Tolnavármegye, 1896 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1896-12-27 / 52. szám
2. TOLNAVÁRMEGTE. 1896. december 25 tulnia körünkből, mert ezek megsemmisítik a nemzeti megerősödés és a jövő biztosításának létföltételeit. A pártküzdelmek pusztító viharait el kell űznünk nemzetünk égboltozatáról, mert ! e nélkül a békés fejlődés, a zavartalan mun- , kálkodás, s a kívánatos előrehaladás a jövő ezredév folyamán is csak jámbor óhajtássá válik. Sokat küzdött, szenvedett nemzetünknek pihenésre, békés nyugalomra van szüksége, hogy a benne szunnyadó őserő teljesen érvényesülhessen, és a nemzeti ideál nagy feladatait sikerrel megvalósíthassa. Az első ezredév alkonyán a politikai viszonyok eléggé kedveznek a hasznos munkálkodásra ; előttünk áll a kínálkozó alkalom, hogy a múltak mulasztásait uj alkotásokkal helyrepótoljuk, és a hiányokat uj intézményekkel megszüntethessük. A nemzet akarata impozáns módon nyilatkozott meg a legközelebb lefolyt választások alkalmával. Kétségbe nem vonható bizalmát fejezte ki a liberális eszmék harcosai iránt; beléjök fektette reményét, mely az ország közállapotainak szanálására, a magyar nemzeti állam szilárd alapjainak megvetésére irányult, s bennök látja ennek az eszmének méltó és életrevaló képviselőit ! A nemzet nyilatkozott. Megadta a módot és lehetőséget arra, hogy az ország jövőjének biztosítására szolgáló reformokat könnyű szerrel és csekély akadálylyal megvalósíthassák. A nemzet bizalmának letéteményesei tehát kettőzött erélylyel, buzgalommal és szívós kitartással igyekezzenek megfelelni a beléjök helyezett várakozásnak, mert a nemzetfentartás és előrehaladás nagy munkájában az ország bizalma és rokon- szenve kiséri működésüket. A szabadelvüpárt kompakt tábora kedvező viszonyok közt kezdheti meg a komoly munkát és nehéz föladatot, melyet a nemzet akarata eléje szabott; érdemessé kell magát tennie ezentúl is a nemzet majdnem egyértelmű bizalmára, melyet eddigi küzdelmével, jóra való törekvésével olyannyira kiérdemelt. Az egyházpolitikai törvények megalkotásával mesterséges utón fölidézett izgalomnak el kell simulnia, mert a jog- egyenlőség, a szabadság és haladás eszméi elé vetett rozoga gátakat kérlelhetlenül elsöpri a korszellem pusztító, de tisztitó ereje. A magyar nemzeti állam főlénye előtt meg kell hajolniok a kicsinyes érdekeknek, melyek egy nemzet életében és jövőjének megszilárdításában számba nem is jöhetnek. A magyar állameszme érvényre emelése lebegjen szemeink előtt a jövő ezredévben, melynek küszöbén a legnagyobb magyar jelszava buzdítson bennüket minden lépésünkben s ne legyünk megelégedve az elért sikerekkel, hanem bizzunk és küzdve küzdjünk folyton e biztatással: Magyarország nem volt, hanem lesz ! Legyen Magyarország még dicsőbb, még erősebb, még nagyobb mint az elmúlt ezredév legszebb időszakaiban, ezért küzd- .ünk, fáradjuk, dolgozzunk a jövő ezredévben ! Béke, szeretet és összetartás vezéreljen bennünket a nemzet nagygyá alkotásának örökké meg nem szűnő munkájában, és akkor a pokol kapui sem fognak rajta erőt venni. Árpád uj hont alkotó népének missiója volt a múltban és az lesz a jövőben is. A civilizátió népboldogitó küzdelmeiben még nagy munka vár reánk magyarokra, kik erős lélekkel és edzett karral iparkodunk megvalósítani a reánk váró feladatokat. Az erős nemzeti önérzet szavának túl kell harsognia a három hegy és négy folyó határait, hogy a magyar nemzet életerejét, főlényét és Istentől nyert hivatását mégis- ! merjék legnagyobb ellenségei is. A művelődés, közvagyonosodás és lelkesedés mindent legyőző ereje tegye nagygyá nemzetünket, mely megbünhődte már a múltat és jövendőt. A béke jobbját nyújtsa e szent napon minden magyar egymásnak és egyesült erővel, szilárd elhatározással igyekezzék azon, hogy a magyar nemzet élete a jövő ezredévben is szabad, független és boldog legyen! A nemes érzelmek és a humánus eszmék melege és ereje árassza el sziveinket embertársaink iránt, hogy a jogegyenlőséggel együtt a testvériség békéltető szelleme hasson át mindenkit, aki e drága magyar földnek hálás gyermeke ! — A kölesdi kerület képviselője, Pichler Győző, kinek választási manővereiről oly sok •mulattató történet keiing országszerte, s kinek megválasztása jogos fö'.tünést és meglepetést keltett komoly politikai körökben, a képviselőházban december 18-án tartotta meg úgynevezett sziízbeszéd- jét. Ez alkalommal ismét kózfeltünést keltett azzal a meglepő ötletével, hogy vármegyénk központi választmányát gyanúsítani merészelte ő, a ki eme választmány fedhetlen jellemű tagjai közül egyet sem ismer, s a kik őt választási viselt dolgai után nagyon jól ismerik. Országgyűlési beszédében azt mondta a központi választmány tagjairól, hogy az adófizetőket nem veszik be a lajstromokba, hanem libapásztorokat, mert amazokat nehezebben lehet megfizetni, ezek ellenben hozzá vannak szokva a megvásároltatáshoz. Perczel Dezső belügyminiszter ezen alaptalan s mély megbotránkozást keltő szavaira megmagyarázta a kölesdi kerület ez idő szerinti képviselőjének, hogy milyen a tolnamegyoi központi választmány s a következő megjegyzésekkel tette nevetségessé Pichler szereplését: T. ház 1 Nem kívánok a vita jelen stádiumában a felirati vita érdemében részt venni. Csak a közvetlenül előttem szólott t. képviselő urnák, Tolnamegye központi választmányának eljárását nemcsak nem kedvező színben feltüntető, hanem határozottan igazságtalanul elitélő oly kifejezéseire, melyek konkrét vádat tartalmaznak, tartom szükségesnek és tartom magamat épen Tolnavármegye központi választmánya és törvényhatósága iránt különösen kötelezettnek arra, hegy azokat a maguk való értékére leszállítsam. Kijelentem, hogy Tolnamegye központi választmánya sem azelőtt, sem most, senkit, a ki választói jogosultsággal nem birt, választónak nem irt be, akármilyen volt is pártállása és viszont senkit, a ki választói jogosultsággal tirt, ki nem hagyott. Azt hiszem, a képviselő ur e tekintetben nem jól ismeri a toluamegyei viszonyokat. Alig között; bizonyosan még ott van a lába -nyoma is, a friss homokban, csak meg kell nézni 1 Arra is tisztán emlékezett, hogyan volt öltözve. — Az a piros babos kendő volt a fején, a mit a Szent-Györgynapi vásárban vettek együtt, egy sátorban, az övé is szakasztott olyan, csak a pirossá fakóbb egy kicsit, mert megázott egyszer- kótszer. Látták sokan. Látták a mint a kútra volt ivó-vizórt, beszéltek is vele többen, nem úgy nézett ki, mint a ki valami rosszra vau elszánva, de legjobban emlékeztek reá a pásztor fiuk, a kik oda Hajtottak itatóra a faluvégi „Csepres kúthoz“ s látták, a mint arra vette útját az erdő felé. Az erdő szélben gombázó gyermekek beszéltek is vele, köszöntek is neki. Azontúl aztán nem látta senki többé, nem tudott, nem hallott róla senki semmit. A róla szóló hírek, úgy mint ő maga, csodálatos módon véget értek, elvesztek a sürü Bakony erdő rejtelmes mélyiben. Egy darabig zúgott az egész falu fel volt fordulva minden. — Hol van ? , . . — Hova lett ? — Kérdezte egymástól mindenki. Egyik ember szinte gyanakodva nézte a másikat, talán te tudsz róla valamit ? Az öreg asszonyok, ha kora hajnalban kieregették a jószágot a csordás elé, abban hagyták az éjszakai álmuk elbeszélését, nem mondták el egymásnak a gombolyag eresztés szomorú jelentőségét, hanem megálltak egymással szemben s egyetértőleg bólintottak a falu háta mögött húzódó erdő felé, mely felett most kékes hamvas köd úszott, s csak ennyit mondtak : — Szegény Magda! Kint a tarlókon este „kepélés“ után előszedték az „esetet“ leányok s félő, babonás menyecskék lopva, ijedezve tekintgettek az erdő felé, mely rózsaszínű fényben úszott ugyan, de azért megborzadtak tőle, mintha temető lett volna. — Ott, arra tévedett el, Magda, súgták ösz- sze babonás félelemmel s közelebb húzódva egymáshoz, beszéltek róla halkan. Sajnálták az „üresen“ maradt házát, az özvegyen maradt szép deli emberét, a ki szomorú furulyázgatva ballag esténként a szép fehér r csengős bárányok után. Sajnálták főkóp a két kis szöszhaju kiknek a maszatos kis arcán napjában hányszor barázdákat vontak a könyek De a szegény eltűnt menyec? senki. A vármegye emberei ne *üat a dologba 1 Másképpen volt az a, mint most. Akkor még ne -g át azok a bizonyos drótszálak , melyek olyan gyorsan röpítik t at a gondolat. A mellet' ,akony erdő tele volt bujdosó szer , a kik amúgy is elég dolgot adt- ,k ; hogyan is értek volna rá egy s asszony keresésére indulni. Csendesen áttértek felette a napirendre. Lett belőle meseszerü nóta-alak, s kukorica fosztáskor már a „ha eljönnél ablakomhoz“ nóta helyett, melyet pedig csak az aratásban „kaptak föl, ilyenformán dacoltak a leányok, legények : „Erdő, erdő, sürü erdő,, jaj de nagyon mély vagy 1“ Danolták hosszan-hosszan valami régi, kopott, de végnélküli szomorú, siralmas nótára; ha bele kaptak este, még éjféltájban is mondták az utolját, „eltemette, betemette a sötét nagy erdő.“ Birkás Pali hallotta a nótát, s szomorúan járt kelt az utcán. Meg-megszoritották részvéttel a kezét öreg, fehér hajú emberek, hálálkodó vénasszonyok s el- écenyülve nézték a szép, életerős alakját, külö- nyü szemeit, melyekkel soha az arcába nezett semmiféle teremtett lélkeknek s kö- ezve sóhajtották : — Milyen kár ezért a szép szál emberért! Elt0-|Ít ‘ a vigasztalásokat, végig hallgatta az öregasszoűUk szapora tanácsait, melyek rendsze- íint arról ^tak, hogy „ha már a jó isten olyan felette csudálatosképen elvitte a szegény Magdát, mégis csak jó lenne a „baja“ utáu látni, egyedül nem élhet ilyen ember 1 — Mi lesz igy a két kis gyermekből ? Biikás Pali bólintott ilyenkor egyet a fejével. — Már ón is gondoltam erre . . . de . . . Nagyot sóhajtott befejezésül s rendszerint elfordult a tanácsadóktól, ment hazafelé. Haza érve, kiült a nagy szederfa alá gördített mohos fatuskóra, elővette a furulyáját s fújta
