Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-05 / 6. szám

III. évfolyam. 6. szám Szegzárd, 1893. február 5. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Előfizetési ár : Egy évre . . 6 frt — kr. | Fél évre. . . 3 „ — Negyedévre . I „ 50 Egy szám .... 12 Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- l hivatalon kivül elfogad Kramnier Vil­mos könyvkereskedése Szegzárdon. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz­lemények, valamint az előfize-1 tések és a hirdetések is a szer-1 kesztóséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított | árszabály szerint számíttatnak. Egyének a politikában. — lk. Kisszerű felfogás az, a mely a politikai pártállást helyezi mindenben és mindenkor előtérbe, a mely képes a politi­kai pártvillongásokból származó ellentéte­ket a társadalom körébe, sót gyakran a családi élet szentélyébe is átvinni, a mely az egyént a politikustól nem tudja külön választani. Kevés nemzetnek politikai életében folynak le hevesebb és szenvedélyesebb harcok, mint épen nálunk, Magyarországon. De azért bűn volna valakinek egyéni­ségét, politikai pártállása miatt, bármely irányban is csorbítani. Viszályra és pártqskodásra nekünk ma­gyaroknak legkevésbbc van szükségünk, a történelem gyászos féldákkal és tapasztala­tokkal igazolja, hogy mire vezet a féket vesztett párttusa és pártviszály. A közélet terén vagy társadalmi utón nem lehetne hasznosat alkotni, egységes működésre és egészséges fejlődésre jutni, ha azok felett is mindenütt ott lebegne a politikai pártállás damoklesi kardja. És mégis akadnak, kik a politika mér- ] ges szenvedélyétől elvakítva, még az iro­dalmi pantheonokba is be akarják vinni a politikai ellentéteknek a nélkül is eléggé pusztító üszkét. Csak egy szavazaton múlt, hogy az ország egyik legelső és legtekintélyesebb irodalmi társaságában a személyes gyülölség emlőin táplálkozó politikai ellenszenv nem győzedelmeskedett a higgadt és elfogulat­lan felfogás fölött. Apponyinak a Kisfaludy társaság tagjává történt megválasztatása egymagában véve nem birna különös jelentőséggel, mert az mivel sem öregbíti az ó egyéni vagy ál­lamférfim nagyságát, csakis a köteles elis­merésnek nyilvánulását jelentené a szónok­latnak nagy mestere iránt. De az előzmények után örömünknek adunk kifejezést, hogy a többség Apponyi- ban a politikai pártvezért el tudta különí­teni a szónoktól. Lehet valaki a politikában Apponyinak legélesebb és legkíméletlenebb ellenfele, de az el nem nyomhatja az igazságot, meg nem hazudtolhatja az érdemet, el nem homályo- sitliatja a tényt, a ragyogást. Legyen e választás tanulság arra nézve, hogy politikai ellenfeleink egyéniségök, ér­demeik és teheíségök teljes értéke szerint épugy honorálandók, mint politikai barátaink. Es szivesen ismerjük el, hogy e köl­csönös tisztelet-adás és tiszteletben-tartás a mi szőkébb politikai életünkben teljes mértékben érvényesül. Közgazdasági érdekeink. A Azon lélekemelő ünnepségek alatt, melyekkel a hálás Magyarország Széchenyi István láng szellemének újra, meg újra adó zik, jutottak parlamentünkben a közgazdasági kérdések ismét szőnyegre. A minek a legnagyobb magyar az alap­ját rakta le, azon épít a mai nemzedék is. Azt a dicső célt, azt a magasztos eszményt, mely az ó nagy lelkében megfogamzott, látja iránytadó csillagként maga előtt ragyogni ma is minden aktiv magyar politikus. De vájjon el lehet-e elégszer mondani a magyar em­bernek, hogy a nemzet ereje föképen anya­gi boldogulásában rejlik? Nem vagyunk-e kénytelenek bevallani, hogy nemzeti vagyo­núnkat óriási mértékben gyarapító állam- fentartó ügyekkel kevesebbet törődünk, mint bármely ügyesen, vagy — ügyetlenül fel­vetett közjogi kérdéssel ?! A frázisok emberei vagyunk s nem a tetteké. Elhatározásunk is csak olyan, mint a Voltaire Memnonjáé : Mit reggel még szentül fogadunk, arról még aznap megfeledkezünk. Pedig a legnagyobb magyar emléké­nek gyakori ünneplése egyúttal mementó lehetne a — tettekre. Emlékeztető arra, hogy a közügyek mi’iden terén még sok, nagyon sok a tenni valónk. Hogy közgaz­dasági téren az ország minden vidékének ügyét, baját kutassuk, s azokon segíteni igyekezzünk ! Mert kétségtelen az, hogy ha egy nem­zet közgazdaságának felvirágzásáról szólunk, akkor alatta az ország egyes részeinek előre­haladását is értjük ; miből önkényt követ­kezik, hogy minden megyének az a törek­vése, hogy közgazdaságát szilárdítsa, egyúttal erősítését is képezi Magyarország nemzet- gazdaságának. TÁRCZA. Triccs-traccs. Nem újság. Csáky Albin, hogy végtére A vitának véget vessen, Kieszelte: anyakönyvet Ne pap, az orvos vezessen. Hát biz ezzel a miniszter Nem mondott újat és sokat; Eddig is orvos kézben volt: A „halálozási rovat“.! CSITT ! A nőegyleti bál. Szegzárd, 1893. február l-én. — A „TOLNAVÁRMEGYE“ eredeti tárcája. — Sok esztendőre kell visszamennünk, a med­dig a szegzárdi bálok történetében olyan fényesre és minden izében sikerültre találunk, mint a minő a szegzárdi nőegyletnek február elsején lezajlott táncestélye volt. Gyakran minden összejátszik, hogy valami ne sikerüljön. Itt a jó szellemek esküdtek össze, hogy minden a legapróbbtól a legfontosabbig szépen sikerüljön. Ez pedig nehéz feladat és ritkán ] valósul meg, mert a bál, különösen kisvárosban, olyan mint mozaikszerü összefoglalása a drága kö­veknek, ha csak az egyik betét is hibás, az egész elveszti értékét. Különösen rossz ómen tapadt a múltból a mi nőegyleti báljainkhoz. — Roppant népszerűtlenek voltak, — mindig csak gyérebben látogatták őket, utóbb már el is maradtak. Most azonban újból megjelent, díszben és pompával, mintha csak kárpótolni akarná magát a meddő múltakért. Szokatlanul élénk sürgés-forgás volt már 9 órakor a teremben. Csoportok képződnek és ko­moly arccal jósolgatnak sikert vagy bukást a bál­nak. Még a tizenkettedik órában is ismétlődnek a mulatságok Falbjainak jövendő mondásai. Mert me­rész hirek előzték meg a bált. Nemcsak Tolname­gye színe-java vesz részt a bálon, hirdette egy ta­pasztalt bálozó, hanem Fejér, Baranya és Somogy is berukkolnak. — Igen, de mi lesz belőlünk, ha ezek az idegenek mind hölgyek lesznek, sókajtá aggódva városunk egy bájos hölgye, kinek éjsetót szemeiből nemcsak fényözön sugárzott, hanem az édes vára­kozás és kíváncsiság opesztő vágya is, váljon fog-e sokat táncolni és mulatni, váljon milyen lesz az ö első bálja? Egy másik hölgyünk statisztikai hivatalt ren­dezett be ez alkalomból, a galopinek, a szabónők­től, jourokró! stb. lihegve hozták óránként a híreket, hullámzó kedólyhangulat, majd bizalom, majd ki­ábrándulás látszik a kis statisztikus arcán, a rideg számok ötvenkét mulatni és vigadni vágyó táncosnő nevét tüntették föl. A bálreudezőség egyik vitézül edzett harcosa azonban folyton bátorságot és reményt öntött a csüggedök leikébe, február elsején esti kilenc órára a „Szegzárd szálló“ dísztermébe mozgósítván a helyi és vidéki táncosok legjavát. Két hatalmas tábor foglalt állást a teremben. Az egyik fekete egyenruhában, a közepeo, a másik köröskörül az egész teremben. Az előbbiek tömören egy csoportban sorakoztak, az utóbbiak szerteszét, rendszer nélkül, de a diadal biztos tudatában, hisz egy-egy tagja egyedül is ellenállhatatlan erővel képes bevenni, lefegyverezni az ostromlókat. A harc folyik, a zenének andalító hangjai mellett és a fekete frakkos gárda megadja magát. — Ennyi szépség, ennyi báj előtt dicsőség a fegy­vert Krakni! Igaz is hogy régen láttunk annyi szép, fess és elegáns hölgyet együtt, mint ez estén, csupa chikk és grácia, derű és mosoly miudenik. A lenge öltözékek ritka választékos Ízléssel voltak kiállítva. Kitűnő, pompás kedve volt mindenkinek. Szinte öröm volt látni a teremben végig hullámzó szép

Next

/
Thumbnails
Contents