Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-13 / 20. szám

törvényhozói jogukat, tehát az, a mit tesznek, sem lehet más, — mint ósdi, elavult, korhadt.

Miért ne akarnák eltiporni Magyarországot és a magyarokat, hisz nekik e haza nem hazájuk, hisz ők nem magyarok, csak élősdiek a magyar földön.

De elvégre nem arról van szó, hogy mi szabadságunkat és előrehaladásunkat féltenénk ezektől a jó uraktól; nem arról, hogy most meg lesz-e a polgári házasság, vagy később, az ma mellékes, e nemzetben van és lesz annyi erő, hogy szabadságát megvédhesse és akaratát érvényesíthesse, mert ezeket az eszméket leszavazni lehet, de elbuktatni nem, azokban annyi erő, jog és igazság lakik, hogy a múzeumi kriptán is keresztül hatolnak és az eszmék erejének és az igazság szentségének eget verő hatalmával, kíméletlenül elsöprik azokat, kik ut- jokban állanak és ha kell a romokon keresztül vezetnek diadalra.

Azért nem azt féltjük mi, hogy a sza- badelvüség elbukik, hanem azért pirulunk, az kergeti arcunkba a vért, hogy a nemzeti akarat érvényesülését a magyar nemzeten kívül álló tényezők megakadályozni képesek voltak.

Egész Magyarország, a papokat és a mágnások egy részét kivéve, követelte a polgári házasságot, impozánsan tüntetett mellette a nemzet óriási többsége, az ösz- szes törvényhatóságok; a képviselőház 175 szótöbbséggel szavazta meg.

És jön egy invázió, a mely meghiúsítja a nemzet millióinak óhajtását.

Ez arculcsapása a nemzeti becsületnek, semmi egyéb.

Dicsőséges egy gárda, lássuk csak : Windischgrätz Lajos herceg, ki 49-ben az ipolysági, selmeci, kápolnai és komáromi osatákhan harcolt a magyarok ellen, jelenleg lembergi hadtestparancsnok; Pálffy Móric gróf, a magyarfaló Haynau szárnyse_2.____________________

gédje és 48-ban a császári hadseregben őrnagy ; gróf Széchen Antal, ki hazafiatlan- ságát Kossuth halála alkalmával oly szépen dokumentálta; az innsbrucki jezsuita gróf Esterházy Jenő ; a magyar állameszme ismert rajongó hívei: Popea Miklós karán- sebesi püspök, Román Miron román met- ropolita, Metiánu János aradi román püspök stb; az osztrák aulikus légkörben élő gróf Pálffy András, gróf Hunyady Kálmán, gróf Ciráky Béla, gr. Stubenberg József és a magyar nemzet közéletében soha szerepet nem vivő, külföldi odujokból előbujkált egyéb főurak akadályozták meg a nemzeti akarat megvalósulását.

Ez galárd sérelem a magyar államiság és vakmerő merénylet a magyar állami élet ellen, a mely megtorlást követel.

Most még a vakok előtt is lehull a hályog, mert láthatják, hogy az, a mit a Windischgr'átzek, Pálffy Móricok, Széchen Antalok, Román Mirónok akarnak, lehet-e a magyar nemzet és a magyar nép javára és üdvére ?

A diadalmas táborban ünnep uralkodik — megkondultak a harangok is — de ez inkább lesz azoknak vészharangja, kik azt meghuzatták, mint a nemzeté.------Ha a kath. papság arra szorítkozott volna, hogy hivatásszerüleg ellene szól a polgári házasságnak, ez ellen nem lehetne szavunk, azok iránt, kik ezen a téren törvényes eszközökkel megmaradtak, csak tisztelettel adózunk most is. De ez csak a kisebbség volt. A másik rész az izgatásban annyira ment, hogy semmiféle fegyvertől sem riadt vissza. így a székesfehérvári püspök, Steiner Fülöp, a főrendiház bizottságában nyílt engedetlenséget hirdetett a törvény kötelező ereje ellen, kijelentvén, hogy nem fogja magát alávetni a törvénynek. Ezzel pedig a méltóságos püspök ur annyira vakmerő volt, hogy a büntető törvény ellen vétett, a melynek 172. és 173. §-a szigorú

TOLNAVÁHMEGYE._________

bü

ntetést állít fel azok ellen, akik valamely gyülekezetben a törvény ellen engedetlenségre felhívást intéznek, avagy a törvény kötelező erejét megtámadják.

Vigyázzanak az elbizakodott győztesek 1

A nemzet nem fogja tűrni, hogy akaratának érvényt ne tudjon szerezni.

A nemzet türelme és nagylelkűsége fogy. tán van!

Dicsőséggel fogja koszoruzni nemzeti hőseit: Wekerlét, Szilágyit, Csákyt. az Andrássyokát, a gr. Széchenyi Bélákat és lángoló haragja méltó megtorlást fog követelni a Windisgrätzek, Pálffy Móricok és Steiner Fülöpök ellen.

Ha egyszer megindul a lavina, dörgedelmes lesz az útja.

A fekete zászlót foszlányokra tépi majd szét és a nemzeti eszme megint diadalmaskodni fog.

A nemzet arcultttése.

Ki hitte volna, hogy lehetséges! Ki hitte volna, hogy a modern társadalmi áramlat mellett, a nemzet kétséget kizáró mani- fesztációja után, a főrendiház képes lesz megszégyeníteni a nemzetet! Ki hitte volna, hogy ez az avult, idejét múlott és élhetetlen intézmény olyannyira bagolyfészke az ósdias setétségnek és középkori előítéletnek, hogy benne a nemzet liberalizmusa is elsötétedik.

Eeányomta önmagára a fekélybélyeget a főrendiház! Elitélte önmagát e magatartással, és kimondotta önmaga felett a ha- lálitéletet. A korszellem haladását, a modern eszmék áramlatát, az álladalmi élet fejlődését és a nemzeti eszmék érvényesülését nem akaszthatja meg semmi. Nem, még az a szégyenteljes meghamisítása a közszellemnek sem, amelyet a reákció fész- kében elkövetni mertek.

Mert hát most már napnál világosabban látunk. Látjuk tisztán a mi nyomorult helyzetünket, tudatában vagyunk annak, hogy 1867. év óta csak port hintenek szemeinkbe Bécsből, hogy becéznek, dédelgetnek, hanem állami életünk végszállai azért

1894. május 18.

halt és ez változás volt életemben. Anyámnak egyetlen gyermeke és támasza voltam és mint ilyen fői voltam mentve a katonai kötelezettség alól.

Halálával az a szabadalom megszűnt, — önkéntes Jettem, tiszti vizsgát tettem, és Boszniában harcoltam. A katonaélet, ezerféle kalandjaival, megpróbáltatásával és kellemével uj színben tüntette fel az életet; kezdtem egy szebb életet élni, vágytam az ifjúság élvei és gyönyörei után, éreztem, hogy ereimben más vér folyik, hogy idegeim meg- ifjulnak, hogy vágyaim más után áhítoznak és az a szivembe vésett kép csak buzdított, lelkesített. Egyhangú fekete ruhámat felcseréltem e szinpora- pás uniformissal; hajamat rendbeszedtem, bajuszom megnövesztém, szakállam leborotváltam, pápaszem helyébe cvikkert tettem, olvasó helyett kardot kötöttem oldalamra, imakönyv helyett regényeket olvastam, kezdtem a nőt imádni és mindez oly jót tett, hogy erősebb lettem . . . testben, lélekben és azt a szivembe vésett képet szerettem őrülésig! S a szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy egy negyed óv előtt ide szállásoltak el.

— Nem értem önt Armand!

— És végre az unalmas Hardek Armin nevet felcseréltem e newel: Herendi Armand /

— Armand, hogyan ön volna ....

Igen Lizkám, ón vagyok az, ki téged már 4 ho előtt, mikor ide szállásoltak, rögtön fölismertelek és ki meggyőződtem a te kristály tiszta lelkedről.

— Én édes férjem 1

— Én édes feleségem I

Don Juán.

S felesége lettem ennek a remetének. — Oh milyen ember volt 1 Egyhangú fekete öltözéket viselt ; nyakát nagy, fekete selyem kendő köritó. — Hosszú fekete haja fésületlenül bocsátkozók inda módjára szikár arcára, mely, mint egy őserdő, úgy be volt nőve gondozatlan, hosszú szakállával. Bajuszát borotváltatta, orrán lomhán ült a pápaszem, mely eldugta szemeit. Hideg, elzárkózott, vissza- taszitó modorú ember volt, s csupán a vallásnak élt. Az esküvő minden ceremónia nélkül múlt el s ő csak annyit mondott, hogy végtelenül szeret és már régen . . . Undorodtam tőle és nem szeméremből, hanem rémületből lesütöttem szemeimet előtte, hogy ne lássam azt a rettentő alakot.

Szép holdvilágos este volt, — midőn lakosztályába vezetett. Egyedül maradtunk. A hold ezüst fehéres derengése, mólabus hangulatba ejtett és én aggódó kétségbeeséssel néztem a jövőbe. Hozzám jött, megfogta kezemet. Beszkettera.

— Feleségem!

Félre rántottam kezemet az övéből.

— Hát te idegenkedel ?

Elfordultam tőle.

— Hiszen enyém vagy 1

— Kérem, hagyjon egyedül 1

— Egyedül ?. .. Ma, most, elhagyjalak, ón, a te férjed ? 1 . . .

— Félek öntől, remegek . . .

— Eliz 1

— Undorodom öntől, hagyjon magamra, ön boldogtalanná tesz.

— Semhogy azzá tegyelek, inkább én leszek boldogtalan. Isten veled !

Ott hagyott, a kerevetre roskadtam és ott sírtam reggejigj

Ez volt az én nászéjszakám.

Eeggel az ő szobaleányától tudtam meg, hogy mennyire szeretett, hogy mily rajongással várta az esküvő napját, és hogy, mily végtelen boldogságról álmodozott. Még eltávozásakor is azt mondta:

— Engedelmeskedjetek neki, ő az úrnőtök 1

Azóta itt lakom. Ennek a sajátságos embernek a képe folyton előttem lebegett; nem bírtam szabadulni tőle. Mennyire szeretett! mennyi erő rolt akaratában, mennyi szilárdság jellemében és melegség szerelmében. Bémületes alakját lassan- kint valami titokzatos glória kezdte körülfolyni; ez utálat átváltozott idegenkedéssé — az idegenkedés lassan-lassan szeretetté; kezdtem vágyódni utána és az elórhetlensóg ingere csak fokozta vágyódásomat. Az ő képe töltötte el az egész lényemet, kezdtem őt szeretni, mint férjemet.

Es ez az ember választ el bennünket, mert annak az élőembernek vagyok özvegye, van férjem és leány vagyok, özvegy leány.

*

— Eliz 1 hallgasson meg kérem. Elfogom önnek mondani az én szerencsétlen történetemet is.

— Hallgatom meleg érdeklődéssel kedves

f

Armand.

— Gazdag család ivadéka vagyok. Yolt nőm, akit vóghetetlen rajongással szerettem, és a ki el- taszitott magától. Nyolc éve már annak. Feldúlt kedélylyel indultam neki a világnak és annak a nőnek a képét, aki engem gyűlölt, nem tudtam kitépni szivemből. Hót év előtt édes anyám meg-