Tolnavármegye, 1895 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1895-12-01 / 49. szám

2.

TOLNA VÁRMEGYE.

1895. december í.

cselekedetei közé tartozik s a romlatlan szivü emberek öntudatára mindenkor fölemelő hatású volt.

Hisszük és reméljük, hogy a mi intelligens társadalmunk az idén is lelkesen föl fogja karolni a népkonyha ügyét és humánus adományaival lehetővé teszi azt, hogy a nép nyomorának enyhítésére szolgáló ál- dásdus intézmény ezen a télen is époly hathatósan működhessék, mint az elmúlt esztendőkben. Aki a szegényeken segít, azon az Isten is segít I A jótékonyságra kinyújtott kézen az Isten áldása van I

= Az állami költségvetés fölött az általános vita végre valahára véget ért. Meddő, eredmények nélküli maradt az egész vita. Az ellenzék mozgósította összes harcedzett szónokait, de ezektől sem hallottunk egyebet, mint a mit már 20 év óta minden költségvetési vita alkalmával hallottunk és megszoktunk tőle, hogy tuduiillík az ország hanyatlik, a közerkölcsök romlottak, a közviszonyok korrumpáltak, az ország a vagyoni tönk szélén áll, a kormány hatalmaskodik és meghamisítja a választásokat, pressziót gyakorol, a szabadelvű párt saját önző céljait szolgálja csupán és nem szereti a hazát azzal a lángo'.ó hazafisággal, a mely csak az ellenzék privilégiuma. Ezen fekete színezését közállapotainknak, ezeket a kesergő, panaszló és támadó hangokat már fel se vesszük — annyira megszoktuk már és annyira le tudjuk azokat szállítani valódi értékükre. A tények megcá- folhatatatlan sorozata igazolja e vádak alaptalanságát és jogosulatlan voltát. Az ország biztos léptekkel halad előre úgy kulturális, mint anyagi tekintetben és fejlődése olyan erős alapokon nyugszik, hogy azt az ellenzék romboló politikája megakasztani nem képes. Horánszkynak elegikus siralmai, Ugronnak vádjai és vad támadásai, Apponyi- nak szentimentálizrausa a legcifrább szavak és legvirágosabb szófüzések közben sem képesek a fehéret feketére változtatni és az ország haladó szekerét feltartóztatni, vagy kátyúba szorítani. Szószátyárkodással még soha nem mentették meg a hazát. A szabadelvüpárt keveset beszól, de annál többet tesz. Berzevicy Albert, Láng Lajos, Hegedűs Sándor, Pulszky Ágost és Perczel és Lukács miniszterek fényesen kimutatták az ellenzéki vádak tarthatatlanságát. — És aztán beszélhetnek Sima Ferkó, Polonyi Géza, Vajai István, Váradi Károly stb. stb. korrupcióról, szédelgésről, az állam

így aztán eljött az utolsó óv is. Mikor már- már kiszabadul ez a kalitba zárt fogoly madár és belerepül az illatos, ózonos, szabad légbe, ki az életbe, telve ezer aranyos, pazar szép remónynyel.

De Denise igen közönyösen nézett az utolsó vizsga elé, mely pedig ott folyt le a nagy közönség szemeláttára és végtelen meglepetve nézett fel másnap, midőn a kanári etetésétől az igazgató magához hivatta.

Biztosan megint árulkodtak reá, pedig a tegnapi előadás alkalmával éppen nem tett semmit; lemorzsolta szobaleány szerepét és azzal vége. Vájjon mit akarnak tőle ismét ? Megtudta.

Az igazgatónál még volt valaki, aki messze földről jött művésznőt keresni színpadja számára és a ki annyi jeles tehetségű és kitünően képzett kisasszony közül a sziniakadémia legrosszabb növendékét kereste ki magának.

S Vernier Denisét nem lepte meg ez sem.

Egész nyugodtan hallgatta végig a direktor ajánlatát, ki szerződtetés céljából meghívta vendégszereplésre. — „Nina“ szerepét választották Sardou remek vigjátékából, mint a melyik legjobban illik Denise egyéniségéhez.

Denisz hátrasimitotta kuszáit haját, se nem hálálkodott, se nem hajlongott túláradó örömmel, hanem egyszerűen kezet fogott a két férfival, nyugodtan mondva: „Mához egy hétre elvárhat direktor ur, Ígérem, nem fog szégyent vallani velem 1“

És Denise ez egyszer megtartotta szavát. — Pontosan érkezett meg és nagy fáradtan, porosán

csődjéről — komoly és művelt ember nem ül fel nekik ebben az országban. Kitűnően stignatizálta Lukács pénzügyminiszter Ugrón Gábor és híveinek politikai működését, amikor Ugronnak nagy hangú vádaskodására a komoly munkásságnak komoly fér- fia: Lukács László pénzügyminiszter azzal felelt, hogy Ugronék azt hiszik, hogy ők a tiszta magyar hazafiságot „árendában bírják.“ Csak ők tudnak lelkesülni a haza jó voltáért — a szabadelvüpárt, az eladja a hazát. Ez volt az ellenzéki beszédeknek tenorja. Ellenben a szabadelvüpárt minden ellenzéki inzultus dacára fáradhatatlanul dolgozik és munkálkodik, hogy előbbre vigye az ország ügyeit. A kormány tagjai egytől-egyig szakavatott, komoly államférfiak és kipróbált hazafiak, legjobb tudásuk és minden munkabírásuk érvényesítésével kezelik és vezetik az állam ügyeit. A kormány és pártjának nemzeti és szabadelvű szellemben követett hasznos és becsületes munkájában nincs haza- fiság — az ellenzék szerint a hazafiságuak kritériuma : a teli tüdő és teli torok, a mely a mostani költségvetési vitánál nem érte be azzal, hogy vádaskodjék csupán, hanem már gyanúsított is. Azonban a gyanúsítások mindenkor a sejtetés ködös és homályos keretein belül maradtak és csak általánosságban hangzottak a szabadelvű párt felé. És épen ebben van a rosszhiszeműség. Ám tessék vádolni és gyanúsítani kímélet nélkül, de konkrét tények, adatok és bizonyítékok alapján. Mi leszünk a legelsők, kik követ dobunk minden visszaélésre. Ámde ez nem történt meg, hanem az ócsárlás és gyanúsítás nem pro capite, hanem contra omnia történt, ami-aztán alkalmas fegyver lehet a közönség ítéletének megtévesztésére. Ennek az elítélendő ellenzéki taktikának legfeljebb az lehet az eredménye, hogy az ellenzék úgy jár majd az ő vádaskodásával és gyanúsításaival, mint a mesebeli gyer- mak a farkas ijesztgetéssel. Ha egyszer csakugyan bekövetkeznék egy olyan korszak, a melyet tényleg korrupció és tisztességtelenség fog jellemezni, akkor nem találnak hitelre, mert akkorra elkoptatják fegyvereiket és elvesztik hitelképességüket. De még ez sem volna baj, ha az ellenzék mostani eljárásával egyúttal nem ártana az ország hitelének, ha nem is idehaza, de kifelé, ellenségeink táborában. A mostani vitának egyik fontos mozzanatát képezte az ellenzéki pártnak ama törekvése, hogy közeledjenek egymáshoz és szövetkezzenek egymással. Ám tegyék. Legjobb lesz, ha a következő elnevezést veszik fel címül: „Első magyar tiszta be- csületü és hazafiságu kizárólagos szabadalommal ellátott politikai közkereseti társaság.“ —n.

ment az igazgatóhoz. A színigazgató örömmel fogadta, elébe sietett és úgy mondta szívélyesen :

— Hozta Isten „Nina“ Kisasszony 1 A leány megállt.

— Bocsánat, igazgató ur, mondá lassú hangon, eljöttem ugyan, de csak azért, hogy kijelentsem, miszerint én Nina szerepét el nem vállalom.

Az igazgató felkiáltott:

— Az istenért, az lehetetlen. Az egész város izgatottan vórja felléptét. A sajtó is rendkívüli érdeklődéssel néz fellépte elé, — szóval: kell játszania.

— Sajnálom, felelte a színésznő, de ón Ni- nát el nem játszom !

Az igazgató türelmetlenül dobbantott a lábával :

— Hát mit akar játszani ? Nem bánom ón, ha mást is választ, a fő az, hogy egyáltalán fellépjen.

A leány közel lépett a direktorhoz; aztán rá nézett azzal a különös tekintettel, mely az akadémia igazgatóját minden panasz ellen siketté tette, úgy mondta halkan: „Gretchent“ akarom játszani I

Az igazgató ijedten nézett Denisere. Ez a leány megbolondult! aztán száraz, hideg hangon modá:

— Figyelmeztetem kegyedet, hogy az én időm drága. Azért kérem, hogy ne tréfáljon; hallottam ugyan, hogy ön szeszélyes és makrancos, ám ez engem nem álterált, de ami sok, az sok.

Denise csak ismételte konok daccal:

A hírlapírói kongresszushoz.

Budapest, 1895. november 29.

Jövő hó 8-án tartják vidéki hírlapíró társaink országos tanácskozásukat a székes fővárosban, ösz- szejönnek, hogy végre nyílt szavakban adjanak formát legjogosultabb kívánságaiknak és komolyan, behatóan tárgyalják a vidéki hírlapírók sanyarusá- gos és igazán tarthatatlan állapotait.

Ez a kongressus majdnem két évtizedet ké- sedelmezett. Mert majdnem két évtized múlt el már azóta, hogy a vidéki hírlapirodalom is nagy lendületet vett és a közvélemény magasztos szolgálatába szegődött, és majdnem két évtized múlt el, hogy a kötelességeit lelkesen és híven, teljes odaadással teljesítő vidéki hírlapirodalom, kevés kivétellel az illetékes körök által nem részesül oly mértékű pártfogásban, a milyent céljainál és hivatásánál fogva jogosan megérdemelne.

De miért késtek két évtizeden át ?

E késedelem is csak a vidéki hírlapirodalom tagjainak becsületére válik és nemes erkölcsi érzületükről tesz tanúságot. Mert, íme ők, akik tudtak kérni, követelni és kivívni papíron lévő jogokat mások számára, akik tudták a helyi érdekeket a leg- önzetlenebbül szolgálni, és akik tudtak orvoslást szerezni a mások sérelmeire, akik megvédtek minden veszélyben levő drága megyei és városi intézményt, nem voltak képesek szót emelni a saját jól felfogott érdekükben és tűrtek, bíztak és reményt fektettek a társadalomba, melynek hű szolgáiul szegődtek.

De a társadalom nem akart megmozdulni, nem akarta tudomásul venni, hogy van egy nagy, tekintélyes osztály, mely tollal kizárólag az ő érdekeit szolgálja és ép azért nem szolgálhatja, hinein másokra bízza saját érdekeit.

És a vidéki derék kartársaknak majdnem két évtizedig kellett várniok. Jött végre egy jubileum, amikor az egész ország közvéleménye, szinte akaratlanul, a vidéki hírlapirodalom felé fordult és részt kívánt venni a vidéki hírlapirodalom egyik legjelesebb tényezőjének ünnepeltetósén.

Itt mondatott ki azután először az ige, melyet meghallott minden ember az országban, mert ezerszer és ezerszer visszhangzott, hogy meg kell alakítani az országos hírlapírói szövetkezetét és meg kell teremteni az országos hírlapírói segélyegyletet.

Végre 1 helyes irányba terelték a kivitelt, melylyel a vidéki hírlapírók helyzetén gyökeresen segíthetnek. És akik e segélyt nyújtják, azok maguk a hírlapírók, kik a felszólításra most már együvé tömörülhetnek, hogy létre hozzák azokat az eszközöket, megállapítsák azokat a módozatokat, melyeknek életbe léptetésétől függ a vidéki hírlapíró sorsa a jövőben.

Bizony, meg kell alapítani a vidékiek nyugdíjintézetét is a segély-egylettel egyetemben. A hirlipirói állás megfelel egy hivatalnoki állásnak és miként minden nem állami hivatalnok agg napjait úgy akarja biztosítani a nyomor ellen, hogy egy nyugdíjintézet kötelékébe lép, ép úgy a hirlapirás tagjainak is biztosítaniuk kell magukat a késői szükség, a munkaképtelenség ellen.

— Gretchent akarom játszani.

Csakhogy erre az igazgató már dühös lett.

— Hisz ön lázban beszél. Nem elég, hogy felléptetem, még ennyi teketóriát csinál nekem! Tudja-e kérem, hogy az akadémia legutolsó növendéke volt és most Gretchent akarja játszani ? Hallatlan!

Az igazgató elhallgatott. E hangtól meghátrált már sok fényes zseni, de ez a kis leány nem rémült meg, nem is felel, csak nézi, nézi óh a szemei szépek — és mert nem szól semmit, neki kell folytatnia, de most már nem dühösen — kérve, csititva:

— Nézze gyermekem, Nina szerepe hálás. Temperamentum kell hozzá és ezt feltalálni véltem én is, párisi direktora is. Ez meg van a rossz kalkulusok daczára. Azért ebben a szerepben ön sikert fog aratni, diadalt. Kap tapsot, virágot . . . Gretchen szerepében kipisszegik. Ehhez nem elég a színésznő, ehhez művészet keli és tudás, sok, sok tudás, — ki fogják pisszegni 1 Ön nem tudja, mi ez, de én megmondhatom önnek, hogy kellemetlen, milyen nagyon kellemetlen valami!

Denise egész közelment a direktorhoz és úgy mondta, de most behízelgő, lágy, esdeklő hangon:

— Esedezem, adja nekem Gretchen szerepét. Ha bele bukom, az ón vesztem. Hisz önnek nem lehet kára, ellenkezőleg: talán még teltebb lesz a ház. Látni akarják azt a vakmerő, szeszélyes színésznőt, aki az „Agglegények“ helyett a Faustot hozta a színpadra. Ön, — ön nem vészit