Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-06-03 / 23. szám
1894. junius 8. TOLNA VÁRMEGYE. 3. Vármegyei gazdasági egyesületünk. Ama gazdasági válság közepette, mely jelenleg vármegyénkben uralkodik, kétszeres fontossággal bir gazdasági egyesületünknek tevékenysége. És jól eső örömmel utalunk reá, - bogy gazdasági egyesületünk nebéz feladatát mily példásan oldja meg. Már múlt számunkban kimerítően ismertettük gazdasági egyesületünknek az állattenyésztés terén kifejtett működését és erre visszatérni az itt bemutatott arckép adja meg az alkalmat. Gróf Bethlen András földmivelés ü. miniszter zombai látogatását örökíti meg e kép. Megyei Gr. Apponyi Géza. közéletünk tekintélyes alakjait és gazd. egyesületünk kiváló munkásait van szerencsénk bemutatni t. olvasóinknak, kik bizonyára szívesen fogadják tőlünk e figyelmet. Életrajzi vagy egyéb kommentárt fölösleges e kép mellett adnunk. Gróf Bethlen András földmivelésügyi minisztert ismeri és tiszteli az egész ország. Az őt környező társaság tagjai : gróf Széchenyi Sándor, Perczel Dea legilletékesebb helyről, a földmivelésügyi minisztertől jövő erkölcsi és anyagi támogatás által buzditva, a jövőben is, és ba lebet még fokozottabb mértékben, folytassa azt a céltudatos, közhasznú munkásságot, melyet vármegyénk közgazd. érdekének előmozdítása körül eddig is kifejtett és másrészt reméljük, hogy g. közönségünk úgy a saját, mint a köz jó érdekében - az eddiginél nagyobb mértékben fog g. egyesületünk köré tömörülni. Csak a vállvetett, összetartó működés mellett fog az elvetett mag dús kalászokat teremni. Dory Dénes. Bernrieder József, Br. Jeszenszl zső, Döry Dénes, Bernrieder József, gróf Apponyi Géza, Kovách László stb. pedig mind megannyi köztiszteletben álló, ismert alakja vármegyénknek. Kivánjuk, bogy gazdasági egyesületünk az elért szép sikerek, valamint Kossuth Ferencz levele a simon- tornyaiakhoz. A simontornyai közönség Székely ottani gyógyszerész és Várkonyi Imre kezdeményezésére Kossuth Lajos halála alkalmával az ottani közönség nevében részvéttáviratot intéztek Kossuth Ferenchez, kitől a napokban a következő válasz érkezett: Véletlenül összetalálkoztunk Bécsben. Én tanácstalanul bolyogtam a rengeteg városban, ők ismerték minden kis zugát; kalauzul ajánlkoztak. Napokig nézegettük a császárvárost; ón tanulmányoztam az embereimet. Rajongott mind a kettő Bécsért; rajongtak azok mindenért, a mi külföldi. Az asszonyt nem furdalta egy cseppet sem a lelkiismeret, a miért ignorálja a maga hazáját és isteníti Bécset. Nem hiszem, hogy a nőknél a hazaszeretet többre emelkednék valami öntudatlan, ösztönszerü érzésnél; komolyabb eszmei tartalma az ő hazafiságuknak nincs. Az egri nők se azért öntötték le forró szurokkal a törököket, mert a nemzeti szellemet féltették volna az idegen inváziótól, hanem csak azért, mert a magyar legény jobb férj a kontyos töröknél. S ha csak érzés az asszonyi hazaszeretet, ugyan mit keresne egy ósdi, szentimentális érzés a szalon világban. A férfi, az adta a bus magyart. Azt a tábla- biró fajtát, a melyik egyre panaszkodik, hogy menynyire hátramaradtunk mi magyarokul, hogy nem lesz belőlünk semmi hanem azért — tehetné ugyan — a kis ujját se mozdítja meg, hogy előre menjünk. A Ringen járkáltunk. Előttünk a két uj múzeum nagyszerű palotája, középütt Mária Terézia szobrával. Csakugyan szép látvány. — Lássa, igy szólt, könnyű ezeknek a bécsieknek. Az uralkodó építtet nekik mindent, pompásnál pompásabb műremekeket. Bezzeg nem kapunk mi senkitől ilyen ajándékokat. Persze, ha pénz nincs, maecenás nincs, akkor nem csoda, ha elmaradunk a világtól és szegények vagyuuk. Félóra múlva bement egy műkereskedósbe, ott ötszáz forintot kidobott valami ostoba német festményért. Láttam azt a képet; lehet, hogy hű tükre az osztrák nemzeti géniusznak, de én néhány együgyü banalitással megrajzolt fán, nyárspolgárias színezésen kívül nem láttam rajta egyebet. Eszembe jutottak a mi műtárlataink, eszembe jutott az a sok tehetséges fiatal festőnk, a ki megörülne az ilyen vevőknek. Megkérdeztem tőle: — Hát otthon nem találhatott volna ilyen képet ? — Otthon ? Hát van nekünk művészetünk, vannak nekünk festőink ? Az egy Munkácsy, a többi mind szatócs, mesterember. Hejh, nagyon hátra vagyunk, nagyon elmaradtunk! Természetesen Munkácsyt elismeri, de semmiesetre hazafi büszkeségből, hanem mert a külföld is meghódol előtte, vagy talán mert külföldön lakik ? Meglehet. Tovább mentünk. Nem fogytak ki a magasz- talásból: — Nézze ezeket a szobrokat! Micsoda remek művek I Lám, ez a lovas szobor I A ló két lábra ágaskodik: két vékony lábszár tartja azt az óriási súlyt! Micsoda művészet kellett hozzá! Hát ón is elismerem, hogy ügyes számitó lehetett az, a ki a szobrot csinálta, hanem művészetet nem sokat találtam rajta. Az arcon semmi kifejezés ; az egész munkában semmi eszme, a mi megragadna. Hatalmas uraktól megrendelt nagy arányú kőfaragó munkának találtam. Meg is mondtam nekik. Elszörnyüködtek. — Megnézték már otthon a honvédszobrot? Hiszen az az apróság többet ér, mint Becs valamennyi szobra 1 — A honvéd szobrot? Még nem láttuk. Különben is, nem érhet sokat. Nincs még minálunk művészet; nincs még rá a talaj. S ez igy ment egész nap. Hát még este a színházban ! Elhiszem, hogy mind kiváló művészi erő játszott. De mikor valamennyinek a művészetét lenyűgözte az az ósdi, dohos levegő, a mi megtölti a Burg színházat. Milyen szép deklamáció! és milyen kevés igazi élet 1 Ok elragadtatva tapsoltak. — Mégis csak szomorú, hogy ide kell jönnie az embernek, ha jó előadást akar látni! — Hát a nemzetibe nem járnak otthon ? — Jászai, Márkus nem tetszik önöknek ? — Jászai nagyon kiabál, Márkus meg nagyon affektál. Hiába, nincs minálunk művészet! Ez volt mindig a nóta vége. Oh, első osztályú kupéban szerzett műveltség 1 Az én sovinismusom kétszer akkorára nőtt, mióta Bécset láttam; ők jajgatnak, valahányszor Bécsbe jutnak, a mi elmaradásunk felett. Én azt látom, hogy a fénye, gazdagsága nagyobb, de élete, társadalma, művészete nincs. Hideg, apatbikus háztömeg. S mikor ezt látom, örömmel gondolok a mi Budapestünkre. Ök magukhoz nem térnek az elragadtatástól, s aztán kicsinylő sajnálkozással beszélnek a mi fővárosunkról. Sajátságos típus. Nem merném azt mondani, hogy hazafiat'an. Sőt inkább, mindig a hazájáról beszól, és mindig azt sajnálja, hogy mennyire elmaradtunk. Hanem amellett úszik a külföld kultuszában; a mi pénze van, azt ott veri el, hogy aztán haza jőve előszedegethesse emlékeit és neki búsulva mondhassa: — Hejh, tenni kellene már va'amit, mert nagyon hátra vagyunk 1 Három napig voltunk együtt. Egyszerre hagytuk el Bécset. Én hazajöttem a szerkesztőm sürgető táviratára, ők valami stájer fürdőre készültek. — A feleségemnek fenyves illat kell. — De hát a Tátrában is vannak fenyvesek ! — Igazán, vannak? És jó fürdőhelyek is? Kár, előbb kellett volna tudni. . . . Harmadikat csengettek. Indultunk ellenkező irányban. Nekem még a fülemben csengett a búsma- 1 gyár férfi utolsó szava: Kelecsenyi A. Döry Andor. Gr. Széchenyi Sándor. Gr. Bethlen András. Kovách László. Perczel Dezső. Döry Jenő.
