Tolnavármegye, 1895 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1895-02-17 / 8. szám
1895. február 17. TOLNA VÁRMEGYE. 3. magyar miniszterelnökkel folytatott múltkori értekezése alkalmával igen kedvező benyomást nyert.“ Más oldalról jelentik, hogy nemcsak a pápa 0 Szentsége közvetlen környezete, hanem a kardinálisok többsége is, akik ismerik az osztrák-magyar monarchia viszonyait, ugyanezt a nézetet képviselik, mert a Vatikánnak ez a békés politikája a magyar kormánynyal szemben, a legjobban megfelel a katholikus egyház érdekeinek. Hangsúlyozzák továbbá erről az oldalról, hogy a Németországban „hecckáplánok“-nak nevezett személyiségek működésének Magyarországban megkísérelt becsempészése a Vatikánban nem talált tetszésre, mert a félrevezetett laikus közönség felkelése a katholikus püspököknek és a pápának a katholikus egyház szent dogmái által szilárdan megállapított tekintélye ellen könnyen ölthet demagóg és forradalmi jelleget, a melyet a Vatikán mértékadó körei minden tekintetben helytelenítenek. Nyilatkozat. Bevártam, hogy a közvéleménynek a részleges képviselőválasztások által országosan felvert hullámai valamennyire lecsillapodjanak, hogy azután teljesen nyugodt tárgyilagossággal (és igy lehetőleg igazságosan!) nem a jogosult „prima furiau-ban hanem okos késedelemmel (és igy lehetőleg bölcsen itólvej) egy summában válaszoljak ama hó-lavinaként innen is, onnan is rám zúdított oknélküli támodások, gyanúsítások, gúnyos sértegetések és vádakra, mikben a fővárosi sajtó egy része, u. m. a képes „Budapest“, a „Magyarország“, a „Nemzeti Újság“ s végül a „Magyar Állam“ (és talán tudtomon kivül még mások is?) voltak szívesek részesíteni az utóbbi mozgalmas időben csekély személyemet. A képes „Budapest“ azon képtelen szerepre vállalkozott, hogy valahogyan tudomást szerezvén a „Tolnavármegyé“-ben február S-án megjelent politikai vezércikkemről, azt a cikket megkritizálta s erősen agyonrostálni törekedett — abinvizis! — az ő becses lapjának február 2-iki számában ! . .'. Jót nevettem rajta. — Eszembe jutott, hogy ez a becses lap jó múltkor képekkel illusztrálva hozott fait accompliként — egy oly akasztást, melyből a cronique — scandaleusös világ lesújtó bámulata és sajnálkozására, királyi kegyelem folytán nem lett semmi. — — Hát ilyen lappal — gondolám kacagva — komoly vitába nem bocsátkozhatom. A „Magyarország“ egy vezércikkben foglalkozott velem, majd egy másik közleményben kivonatosan hozta ama bűnös cikkem egy pár bekezdését, hogy azt a cikket érthetetlenné, logikátlanná téve s abból a szent igazságot tartalmazó legfőbb helyeket gondosan kihagyva*, erősen rám för— Milyen naiv! — kiált föl Irén s'önkény- telen kacagni készült. — Ön tehát azt hiszi, hogy nincs okom a haragra? — Azt nem mondom, de első mégis a jó hir. — S a lelkiismeret? — Az bízvást másodiknak maradhat. — Ez a tan igen botor! — Pedig ijedsége egy óra előtt igaznak ismeré. Irén megfordult s nyugodtan leült egy tám- laszékbe, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Béla egész magaviseleté, majd lázongó szenvedélye, majd fagyos gunyja teljesen megzavarta. Most feltette magában, hogy marad, és végére jár: mi lelte tulajdonkép régi imádóját. Rövid szünet utánköny- nyedén mondá: — Nem érdemli meg, hogy maradjak, de lássa, meg akarom szógyeniteni nagylelkűségemmel s meglehet: bocsánatomat is megnyeri. — Oh mennyire nem őszinte most is 1 Ki- érzem a hangjából, hogy csupán a bosszú marasztalta. Nem akarja mint vesztes hagyni el a tért. Vesztes? De hiszen ón hódoltam meg. — Mohón kezdte rá az alkalmat! Irén fölkelt, a kandallóhoz lépett s mialatt a sercegő lángokat nézte, fátyolozott hangon folytatta: medhessen, mint elvtagadóra, politikai bite- hagyottra — stb. — Végre a „Nemzeti Újság“ egy cikkírója, az agvlágyulásban szenvedők sajnálatos beteg okoskodásával azon eredményt vonja le bonyhádi szereplésemből, hogy ón, mint a Krisz'us szolgája, bizonyosan jól tudora azt, hogy hát: *a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!» Tehát gyanúsít, hogy megvesztegettek. (A „Magyar Állam“ bolondoskodására okos ember reflektálni nem szokott. Mondaná — ha megkérdeznék — még Vaszary Kolozs bíboros herceg-primás is!) Mind három idézett lap tisztelt cikkíróinak ez az üzenetem: — Bizonyára, én a Krisztus hú szolgájának tartom és vallom magamat; kérdezzék mag a t. urak itteni 2000 hívemet, kiknek 25 év óta hirdetem a vallás örök igéit, az igazságot, a szeretetet, az elvhűséget, a honszerelmEt, a megbocsátást és ezer más szép erényt, — biztosítom önöket, hogy ezek mind aláírják fenti szavaim igazságát; de készek ezt igazolni szegzárdi és tolnamegyei ismerőseim is, az egész intelligens társadalom és a nép! — — — íme, azt hiszem, most is krisztusilag cselekszem, mikor ama bűnös gyanúsítások és rágalmakkal szemben, öntudatom vádolás nélkül való tisztaságában, sine ira et studio megmosolygom ama cikkező urak lerántást törekvését, mondván: „Bocsáss meg uram nékiek, mert nem tudják, mit cselekszenek !“ Kijelentem Önöknek t. Uraim — papi szavamra — hogy ón úgy tanultam és úgy tanítom, miszerint az a világ leghitványabb emberi-férge, a ki a rút önzés láncán vergődve szakadatlanul és nyomorultul, a mai kor divatos arany borját, a pénzt imádja s nem tud felemelkedni a pénz szerelmétől megvakitott és láncrávert lelke ama magasabb gondolatra, hogy vannak eszmék, elvek, ügyek, melyeknek felismert szentsége az utálatos önzést megutáló, becsületbeli, díjtalan lelkesedést, fellángolást és nemes áldozatkészséget elemi erővel követeli!... Minden mással inkább gyanúsíthattak, rágalmazhattak volna a cikkíró urak, eltűrtem és válasz nélkül megmosolyogtam volna cikkeik tartalmát, mint a mely egy betűig nuß-böj szopott«, minden igazságot" nélkülöző, Dgondolomra való*, a vesztes párt által már divatossá vált levegőkapkodás nevetséges tüneteit hordta magán, — hanem azt az utolsó a »Krisztus koporsójáról* szóló hasonlat ostobán-bünös vádját, önérzetem teljes fellázadásával s mégis — Krisztus szolgája köteles, méltóságteljes higgadtságával — kereken visszautasítom s kimondom a t. cikkírónak, hogy tanulja meg, miszerint még mais vannak emberek, kik ismernek u. n. >becsületbeli kötelességeket* e korrupezionális világban is 1... Mindent eltudva, ón nagy köszönettel tartozom a felsoroltam lapok t. cikkezőinek, hogy oknélküli ellenem törésük által nekem okot adtak és — Tudja-e, hogy ön valóságos talány? — Utánzóm önt, s úgy látszik sikerrel. Valamikor nagyon is őszinte voltam s azért hamar megunt. Most rejtélyes igyekszem lenni. De ön távozik ? Szomorú tekintettel nézett vissza Irén. Aztán megfordult s közel lépett Bélához. — Sérti önérzetemet, hogy visszaél bizalmammal. E suttogó szavakra visszakapta fejét Béla. Soká palástolt érzelmei, haragja, a múlt fájdalmai: mind, mind egy perc alatt átjárta szivét. Ki kellett végre öntenie keservét. — Önérzet? Bizalom ? — Kiáltá föl fájdalmas kacajjal. Aztán megragadva kezét, hevesen kifakadt: — Grófné, nem felejtem el, miként imádtam s egy percig sem felejthetem, hogy pörös ellenfelek vagyunk 1 .............Önérzetét említi ? Kié va n inkább fenyegetve, mint az enyém, amikor torzítva játszom a régi büszke szerepet, nem gondolva vele, hogy a múlt felidézése merő gúny? Bizalmát említi? Nem csalódtam éppen ebben a legrutab- bul? Van-e még jogom hinni benne? Szabad-e elfogadnom ezt? ... . Szegény vagyok és csalódott; mit akar velem ? Lehet-e más gondja még, minthogy megnyerje pőrét? En kapriäi vagyok és alkalmat nyújtottak a jogosult és természetes önvédelem mellett, egyéni politikai nézetemnek provokált nyilvánítására, mit egyébként — mint nem szakszerű, csak dilettáns politikus — aligha teszek. Az én politikai nézetem is az, a mit Kossuth Ferenc már több jeles cikkben nyilvánított, a mit az „Egyetértés“ —, mint legvilágosabban látó, leg- rószrehajlatlanabb politikai magyar lap több cikkírója, kiváltképp a „Közéletünk“ c. rovat igazán szellemes vezetője már annyiszor hangoztatott, hogy ez u. n. „néppárt“ ellen voltaképp teljesen jogosult — ad hoc 1 — minden más, bár heterogén elemekből alakult politikai pártok szövetkezése, időszerű fegyverbarátsága, hogy ennek a hamis jelszó mellett és C8alogati zászló alatt tömörült, nagyon reverenda szagu fekete seregnek, — melynek ugyvélt későbbi diadala édes magyar hazánkra csak átkos és veszélyes lehetne, élete tartamát lehetőleg kérészélet rövidségüvé tegyük minden áron. Am küzdjenek egymással továbbra is, tisztességes fegyverekkel, szent csatákban a drága honért — saját igaznak ismert elveik szerint, zászlóik alatt — a régi tisztes ellenfelek; — de az a párt, mely minden rávaló igaz ok nélkül, csupán a rég felismert önzés szülte chaotikus állapotok megteremtésének »zavarosban halászó* nem irigyelt édes öröméért a nagy költő ellen tör s »a hazát könnyelműm kockára kiteszi«, — a politikai pártokat s nézeteket hamis jelszavakkal megzavarja, a népet megtéveszti, a vallásfelekezeteket testvérietlen, pokoli gyűlölet lángjában égetni s egymás ellen hajszolni törekszik; az a párt, mely — programmja szerint — a 67-es közjogi alapon szervezkedik és mégis ellensége a kormánypártnak, — elhagyja — okos előrelátásból — a * katholikus« jelzőt, de azért igy beszél programm- jában: *mi, a rám. kath. egyház, óvni fogjuk a felekezetek jogait is* (mintha a róm. kath. egyház volna manapság is az egyedül uralkodó és üdvözítő egyház, a többiek mind csak nyomorult szekták, hitvány felekezetek 1) az a párt, mely másfelől meg hízeleg a függetlenségi és más ellenzéki pártoknak s feltüzi a vörös tollat, hogy ő balpárt, holott a balpártiak közül akarja igy-ugy összetoborzani minden lehető módon és eszközzel a maga fekete seregét, tehát nyílt zsákmánynak tekinti a létező minden politikai pártokat, hogy belőlük itt is, ott is híveket toborzzon; az a párt, mely még a magyarra legerősebben agyarkodó dühös nemzetiségekkel is paktál ellenünk, csakhogy táborát növelje, szóval — »minden eszközt szmtesitettnek vél a cél érdekében“ ez a párt csak nem méltó arra, hogy támogassa igaz magyar ember ? .... De igenis méltó arra, hogy ellene szövetkezzék, Kezet fogjon, tömörüljön minden más politikai párt, hogy mihamar lehetetlenné tétessék, mint közveszélyes, hazaellenes, reakcionárius párt. Ez az én inkriminált politikai vezércikkemnek pörölök, legyen ön is az, — de ne említsünk önérzetet és bizalmat ................ . . Üg yvédeink sem igen említik. — Béla, ez őrültség, kegyetlenség — e játéka. — Játék ? Gyarlón utánzóm önt, mert ime átkozottan őszinte vagyok. Ön ez egygyel valamikor adósom maradt I — Csak tetszeleg fájdalmában 1 Sohasem tombolja ki keservét? — Újjáéled, valahányszor látom önt 1 — Ne hazudja el azért; nem érdemiem meg. — Hazugság volna, ha követném, a mit érzek. — Ah tehát ámított! — mondá Irén és csipkekendőjével elfödó arcát. — Az volna ámítás, ha meg nem tagadnám a múltat 1 S a viszontlátás után ismét elváltak a szerelmesek, még pedig végkóp. Csak az ügyvédek pörlekedtek, főllebbeztek, folytatva a küzdelmet mind a két fél rokonai követelésére, ki tudja meddig. A két dacos szív tán rég ott porlad az ig- mándi határ temetőjében, nem igen törődve azzal, vájjon virággal hintett sírjaik hová tartoznak s vájjon Béla az Irén birtokán nyugszik-e, vagy Irén a Béláén ...
