Tolnavármegye, 1896 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1896-12-27 / 52. szám
1896. december 25. TOLNAVÁRME0YE. 8. két óve, hogy legelőször tette lábát a vármegyébe, és ón hivatkozhatóm nemcsak tolnavármegyei képviselőtársaimra, a kik itt ezen az oldalon ülnek, hanem hivatkozhatom az ő szükebb kollégáit képező ellenzéki tolnavármegyei képviselőkre is, a kik e tekintetben határozottan nekem fognak igazat adni. De nem ebben lehet a hiba, hanem én, a ki nagyon kevéssé vagyok szerencsés ismerni előttem szólt képviselő urat, azt az egyet már tudom róla, hogy ő egy bizonyos túl élénk fantáziában szenved, és azt hiszem, hogy ezt is csak abban az ő fantáziájában láthatta, mert hogy ne legyek oly száraz és unalmas, mint a milyennek ő a trónbeszédet tünteti fel, engedje meg a t. ház, hogy a magam részéről az ő megyébe lépésének egy epizódját itt bemutassam (Halljuk! Halljuk 1 jobbfelől), mely azt mutatja, hogy mennyire élénk és izgatott fantáziában szenved, a mit egész határozottan állíthatok, hogy ő működését a megyében azzal kezdte meg, hogy az ő vezére, az ő protektora, Kossuth Ferenc jelölésének támogatására azért nem jöhetett Tolnavármegyébe, mert őt a brutális kormány közegek Ozegléden, reggel 6 órakor, a mikor csomagolni akarta málháját, letartóztatták és börtönbe vetették. (Derültség jobbfelől.) T. képviselőház I Én azt hiszem, hogy ugyanaz a fantázia, a mely a jelöltnek ezt a kifejezést adta az ajkára, lehetett az ő irányadója, midőn a tolnamegyei választmány eljárását olyan színben ecsetelte, mint előbb tőle hallottuk. (É énk helyeslés a jobboldalon.) A »Pesti Hírlapi ez alkalomból a következő jellemző sorokat hozza: „íPichleriádák.) A kölesdi kerület képviselője : Pichler Győző ma tartotta meg szüzbeszédót. Kossuth Ferenc titkáráról s annak mes^szerü ke- rülethóditásáról egész legendák kóborolnak az országban. Most, hogy fölállott és beszélni kezdett, persze nagy volt az érdeklődés iránta. A karzaton könnyed szenzáció surrant át. A tollas kalapok és a selymes ruhatestek megrezzentek, mintha valami szellő csapott voiná végig a virágos, illatos réten : „Nem is olyan csuuya. Nem is olyan csúnya ember. . . .“ susogott a rét . . . „hiszen ez egészen elfogadható parthie volna.“ Ennek pedig az a magyarázata, hogy Pichler Győző is úgy járt, miut I. Napóleon, a ki, mikor Mária-Lujza kezére pályázott, Becsben valami rettenetesen csúnya, púpos és apró szörnyetegnek -hiresztelték ki. A menyasszony kellemesen csalódott. De az is bizonyos, hogy kellemetlenül csalódott volna, ha valami nagyon szép embernek hiresztelik. Pichler Győzőnek különben ősz édes apja is ott hallgatta a karzaton a fia első debut-jét. Kóla pedig azt tartja a legenda, hogy ő 1849-ben, Kápolnánál- elesett. A dolog úgy történt, hogy mikor Pichler fils a kölesdi kerületben a tiszta választás legnehezebb napjait élte, az aggódó apa rásürgönyzött, hogy ne-e menjen le segíteni ? A jelölt ettől valósággal megrémült, mivel ő az öregnek akkor már a martirkoszorut régen a homlokára fonta a választók előtt. Leült tehát hamar és ezt táviratozta az öregnek : „Az Isten szerelmére ne jöjj; te már 1849-ben Kápolnánál elestél és mártír vagy régen.“ Pedig a kerület nehezen ment.“ Ennek a bizonysága az a deputáció is, a ki akkor Eötvös Károlynál járt, hogy Pichler Győző hitfelekezeti viszonyairól alaposan meggyőződjék. Eötvös váltig erősítette, hogy nem izraelita ajelölt, A deputáció feje azonban erősködött: — De kérem, mégis csak muszáj, hogy az legyen !-------De ha ón mondom, hogy nem az ! — Hm, hm ! . . . A deputáció feje meggondolkozott egy kicsit és igy fejezte be: — No ha a nagyságos ur mondja, persze, hogy persze . . . hanem akkor kérem alásan el van hibázva !“ Mi pedig a kölesdi kerületből még a következő választási élményeiről értesülünk: „A Bismark kézszoritása. A képviselő ur meghallotta körútja alkalmával, hogy a kerület egyik törzs német községe régebben mégaSchul- vereinos világban Bismarckot uj év táján évenkint írásban meg szokta gratulálni, sőt egy Ízben egy kedvezőtlen törvényszéki- ítélet miatt 0 Felségét, a mi királyunkat bepanaszolta Bismarcknál, a kit az ő korlátolt és együgyű sváb eszük szerint a világ mindenható urának tartottak. Pichler uram a község eme ostobaságából jó tréfát csinált magának. Amint ugyanis beért ebbe a hírhedt községbe és fölállt a pódiumra, hogy megtartsa prograinmbe- szédét, azzal kezdte, hogy ő egy régi adósságát rójja le a derék község irányában. Mikor ő még kinn volt Tarinban Kossuth apánk oldala mellett, egy ízben elküldte őt Bismarckhoz, hogy egy Magyarországra nézve nagyon fontos ügyet elintézzen vele Kossuth megbízásából. Beszélgetés közben Bismarck megtudta, hogy ő, t. i. Pichler, magyar ember. Bismarck nagyon megörült ennek a felfedezésnek, s megszorította Pichler kezét és kérdezte tőle, hogy ismeri-e ezt a derék tolnamegyn községet? Pichler igennel felelt s mondta, hogy igen jóravaló, derék emberek ezek mind. Bismarck szer fölött megörült e szavakra és azt mondta Pichler- nek • adja át édes barátom forró kézszoritásom nekik, ha hazamegy Magyarországha, és köszönje meg nekik a nevembt-n, hogy szívesek voltak rólam oly sokszor megemlékezni, a mi nekem nagyon jól esett. — Biró ur, szólott lelkesült hangon Pichler a csudálkozó sváb atyafiakhoz, jöjjön föl ide hozzám, h>dd adjam át Bismarck kézszoritását, ön pedig adja át ezen derék község minden polgárának I A jámbor svábokat nagyon meghatotta Pichler ur ezen fogása és hiven ki is tartottak Bismarck jóbarátja és izenethozója mellett 1 Más: Pichlér ur egy függetlenségi és Kossuth tisztelő magyar községben azzal nyerte meg a jólelkü naiv nép ragaszkodását, hogy azt mesélte nekik, hogy mikor Kossuth apánk haldoklóit, ö fogta le a szemét s alig hallhatóan ezek voltak ö hozzá intézett szavai: édes Pichler, reád bízom Magyarországot és Ferenc fiamat, vigyázz reájuk és viseld gondjukat 1 Más: Varsádon, tudva, hogy protestáns községgel áll szemben, igy kezdte programmbcszédót: „Wir Eeformirlen und Lutheraner“ stb., pedig Pichler ur tudvalevőleg messze van mind a két felekezettől, hisz — róm. kath. Ilyenféle anekdota még több is kering az ő furfangos viselkedéséről, melyek azt bizonyítják, hogy az ő mandátuma még sem a „tiszta meggyőződés“ forrásából fakad, amint azt képviselőházi beszédében állította. Egyébként elismerjük, hogy beszéde egyéb részében tárgyilagos volt és közérdekű kérdésekkel foglalkozott. VÁRMEGYE. — Közigazgatási elvi jelentőségű határozatok. Keresk. m. 83.881/94. Szállodásoknál, vendéglősöknél és korcsmárosoknál cselédkönyv mellett alkalmazott háztartási cselédek az 1891. évi XIV. t. c. hatálya alá nem esnek s igy a beteg- sególyző pénztárba való belépésre nem kötelezhetők. Belügymiuister 1896. évi 93.983. sz. a. Olyan magyarországi lelkész, kinek egyházi hatósága Hor- vát-Szlavonországok területére is kiterjed, Magyar- ország területén egyházi esketóst nem végezbet- mielőtt a felek polgári házasságot nem kötöttek. — Belügyminiszter 1896. évi 98131 . Magyar állampolgár külföldön történt születése kivételesen külföldi anyakönyi kivonat hiányában is anyakönyvezhető a hazai anyakönyvben. — Belügyminiszter 1896. évi 99,439. sz. a. A kivételes nösülési engedély általában adatik, nem pedig egy meghatározott nőszemólyre, mint menyasszonyra szólólag. — M. kir. ministertanács 1896. évi március 17-én hozott határozata: kertben összerakott szénaboglyákban állatok által okozott kár az 1883. XII. t. ez. 93. §-a, illetve 94. §. f) pontjaiba ütköző mezörendöri kihágást képez, s a menny.ben az okozott kár 30 frtot meg nem halad, a közigazgatási hatóságok által birá andó el. — Belügyminiszter 3290/96. sz. Szántófóldön lefolyt verekedés esetén is fenforoghat a nyilvános helyen elkövetett verekedés. ha az a többek jelenlétében történt. — Belügyminiszter 102,706/96. sz. közigazgatási bizottsági tagra beadott szavazatok egyenlő megoszlása esetén újabb szavazá-nak van helye. — Belrajt azokat a szép bánatos nótákat, melyekhez hasonlót nem lehet hallani sehol a földön, mint csak ott, a falusi tanyák édes magányában, de különösen a zugó, sötét erdők közelében. A két kis árva gyermek elősietétt ilyenkor s jobbról, balról odahuzódtak az apjuk mellé, két kis kezöket rátámasztották a térdeire s napbarnított arcába bámulva— hallgatták a kesergő nótát. Egyszer aztán a nagyobbik, a ki már gon- J dolkozni s emlékezni is birt valami keveset, kö- j nyezve fölkiáltott : — Jaj az édes anyám nótája! Az édes anyámé . . . Birkás Pali arca egyszerre elváltozott erre a szóra, valami krótafehórség borította el, — a szemei, a különös szemei karikára nyíltak s rámeredtek a gyermekre, az utcára, mintha valami ijesztő kisértetet láttak volna . . . felkapta a rézcsatokkal, billentyűkkel kivert furulyáját s elhajította mesz- sze a bokor alá, hova az fájdalmas csattanással esett. Dülöngözve állott fel s ráemelte erős öklét a két szöszhaju gyermekre. — Menjetek innét! . . . Ettől a naptól kezdve nem húzódott melléje többé a két kis árván maradt leánya. Inkább kerülték, ha csak lehetett, elbújtak a pajta-szélbe, a kazalos kertek mögé, meghúzódtak csendesen, szótlanul a meszesgödrök alján, a búbos kályha mögött, ha az apjukat közeledni látták s csak akkor sompolyogtak elő, ha megéheztek nagyon. | Valami megmagyarázhatatlan félelem kínozta őket azon estétől fogva. Iszonyodva néztek az apjuk hosszú uj u, erős kezére, melyet azon estén rájuk emelt — olyan különös, olyan féelme'es volt az a kéz ! . . . * S az erdő mesélt . . . . . . Annál a pataknál állott mind a kettő, az asszony meg a férfi is . . . Estefelé járt az idő, rózsaszínűén ragyogott minden a lenyugvó napsugaraktól, egyes veresbe, aranyba játszó csikók átszaladtak a lombokon, s megfestették a patak vizét pirosra — sárgára. Egy darabig mindaketten a csillogó vizet nézték, azután a férfi szólította meg az asszonyt. Menjünk. Egy darabig nem is ügyelte az utat, amerre jártak, gyanútlanul sietett a szép hüvös-füves utón, néha közbe lehajolt egy-egy piros bélésű gomba után, fel-fcltépett tövestül néhány félig érett eperszálat ; de azután egyszerre csak hirtelen megállt s rá nézett az urára. — Hova megyünk erre! Nagyon különös szomorú helyen jártak. Azon a részen a legvadabb, a legisraerctlenebb az erdő. Falusi ember nem vetődik oda jószántából egyetlen egyszer sem . . . emberi láb alig taposta, a vadak nem igen járják. Erős növésű vad fák mindenfelé, melyeket szorosan egymáshoz köt a karvastagságu iszalag, repkény. Minden fordulónál magas hegyszakadékokban bővelkedő hegyek, sziklarétegek, melyeknek üregéből zuhogva, lármázva szakad a mélybe a sötétfekete viz . . . Madár dala ott nem hallatszik soha, virág ki nem birt nyilni a nedves, homályos árnyban, napfény át nem jut a sürü, szövedékes lombokon, melyek szorosan összeborulnak mindenfelé; beteges sárgás fü veri fel a fák alját s a tavalyi rothadó levelek szomorúan kergetódznek a mélyben. — Hova megyünk erre ? Döbbent vissza az asszony a szomorú helytől. — A halálba! . . . Felelte vissza a férfi ko-. moran. Ha békés, csöndes halált akarsz, tedd ösz- sze a kezedet és imádkozzál . . . Az asszony iszonyodva hátrált —) maga elé tárta a két remegő karját, melyeken szinte habot vert a fehér bodros ingujj s könyörögni, beszélni kezdett az urának : — Mit gondolt kelmed? Megháborodott az eszében? Térjünk visska innét — menjünk innét hamar az isten nevében . . . A férfi ott állott előtte elszántan, mint a ki valamit elvégzett magában régen, s meg se mozdult, rá se nézett a felesége szép barna arcára, könyes szemére, csak azt számlálgatta komoran, lassú, rekettes hangon, mintha félt volna, hogy tovább adja, kibeszéli az erdő. — Meg kell halnod —; itt a temető! És csakugyan olyan volt ott minden : a sötét hegyszakadókok, a virágtalau halmok, a feketén örvénylő vízesés, a ködös, dohos, illattalau levfegő ..,
