. Kléntincz György urat, jegyzőkül pedig dr. Lemberger Ármin és Schon Ödön urakat. Az összes indítványokat a közönség lelkes éljenzéssel fogadta el. az Istent. Szinte szeretnénk térdre borulni és nézni, csak nézni fáradhatatlan vágygyal és epedéssel, mint a hogy nézzük a tengert, a mely szintén ki nem fáraszt soha, mivel ebben is benne van egy vonása a végtelennek. A művészi alkotásokban tehát mindig van egy rész az Istenből. Ezért nem elégítheti ki az igazi művészt soha még a legremekebb alkotása sem. Mindig tud még tökéletesebbet érezni, mivel a végtelenség az ő mértéke. Ezért hajította el i ecsetjét Apelles, ezért akarta szobrát összezúzni Phidiás, mert mindaketten érezték, hogy csak ha- lovány nyomait tudták visszaadni a lelkűkben megsejtett végtelennek. Hiszen ha a művészet csupán a természeti igazságoknak visszatükrözése lenne, akkor a művészileg tökéletes a fényképben bevégződnék! De az igazi művészet mindig több a természetes igazságnál. Isteni igazság lakozik benne. Ezt az istenit kell megérzékiteni hűséggel és egyszerűséggel, de mindig a művész leikével megvilágítva. Ez az oka, hogy a földön egyedül a művészet papjai halhatatlanok. Minden, minden elvész a világon, csak az marad örök életű, a mi az isteni tulajdonságoknak egy-egy parányát rejti magában. A virág elhervad, a gyümölcs megérik és lehull, százados tölgyek elporladnak, az ember pedig nagyságának és dicsőségének magaslatáról lebukik a porba, s mihelyt a sirba roskad, begyepesedett hantját közönynyel tapossa egy újabb nemzedék. Még a hatalmas világhódítót is megalázza a múlandóság törvénye. Megalázza a férgeken alul s mihelyt fejéről letörik büszkeségének koronája, nem cserélne többé vele az a földönfutó koldus, aki fáradt fejét üditő álomra hajthatja le a porlepett ut- szélen. Minden, minden múlandó 1 Babilon kőfalai 'e- dölnek, a sziklákból összerakott bástyafalak elporladnak, Egyiptom gúláit eltemeti a futóhomok, de az az egy szem gabonamag, mely e földalatti síroknak mélységéből ezredévek múlva előkerül, tovább él, mert az isteni teremtő erőnek egy paránya van benne elrejtve. Annak a teremtő erőnek egy paránya, amely fölötte áll minden időnek és pusztulásnak. A művészet is azért örök, mert azt a teremtő erőt rejti magában, és nem pusztulhat el belőle az, ami isteni. Gondolkozzunk csak egy kissé! Vájjon mi maradt reánk az elmúlt világok nagyságából?! Semmi azon kívül, amit valaha művészi lélek megalkotott. Isten képére formál az a művész egy agyagcsomót. Eltemeti mesterével együtt az idő. Ezredévekig sötét földben pihen. Akkor napfényre hozza ismét az Ur, hogy hirdesse az ő szent nevét. Az izzó láva virágzó városokat temet el. Porrá éget bennük mindent, de tehetetlenül áll meg a művészi alkotásokkal szemben, mert nem pusztíthatja el bennük az istenit. Minden nép nyomtalanul pusztult el a történelemben, a melynek művészete r.em volt és nemzeti érzéseit, fajának nemesebb kvalitásait ércbe nem önthette, vagy kőbe nem véste. Csak a műemlékekben él a nemzeteknek históriája, s a népek dicsőségét, kultúráját egy földből előásott kődarab hirdeti a késő utókornak. A művész tehát a népeknek teremtő ereje, mert nem okoskodik, hanem cselekszik, nem pusztít, hanem alkot, nem fogyaszt, hanem termel s megmutatja az emberiségnek a munkában az eszményt, az eszményben a boldogságot, amely eltölti szivünket, valahányszor valamely végesben megvalósulva látjuk a végtelent. Ők az akció emberei, mert ők indítják meg a korszakok eszmeáramlatait, s az emberiség fejlődésére ők nyomják reá lelkűknek bélyegét. Ők az eszmények kultuszának papjai s megtanítják a világot, hogy a pozitiv munka alatt nem piszkos önzést, az egyéni boldogulást, a nyers erő hatalmaskodását kell érteni, hanem az önfeláldozást, a lemondást, szóval az altruizmust, mert önzetlen munka nélkül egy nemzetnek nincsenek hősei, nincsenek vezérei, nincsenek bölcsei, nincsenek államférfiad nincsenek művészei. Az önzés alapján állva, senki hasznos társadalmi munkát nem végezhet. Felemelkedhetik ugyan véletlenül a hatalomnak bizonyos magaslatára, ahol fizetett hazugságokkal hirdetheti a maga dicsőségét, de amikor azután sirba dől, rögtön elnémul a kibérelt magasztalás, és ha emlékét önfeláldozó tettek nem dicsőítik, alkotások nem hirdetik, — oh ! akkor a sir előtt feltárul előttünk egy silány életnek összes hazugsága. Vájjon miféle életcél az ilyen? Az az igazi siker, mikor valaki odadobja életét a közjóért és nem a saját emelkedését tekinti életcélnak, hanem az eszményei megvalósítását. Az a hős, a ki képes tűrni, nyomorogni, szenvedni, lemondani az ideálért, — legyen az Isten, haza vagy embertársa. Aki habozás nélkül odalöki a saját jólétét, anyagi előnyeit, sőt ha kell, még a becsvágyát is a közjóért. Itt kezdődik a hasznos munka, a vértanuság, — mert jól mondja Széchenyi, hogy »Csak a gyenge szereti önmagát, — az erős egész nemzeteket hordoz szivében!»
