Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-04-01 / 14. szám
2. TOLNAVARMEGYE. 1894. április 1. IKosstitli gyász. Kossuth temetésére. Irta : Vészé lei Károly. Borulj gyászba magyarok szép hazája, Sírjad honfi legdrágább könnyedet, Rendítsen meg népednek árvasága, Mert meghalt, ki legjobban szeretett / Nem érzitek magatok koldusabbnak, Hogy kidőli szabadságunk oszlopa? Minőt évszázadok csak egyszer adnak, Es nem adnak többé soha, soha. Mienk volt szive minden dobbanása, Agyában minden eszme, gondolát, S fényes betűkkel irta zászlajára: Legyen e hon minden fia szabad. S te borulj gyászba magyarok hazája. Sírjad honfi legdrágább könnyedet, Rendítsen meg népednek árvasága, Mert meghalt, ki legjobban szeretett! Édes hazánk imádott Magyarország, Te érted harcolt, vérzett, küzködött, Testvériség, egyenlőség, szabadság. Eszményiekért lett árva száműzött. Egy emberöltőt tölteni hazátlan, Egy honfi szívnek tudjátok-e mi ? Szomorú napok nehéz bánatában Izenként meghalni, elvérzeni. Távol mit ölünk, messze idegenben, Itália azúr ege alatt, Ottan szenvedte ál a mérhetetlen, Leggyötröbb, legszentebb fájdalmakat. Ott borult szemére nyugasztó álom, Hogy örök időkre szabad legyen, Hogy dicső lelke fel az égbe szálljon, S onnan ragyogjon nekünk szüntelen. S visszakértük a nagynak drága hamvát, 0, csak e földnek van hozzá joga. Kinek bölcsőjét egykor itt ringatták, Nyugodjék annak itt haló pora. S te föld, mely a dicsőt magadba zárod, Te szerető, te jóságos anya, Legyen megáldva minden rög parányod, Míg ott pihen a hős, a dalia, Tolnavármegye részvéte. Tolnavármegye törvényhatósága a következő, magas szárnyalása részvétiratot intézte Kossuth Ferenchez: Nagyságos úri A hazafiul mély fájdalom, mely egy nemzetet, sőt meg annak körén is kilépve, úgy szolvan nepeket vezet az Ön óróleemlékü atyja, nemzetünk halhatatlan halottjának ravatalához, elborítja a mi lelkünket is, akik szintén egy élő és érző ideg vagyunk a nemzet keblén, s amig egyrészt oda siettet a ravatalhoz, gyászunk felmagasztosultságával, másrészt gyengéd erzettel oda utal Önhöz, s az önéihez keservünkkel. Keserveinkkel, hogy a ki nemzeti ujjá- alakulasunk munkájában előttünk a világitó napot képviselte, s nagy és nemes lelkének sugarait ezer felé szórta szét, hogy a mienket vele meggazdagitsa, aki egy uj világnak rakta itt le alapjait, lezárta szemeit örökre; — s gyászunk felmagasztosultságával, hogy egy óriást adtunk a halhatatlanságnak, a kinek nagyságát egy nemzet dicskoszoruja is álig takarja be, mert az emberiség nagy eszményeinek tett nagy szolgálataiért számot tart rá a világtörténelem. De legyen bár koszorúnk fogyatékos, magasztos tudnunk azt, hogy —- bár nagy alakja mintha bérc fokán állna, meg fölöz bennünket: az a nagy és nemes szív, mely széthordta ereibe a vért, s leikébe lángot szított, a mienk volt kizárólag és egészen. Szivéért szivet adtunk cserébe. I egy nem. zet szive csak a nemzettel együtt halhat meg. A részvét, a mellyel Önltöz, s az egész gyászoló családhoz fordulhatnánk, az Önök veszteségéhez kicsinyes fogalom, s elvesznék erőtlen szavunk az Óriás ravatala előtt, mint a hogy elenyészik a siró gyermek szava, ha erdők zugnak a fellegek nyomása alatt. Részvét helyett hazafiul mély halunkat és örökemlékezetünket óhajtjuk Ön es a gyászoló család előtt nyilvánvalóvá tenni az örök pihenés utján levő drága halott iránt; s egyszersmind azon meggyöződésszerü hitünknek is kifejezést adni, hegy államéletünk mai rendje, s a között a sir között, a melyben a nagy halottat, a hazai föld, általa és kegyeletünk által megszentelve lágyan takarj a,' nem fog az összhang hiányzani. A megdicsőült Örök álmához kegyeletünk uj és uj virágot fog ültetni, a mig csak a télre tavasz fakad — s mi békén munkálunk tovább. Azokat az. atomokat pedig, a miket á nagy halott poraiból majd szét hord a szellő, befogadja keblünk, hogy hevületünk, rajongásunk soha el ne apadhasson a szabadság iránti, s mai utunkon, a melynek szegélyét, mint az élő sövény, szentesített alkotmányunk . iránti hűségünk, teszi szilárddá, — öntudatos, szabad érzéssel haladhassunk. Kérjük Nagyságodat fogadja fájdalmunk és gyászunk ezen szívből jött kifejezését haza- fiúi, testvéri lélekkel szívesen és' szíveskedjék aüt a gyászoló egész család előtt is tolmácsolni. Kelt Tolnavármegye törvényhatósági bizottságának Szegzárdon, 1894. évi március 29-én tartott rendes közgyűléséből. A törvényhatóság nevében: Simontsits Béla, alispán. TÁRCZA. IFoh.á.sz IKossutli temetésekor. Irta: Sántlia Károly. Isten, Isten jövünk hozzád, Vigaszért esd Magyarország, Mert elesett, sírba szállá A mi fejünk koronája, Porba hullott büszkeségünk: Meghalt Kossuth ! Jaj most nékünk ! Az idegen is testvér lesz, Velünk gyászol, velünk érez; Nép, mely lángol a hazáért, S él-hal a szent szabadságért, Könnyet ejt az ő sírjára, Ezer áldást esd porára. Járunk gyászban, feketében, Csak a könny csillog az éjben; Magyar folyó ki nem szárad, Tele sírja honfi-bánat. Nem is magyar, ki ma nem sír, Mikor arra borúi a sír, Ki fölrázott mély álmunkból, Föltámasztott halálunkból. Isten, Isten jövünk hozzád, Vigaszért esd Magyarország, Mert elesett, sírba szállá A mi fejünk koronája, Porba hullott büszkeségünk: Meghalt Kossuth! Jaj most nékünk! f Édes anyánk, magyar haza, Haza jött már fiad, haza! Hogy sóvárgott ő utánad, Hogy emésztő honfi-bánat, Téged áldva, féltve, óva: Csak az Isten a tudója! Mig bujdosta a világot, Lába száz tövisre hágott; Mert nincs annak élte, álma A kinek volt s nincs hazája F Bujdosása immár bétölt, Pihentesd meg öt, anyaföld! Itthon lesz ő már untalan, És többé nem lesz hontalan; Hült szive fölmelegedik, Hogy magyar földbe temetik. Magyaroknak atyját födje Magyarország drága földje Mely még drágább most, még szentebb, Hogy tégedet takar, Szentet! Legyen álmaidba szőve Szép hazánknak szép jövője! Isten, Isten jövünk hozzád, Vigaszért esd Magyarország, Mert elesett sírba szállá A mi fejünk koronája, Porba hullott büszkeségünk: Meghalt Kossuth! Jaj most nékünk! Beszegezik a koporsód, Ez a sorsunk, ez a sorsod, Nem adhatunk neked többet, Csák a holtnak siri földet, Nem, nem I többet adunk néked, Megőrizzük szent emléked; A szivünkbe temetünk el, És sohasem feledünk el; Míg magyar él, mig Buda áll, Élsz, mint ragyogó Ideál, Mint próféta, mint apostol, Mint egy újabb Isten-ostor, Ostora a zsarnokságnak, Apostola Szabadságnak. Isten, mely most hozzád ment föl, Szakassz el e nagy lélekből, Tedd lelkűnkbe az ő lelkét, Lehelld belénk honszerelmét! Mindnyájan fogadást teszünk, Hogy örökösei leszünk, S mint ő, nem élünk hiába, Nem hajtjuk nyakunk igába, Bár föld rendül, ég leszakad, Szabad lesz a magyar, szabad, Isten, add ehhez kegyelmed, Megszentelő segedelmed! Áldd meg néped kegyességgel, Áldd meg őt jó egyességgel! Éltét hű munkában töltse, Virágozzék szép erkölcse! Mit Árpád s Szent-István adott, Védje meg az ősi jogot! A királyt s törvényt tisztelje, Szabadságát ebben lelje! Legyen a magyarok hona, A dicsőségnek temploma, S békében építsék tovább, A fiák és az unokák!
