Tolnavármegye, 1895 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1895-12-01 / 49. szám
V. évfolyam. 49. szám. Szegzárd, 1895. december 1. Előfizetési ár: Egész évre . . 6 írt — kr. Fél évre . . . 3 » — > {Negyed évre . . I > 50 » Egy szám..... 12 > I Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- | hivatalon kívül elfogad Krammer Vil- | mos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Segédszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. SZÉKELT FERENC. Kéziratok visua nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. A népkonyha. Bezerédj Pál, a jó szivéről és áldozat- készségéről ismert emberbarát, a múlt héten bocsátotta ki fölhívását a közönséghez, melyben a humanizmus egyik legáldásosabb intézményére, a szegzárdi népkonyhára hívja föl a közönség figyelmét és támogatását. Simontsits Bélánénak, a jótékonyság terén felejthetetlen emlékű és fáradhatian tevékenységű úrnőnek áldásdús alkotása a népkonyha; lelkének egész melegével, lankadatlan buzgalommal és kitartással évek során át ébren tudta tartani a közönség érdeklődését és áldozatkészségét a jótékony intézmény irányában. Városunkból történt eltávoztával Bezerédj Pálra, a jótékony intézmények lelkes Maecenására bízta a sikerrel megalapított népkonyha-intézmény föntartását és ápolását; a méltó utód megkezdte már a közönség körében a szükséges agitációt, hogy a szegények részére szolgáló humánus alkotás az idén is hasonló jótékonyságban részesítse nyomorban sinlődő embertársainkat. A népkonyhák hasznát manap már nem kell bővebben fejtegetnünk az intelligens közönség előtt; rég bevált és általánosan elismert orgánuma ez a humanizmusnak. A fővárosban és a vidék nagyobb városaiban mindenütt áldva emlegetik azok a szerencsétlen sorsban levő emberek, kik a zord téli napokban kereset hiánya miatt, a népkonyha áldásos intézménye nélkül a meleg táplálékot is kénytelenek volnának nélkülözni. A fővárosban maga a városi hatóság, a különféle nőegyletek és humanistikus iránya társulatok a legnagyobb buzgalommal sietnek a tél közeledtével megnyitni a népkonyhákat, melyekbe a szegény nép ezrei tódulnak, hogy a test föntartására szükséges meleg eledelekhez juthassanak. Ez a humánus intézmény a legéletrevalóbb, mert a könyörületes szivü, jótékony emberek intentiói ilyen módon legjobban, legczélszerüebben valósulnak meg. Az időnként nyújtott pénzbeli alamizsna sokszor céltévesztett, vagy hiába való, mert a gyönge, vagy rossz szenvedélyek által uralt ember a kapott alamizsnát igen gyakran nem a test föntartására szolgáló táplálékra fordítja, hanem az alkoholizmus emberirtó szenvedélyét elégíti ki s igy a felebaráti szeretettel nyújtott pénzbeli segély még ártalmára szolgál a szükölködőnek. A nagyobb városokban éppen azért a jótékony egyletek a legnagyobb súlyt a népkonyhák fentartására fordítják s azok állandósítását tűzték ki feladatukul. Mert az emberi nyomor enyhítésére legalkalmasabb eszköznek bizonyult, s a humanizmus nemes céljait legsikeresebben képes megvalósítani. A szegzárdi népkonyha néhány óv alatt tanúságot tett arról, hogy nagy szükséget pótolt és ínségben szenvedő embertársainkra nézve a legnagyobb jótékonyság gyanánt szolgált. A múlt évben 22 ezernél több adag meleg ételt juttatott a szegényeknek, s ebből az egy adatból is eléggé látható, hogy mennyire rá vannak szorulva a mi szegényeink erre az emberbaráti intézményre! Az emberszeretet és a jótékonyság elleni vétek volna tehát elhanyagolni ezt az üdvös alkotást, mely a felebaráti szeretet legszebb és leghálásabb nyilvánulása, s melynek föntartása és ápolása embertársaink iránti erkölcsi kötelességünk. A jótékonyság, a humánus érzés a legnagyobb fegyver úgy az egyes, mint a társadalom kezében, mert ezzel elűzi, megszünteti azokat a bajokat, melyeket a társadalmi nyomor, a pauperizmus hoz föl- szinre ; a jótékonyság áldást osztó fegyverével elnémítja a misera plebsnek a vagyonos osztály elleni s a nyomorból gyökerező gyűlöletét. Bezerédj Pálnak, a szegzárdi népkonyha támogatását kérő felhívását tehát a legmelegebben ajánljuk humánusan gondolkodó és érző embertársaink figyelmébe; a szü- kölködókön segíteni, a nyomort enyhíteni, a jótékonyság áldásaiban részesíteni a szegényeket : az irgalmasság legmagasztosabb TÁRCZA. ID a.lo 1c. t Ne hadd a percet elrepülni! Nem hozza vissza semmi már! Tátongó mélybe fog merülni, S ha vissza fog talán kerülni, Gyász emlék lesz, mely haza jár. Oh az idő, a feneketlen, Vesztett percekkel igy telik. Gyászunkon örvend a telhetlen: Hogy kárt tett a botor szivekben, Mik egymást többé nem lelik. n. Siratom a pillanatot, Melyet nem tölték veled, Siratom a pillanatot, A mely megjön nélküled. Egyre fogynak a jövendő Drága pillanatjai, S egyre telnek sivár múltam Vigasztalan napjai. Es jövőmben semmi vigasz, Es múltamban csupa gyász, És előttem és mögöttem Elvirult nyár, ■— hervadás. Hl. Azt beszélik, nagy a kedved S nappal, éjjel csak vigadsz. Haj, én nekem beszélhetnek, Tudom, kedved puszta dao. Erezem, nem vagy te boldog, Nem vidit föl tánc, zene, S önmagaddal kár dacolnod, Inkább sírnod kellene. Jaj, mily kin lesz, ha egyszerre Majd józanság száll reád, S érzed: engem hagyván cserbe, Magadat is elhagyád I PALÁGYI LAJOS. Az első debut. — Irta: SATANELLA. - Vernier Deöiseről az egész sziniakadémia tudta, hogy bizony kár azért a sok időért, a mit itt elpocsékol, azért belőle színésznő sohasem lesz. Valamennyi tanár szinte gyűlölte ezt a kócoshaju leányt, kinek szőke frou-frouja egész a szeméig csapódott, aki leckéit sohasem tanulta meg, a legegyszerűbb verset sem volt képes elszavalni, aki csínyt csínyre követett el és akinek nem imponált soha senki. Denise pedig csak eljárt az órákra készületlenül ; a gyakorlatok és próbák alatt valóságos teher volt- raindeukire. Szerepét sohase tudta, még a súgó után is képtelen volt beszélni, és a hová páthosz kellett, színtelenül suttogott, ha pedig közömbös hanglejtés elég lett volna, vak dühvei szavalt. Minden óv végén magától érthető eredményként várták, hogy Denise kisasszonyt szépen kiteszik az akadémiából, de mindenki bámulatára az igazgató pártját fogta és igy Denise megmaradt tovább is sziniuövendéknek. Az igazgató aztán az egész rákövetkező esztendőn keservesen lakolt megfoghatatlan jóságáért, mert alig múlt el egyetlen nap, hogy Vernier De- nisere ne érkeztek volna a külömbnél külömb panaszok. Az igazgató ur ilyenkor maga elé hivatta a leányt, de mikor az ránézett különös szemeivel, melyekre úgy Isten igazára soha senki sem tudta vén megmondani: szürkók-e vagy feketék, avagy épen kékek; az az ember, aki annyi kicsiny és nagy művésznőt látott maga körül, ettől a szempártól megdöbbent. S ilyenkor Denise szidás helyett néhány jó tanácscsal gazdagabban tért vissza és folytathatta ott, ahol elhagyta. Lassan aztán a tanárok belátták, hogy ezt a kis vadmacskát az igazgató ismeretlen okból pártolja és nem törődtek többé vele, akármit vitt is véghez, legfeljebb avval boszulták meg magukat, hogy szerepkiosztásnál neki adták a legkomiszab- bat, mit Denise nagysáru viszont azzal torolt visz- sza, hogy abból soha egy szót sem tanult be.
