Tolnavármegye, 1896 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-29 / 48. szám
1896. november 29. TOLNAVÁBMEGYE. gatlant lekötni. Évi fizetése 300 frt, mely összeget havi részletekben veheti fel. A folyamodványok az állásért a hittanács elnökéhez terjesztendők be. A tolnai nöegylet múlt vasárnap özv. Geisz Józsefnó elnöknő lakásán a választmányi tagok jelenlétében osztott ki téli ruhát a szegény ovoda, menedókház és iskolásleányok között, kik hálával eltelve, nagy örömmel távoztak a rájuk nézve nagybecsű ajándékkal. A tolnavidéki takarékpénztár is e héten, évi szokásaihoz hiven, 50 írtért vett lábbelit és kiosztotta a szegény sorsú jó tanulók között. Tamási. Tekintetes szerkesztő Ur 1 Folyó hó 21-én Bátkay László, a pincehelyi választó kerület megválasztott képviselőjének tiszteletére a választó kerület függetlenségi és szabadelvű választói bankettet rendeztek; engedelmével erről óhajtok becses lapjában referálni. De mivel ez nem közönséges közvacsora, hanem választó kerületünk független érzelmű, szabadelvű és felvilágosodott polgárainak öröm ünnepe volt, ennek megismertetése végett engedje meg, hogy visszatérjek a választási mozgalmaknak a közel múltban lefolyt napjaira. Választókerületünkben ugyanis nem közönséges politikai harc folyt le; itt nem politikai ellenfelek állottak szemben egymással s igy nem is olyan fegyverek használtattak a küzdelemben, minők a politikai ellenfelek mérkőzésénél használtatni szokásban voltak régen és szokásban vannak a mai napig is. Nálunk a felvilágosodottság küzdött a vallási őrjöngésig szított vak fanatizmussal; a világosság harcolt a sötétség ellen, és a fanatizmus vezérei nem átallották a szentegyházba bevinni a politikát; nem átallották a szentséget meghurcolni az utca sorában. Mind a mellett a felemelkedett hydra feje saját fészkében vágatott le; a néppárt saját otthonában veretett szét; a klerikálizmus — dacára minden ámításainak, nemtelen küzdelmeinek (minő a folyó évi október 25-iki volt) és erőszakoskodásainak, megtörve elbukott; — elbukott úgy, hogy kerületünkben többé felemelkedni nem tud, mert a mint tapasztaltuk : választó kerületünk független gondolkozásu és szabadelvű polgárai nem rajongnak a papi uralomért; egyszóval minden erőlködés dacára mégis a világosság győzött a sötétségen, a felvilágosodottság lett úrrá a vak fanatizmus felett. Ez okból volt örömünnep képviselőnknek körünkben történt megjelenése, ezért volt oly nagy a lelkesedés a lefolyt banketten, melynek lefolyását a következőkben ismertetem : Rátkay László országgyűlési képviselőnk folyó hó 2Lén délután %% órakor érkezett városunkba; a pályaudvaron mintegy 120—150 főnyi közönség várta, kiknek nevében Parragh Béla ügyvéd, a függetlenségi párt elnöke fogadta ; — innét a fogadására megjelentek kíséretében a városházába ment, a hol a lelkes fogadtatást röviden, de a tőle megszokott ékes szavakban köszönte meg. Este 7 órakor kezdődött a tamásii vendéglő nagy termében a 130 teritékü bankett, melyet megjelenésükkel a következő úri hölgyek diszitettók: Lak- nér Lajosné, Kiss Jánosné, Parragh Béláné, dr. Kiss Ernőnó, Pasiczky Aurélné úrnők és Parragh Ilona kisasszony. Az első felköszöntőt Szévald Mór főszolgabíró mondotta a királyra, amit a közönség állva hallgatott meg. Ezután következett a szebbnól-szebb toasztok egész sorozata nevezetesen: Parragh Béla Rátkayra, Rátkay László a magyar haza boldogságára, dr. Kiss Ernő az egyetértésre és szabadelvű haladásra, Kerbolt István Rátkayra, majd Szévald főbíróra, Szalay Ignác, tamásii biró Rátkayra, Schneider István a pincehelyi kerület független érzelmű lelkes hölgyeire, majd Lakner Lajosra mint a függetlenségi párt generálisára, Ráth Endre a tamásii nőkre ürítette poharát, de ezek után még számos és igen szép felköszöntőt mondtak el, a melyeket azonban nóvszerint megjegyezni nem tudtam. Mondanom sem kell, hogy a jelenlevők Lató János zenéje mellett a legjobb kedvben s lelkes hangulatban töltötték el az estét s a mulatságnak a hajnali órák vetettek véget. Dixi. Almanach 1897-re.* Hiába iparkodik elröppenni az idő : a kalea- dáriotn utoléri. A kalendáriom az esztendőnek lelkiismerete: ebbe áll, megmutatja neki a képét és azt mondja: látod, ilyen vagy te. De nemcsak a röppenő esztendőt, a mi silány 96-osunkat kergeti nyomban a kalendáriom : elébe vág és immár ott terem a 97-esnól. Amiut frissen nyomott ivei kikerültek a nyomda száz hengeres és kerekes házából, sorra kopogtatja az ország házait és palotáit s bejelenti magát: íme itt vagyok, friss ruhában, friss kedvvel, én, az immár nem ösmeretleu mérője az időknek. Almanach a nevem, félig arabs név, de azért tőről- metszett magyar a szivem, lelkem, az egész mivoltom. Nem jövök nektek jövendőt jósolni, mint ama régi kollégáim, akik a százéves jövendő mondónak baglyokkal és kisértetes kígyókkal fölcifrázott figuráját hozták elibétek. Adom inkábba jelent, megmutatom nektek hol vidám, hol melankolikus hangon, hogy milyen formájú a jelen, hogyan éreznek meg gondolkodnak a jelen emberei, mindezek a ti embereitek, akik egymással összevissza fontátok az élet fonadékát. Poétaemberek, művészemberek beszélnek belőlem hozzátok és ha ti meghallgatjátok az ő szavaikat, hát mi más gyönyörűséget akartok még ?... A bekopogtató új Almanach igyen szól a házak és paloták küszöbén és talán nincsen senki, aki erre a szóra ne nyitná meg nagy örömmel az ajtót. — Tíz éves jó hírnév az ajánlólevele, finom műveltség és okos humor a hangulatja : régi kedves vendége az Almanach a magyar házaknak. Gyorslábú hirnöke lóvén az esztendőnek, már ime itt is van, holott az uj esztendő még csak lassan csoszog a nyomába. De jó, hogy itt van az ő fürgesége meg frisseségével: igen kellemesen emel bele titeket az új esztendőbe. Legyen ő az a bizonyos aranyhid, a melyen átsétáltok a régi időből az újba. Az Almanach kopogtat az ajtótokon. — Hoz nektek szebbnél szebb dolgokat. Fogjátok le a pitvaron és ne is eresszétek el többé. — Meglássátok mit találtok a vándor-tarsolyában. Nem árulunk el sokat belőle: csak ime kicsenjük belőle azokat a bevezető szentenciákat, amikkel útra bocsájtotta ezt az elegáns, fürge legényt az ő nevelő-apja, Mikszáth Kálmán. Tizp'irancsolat ez, a szónak kalendáriomi értelmében, tiz különböző év almanachjának bevezető szózata, amik szép sorba vannak ebben a kötetben egybegyűjtve s amiket — jól tudjuk, hát inért ne árulnék el — valami kedves, szeretetreméltó lázzal vár a közönség. Az Almanach pompás szépirodalmi részén kivül van tehát még egy — hogy aktuális szót használjunk — történelmi kiállítása, a Mik száth Kálmán humoros, hangulatos, sziporkázó előszavainak szemenszedett gyűjteménye, a mit bizonyára kedves ajándékul fogad a magyar publikum. De nem szólunk sokat az Almanach belső dolgairól: győződjék meg azok mivoltáról minden kedvelője a szép dolgoknak. — E helyett álljon itt magának Mikszáth Kálmánnak legutolsó Írása, mely ott díszeleg az Almanach elején. Figyeljetek tehát: Előszó az 1897. évi Almanach-hoz. Fagaras, okt. 23., 1896. (Singer és Wolfner kiadóhivatalának.) Kaptam a sürgönyüket, már a másodikat, hogy az előszó a körmükre égett, hogy küldjem postafordultával, hogy már úgyis az utolsó,** a tizedik. Hát ón hiszem, hogy sürgős, de nekem is sürgős dolgom van. — Ha ezt a négy-öt napot fel nem használom, mandátum nélkül megyek haza. Itt még sok igazítani való van. A városiak aprehendálnak, üogy igen keveset tartózkodtam köztük az öt éves ciclus alatt. Mondtam nekik, hogy idejövet épen egy olyan kerületen mentem keresztül, a hol viszont azért neheztelnek a képviselőre, hogy mindig a kerületében ült, a helyett, hogy az országgyűlésen lett volna. .— Igen, igen, — jegyzó meg a pártelnököm, — de legalább egyszer mégis el kellene jönni a forráshoz, a honnan az erőt meríti az illető. Hát erre is vissza tudtam vágni: — Hol látta azt, kedves bátyám uram, hogy a patak a maga forrásához jöjjön ? Csatangol szerteszét, de vissza nem jön... A városiak végre is jó emberek, lehet velük beszélni; azoufelül többnyire pertu pajtásaim; de a falvak! A falvaktól fázom egy kicsit. Itt már képtelen vagyok a riposztokra, ha valami közbeszólással felém találnak suhintani. Az összes tudományomat épen most szedem be, fel s alá járva a * Almanach az 1897. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Kegónytár XII. évfolyam III—IV. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ara díszkötésbta 1 frt. ** Szó sincs róla 11 A kiadó. 5. szobában ; két napja magolom az elmondandó román beszédemet: „Fratilor, aliegatori I Mulcamesce que meace primit qua candidat de deputat. .. Itt van ni I Már megint kiesett egy szó az eszemből. Hogy melyik? Csak az egészről tudom, mit jelent: „Köszönöm nektek választó testvérek, hogy elfogadtatok engem képviselő-jelöltnek“, de hogy melyik közüle a „köszönöm“, melyik az „elfogadtatok“, nem vagyok a megmondhatója. Nem képzelhetik, kérem, milyen keserves munka! Vagy a szavakon volna több gummi arabikum, vagy az emlékezetem tábláján. És mégis meg kell lenni. A főispán is, a kortesek is azt hajtogatják : „meg kell lenni; valamit neked is tenned kell a népért.“ Hiszen belátom, tanulok is, csak úgy csurog rólam a verejték: Mulcamesce qua meace primit... De legalább önök ne háborgassanak a sürgönyeikkel. Miképpen jut eszükbe olyasmi, hogy én most előszót írjak az Almanachba? Hivatkoznak a táviratban irói repülatiómra, a közönségre, mely mohon várja az előszót. Igen, igen, a hálás közönségre ! Képzelem, milyen türelmetlenül csoszog már. Ígérik, hogy csak most az egyszer küldjem még el a kéziratot, ezzel letelik a tiz óv (a mennyit Ígértem) s soha se kérnek többet. — Figyelmeztetnek, ne csonkítsam meg az utolsó évben a virtust — tízszer Írni ugyanazon thé máról. Ah istenem, olyan kábult a fejem. Nem is tudom, éu vagyok-e én ? . . . Most hozza a hírt a hajdú, hogy az egyik zászlómat letépték és összetörték az idevaló magyar vargák és hogy száz oláh vokssal most már többet kell behoznom. Lesz ami lesz; nem tesz semmit! Csak kérem ne sürgönyöz- zenek többé, akár ón vagyok ón, akár nem én vagyok. Mert itt ilyenkor, a választás alatt, a sürgönyök, a miket kapok és küldök, sajnos nyílt titkok. Egy szót se, egy szisszenóst se, kedves Singer és Wolfner urak ! Isten ments, ha ite kisülne, hogy én vagyok az a bizonyos ilyen nevű iró, aki húsz éve művelem jól-rosszúl a magyar faj nyelvét, kultúráját. Nocsak az kellene nekem! Még majd azt találnák mondani: — Mit akar itt az ur? Mórt nem megy követnek azokhoz, a kiket szolgál, a magyarokhoz? Jaj! mingyárt a föld alá sülyednék szégyen- letemben; jaj de meg volnék akadva, mert a feleletben vagy magamat kellene lekicsinyíteni, ami nem jó volna rám nézve, vagy a magyarságot kellene leszólnom, ami nem volna igazságos. Hiszen végre is elég szép a fajunktól, hogy Jókai Mórt megválasztja olyan tiszta magyar helyen, mint Karcag, azt a Jókai Mórt, aki hatvan éve szerzi a dicsőséget a magyar nevének. Mi ehhez képest az ón húsz éves munkásságom ? Semmi. Ha kiszorultam a magyar lakta vidékről, hát kiszorultam, punktum ! Végre is ki tehet arról, hogy nincs elegendő kerületünk, vagy hogy annyi nagy emberünk van? Az egyik a Kossuth szemeit fogta be, hát azért jár neki a mandátum, a másik a Tisza ablakait verte be, megilleti a polgári koszorú; a harmadik aktivus államtitkár a negyedik az államtitkár unokaöcscsóuek a sógornőjét vette nőül. Mindnyájának meg van a bec-ületes jogcíme. Nem vagyok bolond, hogy be ne lássam, mert ha be nem látnám is igy lenne. Olvasom, hogy Ernuszt Kelemen se jön be most a Házba, se Horváth Lajos, se Teleszky se Osernátony, pedig ezek is jó magyarok ... de, amiut mondom, kevés a kerület és sok a nagy ember, ki ezeket kiszorítja. Ami engem illet, oh ón egy csöppet se panaszkodom, örülök, hogy élek. Hiszen elég jó hely ez, jó emberek és nem is áliok rosszul, kivált ha sikerül az oláh dikciót betanuluom s ha önök a sürgönyeikkel és az irói voltomra való hivatkozással el nem rontják a ehanceaimat. Egy pár községem már most is kezd gyanakodni, hogy a jó hangzású nevem Mike — szath (románul: kis falu) csak erre az alkalomra van fölvéve. Ez a néhány község nyilván ellenem fog szavazni, ámbár éppen ma reggel tanácskoztam a tiszti orvossal, nem üthetne-e ki e falvakban 27- ikóre a trachoma (az egyptoirii szembetegség), úgy hogy hivatalosan eltilttassanak a bejöveteltől a választás reggelén. A doktor azonban difficilis ember, nagy szamár és még hozzá német, nincs alkotmányos érzéke. Nem forcirozom nagyon, mert nincs nagyobb baj. Azt hiszem megleszek, de addig még sokat kell bíbelődni s éppenséggel rá nem érek az előszó megírására. Hova gondolnak az istenért? Még ha ráérnék, se volna szép és illendő, hogy mig itt engem a románok választanak, azalatt is a magyarokat mulattassam. A viszontlátásig uraim, amikor mogint öt évig leszek az önöké. Mikszáth Kálmán. U. i. De nehogy ezt a levelemet közöljék le aztán bolondságból előszónak. M. K.
