Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-12-24 / 52. szám
10. TOLNA VÁBMEGYE. 1893. december 24. nekik dicsőséges hivatásuk öntudatát és tartalmát megadja, létrehozni: ez a mi első feladatunk. A második: munkálkodni, munkára serkenteni, és az óntudatosságot, a melg magunkban él, átszármaztatni a milliókra, melyeknek szellemi vezérlete a gondviselés által kezünkbe tétetett. A váltakozó szél, napfény és eső; az egymást követő hideg és meleg adja meg a földnek a termékenységet és a földből táplálkozó termésnek a fejlődés, a virágzás, az érés föltételeit Mihez hasonlíthatnám jobban az iró és újságíró munkálkodást, mint a természeti tünemények e váltakozó jótékony beavatkozásához ? A mi szavunk majd mint jótékony meleg eső, majd mint éltető napsugár, majd mint tisztiló szél munkálja az elmét, megtermékenyíti és a termés föltételeit létrehozza, akadályait leromblja. A gyengéi istápolja ; a vakmerői fékezi; védi a gyámoltalant és korlátok közé veti az erőszakost. — A sajtó a szabadság gyermeke, a ki katonává lelt, hogy megvédelmezze édes anyját. A sajtó minden haladásnak, a sajtó az egész modern életnek, az élet minden vívmányának alapja, kardja és vára. Mit tesz az, hogy ép azok, a kiktől a sajtó a tulajdonságát nyeri: az iróvilág maga szegény. Szegény volt mindig, szegény ma és szegény marad mindörökké. Avagy nem istállóban született, nem ács műhelyben nevelkedett-e, a ki a legszegényebb volt és végig szegénységben élvén a legnagyobb lett: istennek egyszülött fává ? És nem szegény halászok voltak-e az ő apostolai ? A szegénységben rejlik a legnagyybb hatalom és mindvégig megmarad csodának az a jelenség, hogy az irók felvirágoztatnak elsősorban kiadókat, vállalatokat, érettük sok millió mozgósításával keletkeznek nyomtató műhelyek, az újságok eszközük mindennemű vállalkozás hasznát és ez az erejük csak abban rejlik, hogy Írják szegény iróetnberek, lelkesek, ideálisták, Önzetlenek, a kiknek közsorsa szegénynek maradni. Titeket, dunántúli testvéreim a hivatásban szólítalak most munkára. A kik elszórva teltétek kötelességteket, most szolidaritásba lépve a »D. K E." zászlója alatt induljunk csatába. Ragadjátok fel és rázzátok meg ezt a lobogót, hogy mindenek szeme feléje forduljon. A Dunántúl e hazánk legvirágzóbb pontja, egy kis Magyar- ország ez külön, mely ezer év óta közvetlen nyomása alatt az idegen nyugatnak, soha meg nem tántorodott nemzeti erejében. A küszöbön álló uj ezer év nemzeti küzdelmeibe belépve ez országrész, ha szellemi egységet tud előkelő társadalmába beoltani, tündöklő vezérszerepet van hivatva játszani a nemzet fejlődő életében. A természet pazar kincseivel, gyönyörködtető bájá- ! val gazdag ez országrész; lakosai a múltból őrzik a hazafi erkölcsöket, mint nagy elődöktől rájuk maradi örökséget; a Zrínyi, a Festeti eh, a Deák, a Batthány, a Széchenyi, a Vörösmarty, a Berzsenyi, a Kisfaludy nevek nagyjaink koszorújában a világra szóló illatú virágok. Városainkban modern irálya művelt polgárság versenyez a hasznos munkában és a hazafi erkölcsök gyakorlásában: hogy ne volna hálás nekünk, a dunántúli íróknak, a feladatunk, midőn amaz ősök el nem terjedt unokáit eme polgárok törekvő sokaságát szólítjuk a nemzeti közművelődés zászlaja alá, melyet egyik jelesünk tart jobbjában védő kézzel fólibe a hasa oltárának. Ez az uj küzdelmek kardja. A művelődés a felvilágosodás, a jótékonyság, az anyagi és erkölcsi gyarapodás békés csatáira szólitlak fel benneteket, testvéreimet az igazságban, a melyet szolgálunk. Van-e szebb látvány, mint mikor győzünk tollal, győzünk az elme munkájával, győzünk a szív érzelmeivel, győzünk az önzetlen szolgálattal, győzünk az önkéntes áldozattal, győzünk a haza szereidével, győzünk az igazsággal és győzelmünk mindenek győzelme, a mindenek pedig a nemzet, a mélyé munkánk és életünk, halálunk és halhatatlanságunk. RÁKOSI JEi\Ö. m Itt e napfényes . . . Itt e napfényes tiszta légben, A múltak fájó árnya van, Lelkem mélyén titkon érzem, Amint rajt lelkem átsuhan. A boldogságnak égi üdve, A múltban sem jutott nekem, De mi el van örökre tűnve, Drágább mégis, mint a jelen. Amit elrejt messze távol, Rózsásabb színben látom azt, És szivem eleped a vágytól, Meglátni sok eltűnt tavaszt. Ó milyen hamar elfeledtem Az átélt hosszú éveket, Hogy visszakivánom e percben, Azt, ami immár elveszett. Milyen kínos egyformaságban Teltek egykor a bús napok, S mégis hogy viszont sohse lássam, Ez érzés úgy fáj, úgy sajog. Sokat, sokat szenvedtem, tűrtem, Arcomon itt maradt nyoma, Ámde ez emlékeket hűtlen Kincsekért nem adnám oda. r O a szenvedés drágább százszor Átélve diadalmasan, Mint az a boldogság és mámor, A mely örökre veszve van . . . VESZELEI KAROLY. Úgy vagyunk az igaz szerelemmel, mint a kísértetekkel: sokan beszélnek róla, ke* Az asszony idősebb korában már az okból is tetszhetnék férjének, mert ifjúságát áldozta fel neki. > Manapság sokkal gyakoribb, hogy egy férj nem törődik a feleségével, semhogy zsarnokoskodik fölötte. Necker-Saussure. A szerelem a szerelemből táplálkozik. A házasság oly könyv, melynél legszebb az előszó. Át' Sokat, igen sokat, de sohasem mindent megadni, ez az asszonyoknak legbecs esebb titka, hogy soká legyenek szeretve. * Nem tudok abban hinni, hogy az emberek nagy sokasága az ő szűk körükben való tagoltságuk mellett megtudnák mind találni azt a lányt, a ki szerelmet kelt bennük. A szerelem nem általános alapja a nőválasztásnak, az csak kivételes, véletlen szerencsés találkozása sok körülménynek. T A N 0 G Y. A házi nevelés. Olyan téma ez, a melyről a világ kezdete óta már számtalan kötetet tele írtak s még a világ végéig újra számtalan kötetet fognak tele Írni, de azért kimeríteni nem fogják soha. Nem is igen mondhatok tehát e nehány sorban meglepő, uj dolgokat, de épen, mert maga a tárgy kimerithetlen, annyi oldalról lehet ezt megvilágítani, h'gy még az ismert dolgokban is találhatsz ember újat, esetleg tanulságost. Ha látjuk," hogy a szülők gyermekeik nevelésére manapság mennyit áldoznak, csodálkoznunk kell azon, hogy a sok iskolázás mellett mily kevés igazán jól nevelt ember van, es hogy azok is, a kik magukról azt hiszik, hogy ők csakugyan jól neveltek, hányszor kénytelenek tapasztalni az életben, hogy ez az ő jóneveltségük bizony itt is hézagos, ott is hiányos és sok tapasztalás, sok megfigyelés és akárhányszor csak sok kellemetlenség árán tanulják meg mindazt, a mire a társadalmi életben szükségük van, s a mit már a szülői háztól kellett volna magukkal hozniok. S mi mindennek az oka ? Az, hogy a’szülők manapság keveset foglalkoznak a gyermekeikkel; a gazdagok fizetett emberekre ruházzák át a szülői kötelességeket, s aztán csak elcsudálkoznak, hogy gyermekeikben csalódtak, hogy leányaik tudnak ugyan díszesen öltözködni, kedvesen csevegni, de szivük üres, lelkűk sivár, tetteikben ingatagok, határozatlanok, vagy megfordítva, maka sok, önfejűek. Fiaik külsőleg talán szintén elég simák, jó modornak, de férfias jellemmel, szilárd akaraterővel nem bírnak, s tetteiket elég gyakran csupán az önzés, a szükkeblüség irányítja. S mind ez azért van, mert a gyermek nélkülözte a szülők vezetésének közvetlenségét, mert a szülők a társadaloméi s nem érnek rá gyermekeikkel bajlódni. A szegényebb (természetesen a műveltebb) osztálynál meg volna ugyan ez a közvetlenség, de ott is az a baj, hogy a szülők nem érnek rá a gyermekekkel foglalkozni, az apát a kenyérkereset, az anyát a háztartás goudjai annyira elfoglalják, hogy nem marad idejük gyermekeik számára. S mindezekért szegény gyermekeknek kell egy egész életen át lakolniok, ha csak nem bírnak azzal az isteni adománynyal, hogy képesek legyenek alkalom adtával önmagukat nevelni, ill. hiányos nevelésük hézagait kipótolni. Mert kevés azon szülők száma, kik jól felfogván szülői kötelességük egész nagyságát, igyekeznek sajátkezüleg lehetőleg bevezetni gyermekeiket az életbe. Igen ám, de ezek közt meg hány van olyan, a kiben meg van a jóakarat, de nem tudja, hogyan kell. Az ilyen szülők számára, s különösen az ilyen anyáknak szeretnék e sorokban a családias összetartozandóság e szép ünnepén nehány szóban egy kis útmutatást adui, ill. kijelölni azt a néhány sarkpontot, mely a jó nevelés alapját képezi. Ezek az alapelvek két szóban kifejezhetők. Ez a 2 szó: a szoktatás és az oktatás. Egyszerű, de kihatásúiban nagy horderejű szók. Az anya — mert természetesen a gyermek első éveiben a nevelés oroszlánrésze az anyának jut — csecsemő korától ismeri gyermekét, tanulmányozza annak minden gondolatat, természetét, szokásait, kis szive minden vonzalmát, a jó tulajdonságokat folyton támogatja, fejleszti, a fattyu-haj- tásokat, melyeket az anyai szem rögtön észrevesz, folyton nyesegeti, szóval az anya képezi a nevelés központját a családban. S ha az anya a fentebbi 2 vezérelvet tartja szem előtt, biztos lehet benne, hogy nevelési rendszere a helyes irányban mozog. Tehát első a szoktatás. Mire szoktassa az anya gyermekét ? Mint mindenben, úgy itt is első a „rend.“ Vannak gyermekek, kikkel a rendszeretet vele születik. De ezek kivételek. A legtöbb gyermeket a rendre szoktatni kell, még pedig nagy következetességgel, szívós kitartással. Boszantó, ha a kis gyermek játékait a szobában szerte dobálja; tehát már itt kell kezdeni a rendre szoktatást, mert ha megvárjuk, hogy mint iskolás a könyveit, ruháit szórja ide-oda, sokkal nehezebb lesz a rend megkedvelte- tése. Mert az a fő, a rendet meg kell kedveltetni vele, s ha kicsi korában megszokta, később még jobban fogja követni s a tapasztalat azt mutatja, h-'gy a gyt-rmekek reudetlenségeórt szokás szerint az anyát teszik felelőssé. Egy másik igen lényeges pontja a szoktatásnak a tisztaság. Minden gyermek szereti a tiszti ruhát, de nem mindegyik tartja is tisztán. Ezt a szép erényt is ápolni kell a gyermekben. Ha a gyermek ruháján folt van, vagy gomb hiányzik, vagy rongyos, az anyát Ítélik el érte. Nagy pedantériával kell a gyermeket a tisztaság szeretetóre szoktatni, nem szabad sajnálni neki ezerszer elmondani egyet és ugyanazt Ma csak a ruháján van tolt, holnap már a gyermek lelkén lehet az, s az anyai szem, mely gyermeke megfigyeléséhez szokott, ezt is csakhamar észre fogja venni. A rend és tisztasághoz való szoktatásra ezer meg ezer alkalom nyílik. Az öltözködésnél, az ét-
