Tolnavármegye, 1895 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1895-08-04 / 32. szám
2. TOLNA VÁRMEGYE. 1895. augusztus 4. gyűlésig; erre az állásra köztudomásúlag Simontsits Elemér első aljegyző volt a bizottsági tagok jelöltje, amit a főispán is megerősített ama tényével, hogy addig is tiszteletbeli főjegyzőnek nevezte ki még ebben a közgyűlésben. Éppen ebből a kitüntetésből folyólag, mely eléggé érthető módon fejezi ki Simontsits Elemérnek a főjegyzői állásra való kijelölését, szükségesnek tartjuk kellő értékökre leszállítani azon célzatos koholmányokat, mintha a belügyminiszternek volna szándékában megakadályozni azt, hogy a bizottsági tagok által közmegegyezéssel kijelölt első aljegyző választassék meg főjegyzővé. Ezt a minden alapot nélkülöző, szenzációt hajhászó manővert, akik a viszonyokkal ismerősök, s a kik a megye tekintélyes és mérvadó köreinek nézetét ismerik, úgy sem veszik komolyan ; de a nagy közönség tájékoztatása végett szükségesnek tartjuk ezúttal is konstatálni, hogy a mostani közgyűlésen történt megállapodások az Őszi közgyűlésen is teljes épségükben fenn fognak tartatni, és célttévesztett dolog azokkal szemben mesterségesen szított ellenhangulatot maszkírozni. A közgyűlésen uralgott teljes összhangnak és közakaratnak megfelelőleg töltettek be a völgységi járás főszolgabírói és szol- gabirói állások is, melyekre Nagy István és Halász Géza személyében, a megyei tisztikar munkás, tetterős és arra való tagjait ültette a megye közbizalma. Perczel Dezső, Simontsits Béla és Döry Pál emléke és hagyománya után nehéz lesz a helyzetük a völgységi járásban, melyben hozzá szoktak a kiváló tehetségek intéző kezeihez; de becsületes munka és jóravaló ambíció bizonyára az ő egyéniségükben is meg fogja találni azokat a közigazgatási tisztviselőket, kik feladatuknak teljes mértékben képesek lesznek megfelelni. Döry Pál. Az ország egyik legrégibb családjából, a jobbaházi Döry nemzetségből származott a mi ujo- nan megválasztott alispánunk. A Döryek nemcsak Tolnavármegyében játszottak mindenkor nevezetes és tekintélyes szerepet, hanem az ország egyéb megyéibe is elszármaztak, hol szintén főispáni és egyéb magas állásokra emelkedtek. A család egyes tagjait a bárói méltósággal is kitüntette a király. Most szerepló mágnás családaink közül csak egy-kettő tudja családfáját visszavezetni, mint a Döryek, kik éppen azért megyénk és az ország legelőkelőbb családjaival vérségi összeköttetésbe jutottak. Most ünnepelt alispánunk az 1853-ik évben született leveleit Tolnamegyóben, jelenleg tehát a legszebb férfi korban van, úgy hogy tehetsége, megnyerő modora és nemes ambíciója segélyével még ezentúl, erről a mostani állásáról emelkedhe- tik a közszereplés terén még magasabb polcokra, mert az alispáni állásban van módja és alkalma érvényre juttatni az arany középszerűségen jóval felemelkedő képességeit. Tauulmányait, az elemi Iskola két első osztályát kivéve, mindig nyilvános intézetekben végezte; középiskoláit Pécsett, Kalocsán, Gyönkön, és Kunhalason fejezte be, a jogi tanfolyamot pedig Budapesten, hol a jogtörténelmi és államtudományi államvizsgálatokon kívül letette az első jogtudományi szigorlatot is. Mint egykori iskola-társainak élénken emlékűkben van. Döry Pál a gimnáziális osztályokban is önálló tehetséggel és erős karakterrel biró tanuló volt, kit azonban szivjósága és nemes gondolkozása miatt kivétel nélkül szerettek és őszinte barátsággal ragaszkodtak hozzá. Erős egyénisége a középiskolákban is érvényesült már, mert sohasem tartozott a magolok, vagy úgynevezett „biflázok“ közé, hanem azért mindig jó osztályzattal dicsekedhetett, sőt az eminensek között foglalt helyet. Mint kiváló tehetségű tanulót iskolatársai is kitüntették, jmert 1871. évben, nyolcadik gimnázista korában az önképző kör al- elnökévé választották, hol társai között magasan kiemelkedett irodalmi dolgozataival. Az önképző körben kitűzött pályadijakat majdnem mind ó nyerte el különböző irányú pályaművekkel, melyekről már akkor kitűnt sokolodalusága és a szépirodalom minden ágában való kiváló jártassága. Szász Károly, mostani budapesti ev. ref. püspök elnökölt az önképző kör ünnepén s ő adta át Döry Pálnak all drb. aranyból álló pályadiját, melyet a közönség s tanuló társai nagy ovációja mellett köszönt meg a kitüntetett, kit az önképzőköri tagok vezéröknek tartottak és nagy reményeket tápláltak jövője iránt. Tanulótársai benső ragaszkodással és szeretettel övezték a jó barátot, ki szintoly meleg érzéssel és önzetlen vonzalommal viszonozta szeretetöket, s nagy számú jó barátainak becsülése és szeretete hűen kisérte őt az élet iskolájának kapujáig; sőt ezentúl még szívélyesebbé, bensőbbé, igazabbá vált az a rokonszenv, melyet későbbi időben fokozottabb mértékben éreztettek vele, ki egyenes, őszinte jellemével áldozatkész barátságával még jobban magához vonzotta őt tisztelő és szerető barátait. Egyetemi tanulmányainak sikeres befejezése után Tol; navármegye szolgálatába 1877. évben lépett és Ő Felsége születése napján tette le az első hivatalos esküt, mint megyénk tiszteletbeli aljegyzője. Kezdetben Gerenday Lajos mellett dolgozott, de 8 nap múlva már Pápé Gyula, megyénk nagy emlékű főjegyzője vette maga mellé a fiatal aljegyzőt, kiben rögtön fölismerte a kiváló tehetséget és tevékenységet, mely a képzett és ambiciósus embert fokról- fokra emelte nagyobb munka körbe. A z árvaszékek újjá szervezése alkalmával az árvaszék sietett elhódítani őt a megyei jegyzői tisztikar kebeléből s 1878. január 4-én már árvaszéki jegyzői minőségben működött, 1885. február 5-én pedig ülnökké választotta meg a megye közbizalma; négy évi sikeres és hivatalának élő, oda adó szolgálat után pedig 1885. március 7-én egyhangúlag árvaszéki elnökké választatott ; ülnöki és elnöki minő^gben tagja lett a közigazgatási bizottságnak s az árva és gyerraekűgyek felebbviteli hatóságának referensi tiszte is reá volt bízva. 1887-dik évben, midőn Perczel Dezső az alispáni széket a képviselői állással cserélte föl, sokak figyelme feléje fordult s már akkor óhajtották az alispáni székbe emelni; de ő szerényen kitért e megtiszteltetés elől s az árvaszéki elnöki állásról lemondva, a völgységi járás vezetését, hol tágabb tere nyillott tehetségének, nemes ambíciójának érvényesítésére. 1887. október 4-dike óta viselte a völgységi járásban a főszolgabírói tisztet. Simontsits Béla méltó utódjának lenni már magában véve is merész gondolat volt és egész ember kellett á gátra, hogy az ő kiváló egyénisége és gépszerűsége nyomán haladhasson, s a mintajárásnak megfelelő igényeket kellőleg érvényre emelhesse. Erezte- a helyzet nehéz súlyát Döry Pál is, ki akkortájban egyedül látszott hivatottnak arra, hogy a megyeszerté ismert nagy kivánalmaknak és úgyszólván elkényeztetett igényeknek abban a járásban eleget tehessen. A „nagy előd“ nyomán haladni nem kis feladat volt, mert nagy igényeket támasztottak a főszolgabíró iránt, kinek eleintén még a jóindulatú érdeklődést is nehéz volt megszerezni ott, hol Perczel Dezső és Simontsits Béla emléke élénken dominálta a közvéleményt. De működése kezdetán csakhamar belátták, hogy az elődök méltó utódját üdvözölhetik Döry Pálban, kinek jóravaló törekvéseit és kiváló tehetségének erejét módjukban volt kellőleg méltányolni; a kezdetben természetszerűleg tapasztalható ellenszenvet és idegenkedést, mely a távozó iránti meleg szeretetnek és rokonszenvnek volt szüleménye, hamar megtörte az uj főszolgabíró. Amint a járás intelligens eleme rövid idő alatt kivétel nélkül benső ragaszkodással vonzódott az uj főszolgabíróhoz: úgy a „föld népe“, mely látta, hogy benne igazi jóakaróját és bajainak résztvevő gondozóját találta meg, a bizalom és szeretet nyíl- vánulásával tisztelte meg a komolyan munkálkodó főszolgabírót. Ez a bizalom bizony sokszor már- már terhére vált a minden iránt érdeklődő főnöknek. kinek sok ünnepjét és vasárnapját hétköznappá tették a bizalomteljesen hozzáforduló tanácskérők. „Um a väterlichen Rath“ bekezdéssel szoktak beállítani hozzá, s leggyakrabban a hozzá nem tartozó ügyes-bajos dolgaik hosszú lére eresztett elpanaszsoha sem vetteu elég fáradságot maguknak arra j nézve, hogy viszonyainkat a művelt külfölddel kellőleg megismertessék. — Ez volt a hibája a negyvenes óvek szabadelvű politikájának, — ez volt a mulasztása az 1848—49-iki szabadságharc nagy férfiainak, — s ebben a hibában lélekzünk most is, — a mit eléggé beigazol azon rideg valóság is, hogy a bennünket európaszerte kompromittáló román gyalázkodások ellenében — a budapesti egyetemi ifjúság által kiadott memorandumon kívül — kormányaink részéről egy árva felvilágosító hang sem emeltetett Európa népeinek reformálására. — Ne csudálkozzunk hát, ha bennünket a művelt külföld nem ismer, — mig a jajgatásaikkal egész Európát betöltő magyarországi félvad románnépet úgy tekinti, mint, egy általunk elnyomott, jobb sorsra érdemes erőteljes népfajt. Váljon tud-e azokról a dolgokról valamit a külföld, a mit most az 1848—49-ik évi szabadság- harc történetéből az egykorú lapok, közlései nyomán ide feljegyezek ? Bizonyára nem I Lássunk még nehány történeti tényt a maga hajmeresztő valódiságában. * * * Zalatnáról mintegy 1200 főnyi magyarság akart meneküldi Nagy-Enyedre, — a kiknek nagyrésze bányász tiszti család volt... Janku hordái e menekülőket az utón körülfogták, s a legválogatot- tabb kínzások között kivégezték. — Az 1200 főnyi csapatból mintegy 40 tudott megmenekülni. i S á r d község lakosait egy régi. kiszáradt, mély kútba dobálták elevenen. Aztán követ és földet hordtak a szerencsétlenekre. K i s-E nyeden 173 magyart gyilkoltak le, s Balázs.falva környékén 200 magyar földes• urat végeztek ki, toll által le nem irható kegyetlen módon. Martonfalván minden magyart, — még a legkisebb csecsemőt is — legyilkoltak. A B r á d y előkelő nemes családot a legkegyetlenebb módon lekoncolták. — Az öreg ősz apától kezdve a legkisebb unokáig. — A legkisebb csecsemőt elevenen vetették a sírba, a hol szétmarcangolt szülőinek, rokonainak feloszlásnak indult tetemei között három nap és három éjjel hallgatták a nyomorult kisded sírását, jajgatását,' és a hyenák közül nem akadt egy könyörülő lélek, a ki eme kisdedet megmentette volna, vagy egy kegyelem döféssel véget vetett volna kínainak. K.-Szolnokban br. Huszár Zsigmond- nak — leírhatatlan kínzások után —* saját oláh inasa fűrészelte le a fejét. — Az inas „pro piis meritis“ kormánybiztossá neveztetett ki. Többeket elevenen, lassú tűznél sütöttek meg; — másokat ketté fűrészeltek; — s a csecsemőket atyjuk házának kapujára szegezték ki. Kőrösbányán az elfogott magyarokat egymással akasztatták fel, s mig a nyomorultak a vastag kötélen félig megfutva himbálóztak, az alatt célba lődöztek reájuk. Moldovabányát kirabolták, a templomban a szentképeket össze-vissza lövöldözték, az ol- táriszentséget a földre taposták, a misemondó ruhákat magukra vették s azokban táncoltak az utcákon. A német lakosokat szalmába csavarták, úgy égették meg. — Egynek a fejét kimetszették, a mellére feszületet tettek, s ordították: hogy ha német' Isten vagy, segíts a híveiden I Gyertyánoson 36 embert koncoltak fel egy pár pillanat alatt. Szélkuton Sinai László szolgabirót félholtra verték, aztán kocsijához kötözve Balázsfalvára vitték, s 10.000 frtnyi pénzét maguk közt felosztották. — Ugyancsak Szélkuton László Zsig- mondnét elevenen megnyuzták, mellé állitván két hajadon leányát, a kiknek végig kellett nézniük anyjuk borzasztó kínlódásait. A dorabai hegyen egy magyart — (neve ismeretlen) hallatlan módon végeztek ki. — Kezeit elvágták könyékben, — lábait térdben, — s igy megcsonkítva leásták a földbe derékig. — Aztán mellé állítottak két őrt, hogy ki ne yehésse senki, mig kinosan meg nem hal. Naszódon a férfiakat és nőket oszlopokhoz kötötték. — A férfiakat először a legkegyetlenebb módon, megcsonkították, azután agyonverték. A nőknek levagdalták emlőiket, orraikat, — aztán hajukat tövig lenyirták. Pókafalván az oda hurcolt Veress- család öt tagját célba állították s úgy lövöldöztek
