Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-03-25 / 13. szám
IV. évfolyam. 13. szám. Szegzárd, 1894. március 25. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Előfizetési ár: Egy évre . . 6 frt — kr. Pél évre. . . 3 „ — „ Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám ... . 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Kram mer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Főmunkatárs: BODNÁR ISTVÁN. I Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közimenyek, valamint az elöflze- | tések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. A magyar nemzet szomorú husvétja. Szomorúan szólnak a harangok, mintha nem is örömnap volna ma. A világ megváltója örökéletü eszméinek erejével felszakitá kriptájának zárát, ledobta a közöny, előítélet, zsarnoki önkény, a szabadság és haladás iránt való érzéketlenség három napig rajta feküdt kövét s megdicsőülve kiszállt, hogy a szeretet és béke örökigazságaira tanítsa tovább e tőidnek népeit. Hozsánna, hozsánna! hangzik szerteszét, örül és ujjong az egész világ; a népek milliói megittasulnak a feltámadás, az Örökélet eszméjének nektár cseppjeitől. Csak a -magyar nép szótlan és szomorú, neki nincs husvétja. Gyász van itt, mély gyász, elsötétült, végképp kialudt a fénylő nap, melynek sugara melegített és világított, a melytől láttunk; a nappal dacára éjszaka lett, remeg lábunk alatt a föld, mintha hallanánk a pihenő vulkánok vésztjósló dübörgését. Szegény magyar nép, nem a feltámadás szelid örömnapja virradt ma fel reád, a nagypéntek van még itt szomorú gyászával s hulló könnyünktől nem látunk egyebet, csak a turini golgotát, a nagy szenvedőt véres keresztjével, a tátongó űrt, elnyeléssel fenyegető mélységet; nem hallunk egyebet, csak jajszavát, utolsó sóhaját; és a mit érzünk az kín, szenvedés, gyötrelem, mintha szivünk meleg vére folyna: a mi Megváltónk, Messiásunk szótlanul fekszik gyászos ravatalán. Szomorú ünnep ez, végtelen szomorú! A ravatal, a nyitott sír mellett csüggedten, lehorgasztott fejjel áll az egész nemzet. Óh, hogy a ki halhatatlanságot, örök életet adott e hazának, maga nem lehetett testileg is halhatatlan 1 Kossuth Lajos mennyire szerettél te minket, mennyire mi téged, jaj, hogy az ilyen forró szeretet egyúttal pem: örökélet! Ilyen gyásza, ilyen fájdalma még nem volt a magyarnak, mert ilyen nagy fia, — vagy legalább nagyobb — még nem is született. Olyan volt ő, mint a világitó torony, csak a veszély mutatja becsét, értékét; olyan, mint a szent evangélium, évezredek múlva is megenyhül tőle a bánatos szív, hazafiui lélek. — Ő volt agyunkban a gondolat, a mely kitalálta szivünknek hő vágyát, rejtett kívánságát; ő volt dajkánk, ki járni tanított; ő volt nyitogató kulcsa azoknak a rozsdás bilincseknek, melyeket önhibánk, a százados tespesedés rakott reánk; neki köszönhetjük a levegőt, a napot, hogy szabadok vagyunk; ő volt szárnyunk, melynek segélyével az elposványosodás és elnemzetietlenedés mocsarát átrepültük. — Szónoklata villám, menydörgés, mely gyújt, lesújt, rettegtet, de honszerelme égő csipkebokor, pásztortüz, a melynél melegedhetünk. — Tűz volt a lelke, égő nap, egy egész világot szórt tele fénynyel, de amott is csak azért ragyogott, hogy a haza melegedjék nagy lelke lángjánál, s hogy itt fakadjon attól uj tenyészet. S ma vége mindennek! Tavaszi langy szellő csapkod, — fakadnak a rügyek, Turin felől jönnek a dalos madarak, de ő nem üzen már; Turin felé el-el száll egy-egy nehéz felleg, megviszi könnyeinket, nehéz sóhajunkat, meleg részvétünket s ő ezt mind nem érzi! . . . Sírunk, mit tegyünk, ma még csak ez a vigaszunk Várunk, remélünk, hátha egy hatalmas kéz lenyúlna s felszántaná égő könyeinket: mindjárt kitavaszodnék. . . . S büszkék lehetünk könnyeinkre. Ilyen halottja nem volt még a földnek, a kiért ennyien, ennyi féle nép és nemzet hullatott volna könnyet. Rákóczyt, Vasshingtont, Garibaldit, Kosciuskót, Viktor Emmánuelt megsiratta saját népe, de ez a sok nép mind sir és zokog a mi Kossuthunkért. Pedig ő csak a magyar hazáé volt és akart lenni, s ma egy félvilág halottja. A szabadságszerető népek könnye, mint szentelt viz pereg koporsójára s bizonyára édes nyugtot hoz a sokat szenvedettnek. Lelkét a menny várja, testét a hazai föld; de ez utóbbi édesebb lesz neki! Egy marék port vitt el hontalan bujdosásakor vánkosul, s most egy egész sírt — egy nepizet kegyelete és hálája ásta sírt — kap a hazai földből! Óh mily édes lesz az ölelkezés negyvenöt év ütán ; a szabad földnek koporsójára hulló göröngyei megdobbantják meghidegült szivét, s ki tudja, talán a holtak is éreznek?! Vagy nem halt meg ő, csak azt ne higyjük. Az evangéliumot nem egy kurta századnak írták. A szabadság, egyenlőség, testvériség megszentelt igéi évezredeken hirdetik nevét és felemelik a kripta födelét, a melyet testére rakunk. Kossuth Lajost el kell temetnünk, de csak azért, hogy feltámadhasson és örökre éljen! S ő már is feltámadott! Mert halott-e az, a kinek lelke még halála után is igy munkál, az együtt érzés, az együtt cselekvés szent munkáján. íme, a kiket széthúzott az érdek, a viszály, a gyülőlség, a vallás, a politikai hit és meggyőződés, ennél az egy simái valamennyien találkozunk. Az ő lelke eddig csak egy volt, de most beköltözött a szivek mélyébe s milliók lelke lett s a millió meg millió lélek ismét egy általa. Halál e hát ez ? Nem megdicsőülés, feltámadás, maga az örök élet! Jöjj azért magyar nép, hozd el koszorúdat, hozd el könnyeidet. Husvétod szomorú, gyászos, de nem vigasztalan és remény nélküli. A sírból fény csap ki: az ő eszméi, magasztos elvei; utad világos: higyj, van feltámadás; kövesd nyomdokait, tégy, alkoss, teremts s készen van jövőd: az örökélet! Bodnár Xst'váLxa..
