Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-01 / 40. szám

TOLNA VÁRMEGYE.

1893. október 1.

legsürgősebb közgazdasági kérdéseit végre megoldja !

Az egész társadalom lépjen síkra teljes erővel, s építsük ki a szegzárd-báttaszék-ba- ranyavári és a báttaszék-bajai vasutakat.

Regeneráljuk ezzel vármegyénk közgazdaságát !

Bizzunk önerőnkben, s bár joggal számíthatunk a magas kormány, a nemes vármegye és a kötelességtudó községek pártfogására, kezdjük meg végre az akciót, a melynek diadalt kell aratnia !

Készünkről minden ily irányú igyekezetei a legmelegebben fogunk pártolni, és midőn szívesen üdvözöljük azt a mozgalmat. melyet újabban Báttaszék községe indított meg, nem hallgathatjuk el megelégedésünket és örömünket a felett sem, hogy a vármegye észak-nyugati részének régóta éraett kívánsága a teljesülés felé közeledik, midőn a györ-veszprém-dombovári vasút létrehozása biztosítottnak tekinthető. — Ha a törvényhatóságok, a községek és egyáltalán az érdekelt vidékek, támogatásban részesítik a nagy jelentőségű vonalat, a minthogy e támogatás kilátásba is van helyezve, akkor még az őszszel megkezdik az építést.

Tolnavármegye közönsége is biztosan elő fogja mozdítani a jó ügyet, a felmerült vasúti tervektől nem fogja áldozatkészségét megvonni.

Sorakozzunk !

Az állami költségvetés.

Wekerle Sándor miniszterelnök és pénzügyminiszter a képviselőház szerdai ülésén beterjesztette az állami költségvetésnek 1894. évre szóló előirányzatát, a mely az ország pénzügyi helyzetét örvendetes és megnyugtató képben tünteti fel. Az expozé oly világosan és határozottan, minden túlzás és színezés nélkül, szigorú reális alapon mutatja konszolidált pénzügyi viszonyainkat, a közgazdasági politika helyes és célszerű voltát,

2

________________________________________

az állainháztatásban az állandóan biztosítottnak tekinthető egyensúlyt, hogy arra a mi pénzügyminiszterünk méltán büszke lehet. Ez a Wekerle Sándor művészete. Ez tette öt nagygyá, ez emelte őt arra a magas polcra, a melyen ma áll. Magyarországon az első rendezett és minden részletében reális budget-et Wekerle teremtette meg és azt az ő geniejével évről-évre fejleszti. Dacára, hogy az állam bevételi forrásai nem emeltetnek, dacára, hogy az államélet minden ágában mutatkozó fejlődés és haladás, főleg kulturális, gazdasági és hadügyi célokra, fokozódó szükségleteket teremt, azok mind kielégítést nyernek, a nélkül, hogy az egyensúly megzavartatnék.

Az állami kiadások az 1894. évre

16.655,000 írttal emelkednek és a bevételek a kiadásokat mégis 11,688 írttal fölözik.

Az 1894-ik évre előirányzott összes rendes bevételek összege 465.003,042 frt, az összes kiadások 464.492,254 forintot képeznek, tehát marad plus 11,668 forint.

Abban áll Wekerlének csodás ereje, a mit előtte egyik pénzügyminiszter sem volt képes megközelíteni, hogy a folyton fokozódó állami igényeket kielégíteni, a beruházásokat növelni, költséges reformokat életbeléptetni képes, minden téren fejleszt és javít és az eközben felmerülő tetemes anyagi szükségleteket a rendes bevételi források keretén belül tudja előteremteni.

Wekerle előtt évről-évre hatalmas deficittel járt állami háztartásunk, a zárszámadások pedig a praeliminált deficitet rendszerint többszörösen felülmúlták. Wekerle alatt már csekély fölösleg jelentkezik a költség- vetésben, a zárszámadások pedig igen jelentékeny fölösleget tüntetnek fel, úgy, hogy, a mi ö előtte ismeretlen fogalom volt Magyarországon, óriási pénztári készletek állanak az államnak rendelkezésére, a melyekből csak aranybeszerzésre eddigelé felhasználtatott 60 millió forint.

Az állami jólét, a rendezett pénzügyi viszonyok, az államháztartásban tartós egyensúly, létföltételei minden országnak.

Azért a nemzet csak hálával tartozik Wekerlének, a magyar államháztartás kikiváló elméjű és fáradhatatlan tevékenységű — regenerátorának.

Ismét az ozorai törvényhozókról.

A)

Másodfokú fegyelmi bíráskodás Ozorán.

Azok után, a miket az ozorai rom. kath. iskolaszék eljárásáról és bíráskodásáról a nyilvánosság elé tártunk: senki sem hitte volna, hogy még folytatása is lesz. Értesülésünk szerént az ügy békés megoldása reményével hajtották le fejeiket az érdekelt felek ; és — ime: Ozora-vidéki tudósítónk oly hírrel állított be hozzánk, melyet el sem hinnénk, ha forrásunk feltétlen megbízhatóságáról nem volnánk meggyőződve.

Közöljük tudósítónknak hozzánk intézett értesítéséből a következő részletet:

„Szombaton, azaz folyó évi szeptember hó 23-án összegyűlt az ozorai „katho- likus jellegű iskolaszék.“ Ott volt a kerületi esperes is, ki ünnepélyesen hirdette ki azon „másodfokú Ítéletet,“ melyet a „Szentszék“ az ozorai káplán és az egyik ottani tanitó ügyében hozott.“

„A „Szentszék“ a tanítót megdorgálásra és a káplántól való bocsánatkérésre Ítélte. Egyúttal ki lett hirdetve a káplánnak iskolaszéki taggá történt kineveztetése azon bővítéssel, hogy jövőre, ha a plébános otthon van is: az iskolai vizsgálatokon a káplán fog elnökösködni.

Ezen „ünnepélyes“ ítélethirdetés után Kiss Gyula tanitó következő nyilatkozatot tette s annak jegyzőkönyvbevételét követelte:

„Az ítéletre kénytelen vagyok a legmélyebb alázattal a következőleg szóllani : Tudomásom szerént, ellenem még eddig törvényszerű fegyelmivizsgálat nem indíttatott, s mert ezen ítélet egy szabálytalanul vezetett kihallgatás hiányosan felvett jegyzőkönyvén alapszik : törvényes alapon állónak, jogérvényesnek és rám nézve kötelező erejűnek el nem ismerhetem, s ha ez Ítélet, mint hivatalos tanhatósági fegyelmi bíráskodás eredménye közöl- tetik — akár javamra szólana, akár nem — e minősége ellen, tisztelettel s a legmélyebb alázattal tiltakozom.“

Enynyit tudósítónk terjedelmes cikkéből !

Reflexióit, melyekkel e „szomorúan vig“ előadását kisérte, az ügy érdekében, | melyet a nyilvánosság terén szolgálunk, jónak találtuk nagyjában törülni; meg nem

és a muzsika nem hágy téged nyugodni. Én azonban nem vagyok ideges és ha muzsikálnak nékem, nem hat rám jobban, mint ha nem muzsikálnak.

Midőn már halálosan kifáradtam, befordultam egy kávéházba. Elhiszed-e ? El tudsz-e engemet képzelni öreg éjszaka egy kávéházban ülve és téára szomjazva? Ugy-e nevetséges? És mikor elémbe teszik a teát, akkor undor fog el tőle — milyen utálatos, piszkos ital s milyen durva szaga van! Bezzeg más téát főz nekem az én kis Boszorkám! És ilyenkor látom őt a téamasina mellett állani, és hallom a forró viz zengését és érzem az átható gyenge illatot és szeretnék otthon lenni és szűröseim, kavarni azt a gyönyörűséges italt, melynek durva utánzatát itt elém teszik. És aztán fizetek és megyek haza.

És otthon úgy osonok be, mint egy tolvaj. Egyszerre úgy elröstellettem magamat, hogy ón az én vén józan fejemet mit adom ilyen csatango- lásra, a melyre még egy fiatal ember sem volna képes. És félek a kis Boszorkától és szemrehányásokat teszek magamnak, hogy ezt a szegény gyermeket magára hagyom.

Világosan láttam, hogy az én kóborlásaim szomoritják. Sót azt is véltem észrevenni, hogy neheztel rám érle. Mert már nem ugrik a nyakamba, mint ezelőtt és egyáltalában nem bolondozik többé. Csak a téája a régi, különben teljesen megváltozott.

Mindennap fölfogadtam magamban, hogy nem teszem többé, este mégis csak megint az utcán voltam. Aztán gondoltam arra is, hogy Boszorkát mindenáron iparkodom még a télen férjhez adni és akkor egy pár hétre útra megyek, hogy az én bolondos fejem kiszellózködjék.

Találkozott is egy derék fiatal ember, a ki megkérte tőlem a kezét. Jómódú, szorgalmas, jó- lelkű fiú volt, szép fekete bajuszszal. És mikor Boszorkának megmondtam, hogy megkérte őt és mit szól. hozzá, azt mondta:

— Már nem szeretem a fekete bajuszt! és sirt keservesen. Én alig tudtam csitítani, hogy úgysem adom őt oda, ha ő nem akar menni. Es erre ő a nyakamba borult és megköszönte, hogy „nem

! hagyom őt el.“

Nem tudtam mire vélni a dolgot. A kicsike egyre halaványabb lett, csak akkor szólt, ha kérdeztem tőle valamit. Végre is orvost hivattam.

Boszorka nem engedte magát megvizsgáltatni. Azt mondta, hogy ő nem beteg, minek komédiáznak ő vele. Es nevetett és csicsergett, mint ezelőtt; de olyan fáradtan, mind egy beteg madár. Az orvos 1 megsúgta nekem, hogy szegénykének valami ke- I dólybaja van és jó lesz annak okát kitudni és eltávolítani.

És ekkor én odavontam őt a mi öblös karos székünkbe és az ölembe ültettem. Es megkértem öt szépen, hogy mondja el nekem, mi a baja, mert tudom, hogy valami bántja a szivét.

Tagadott mindent, ügy iparkodott pajkosnak lenni, de nem tudott. Aztán kijátszottam az utolsó tromfot. (Az á tout felsőt, Sándorka, az á tout felső az én kezemben volt!) Élesen a szeme közé néztem | és azt mondtam :

— Boszorka, kis lányom, ne tagadd, mindent j tudok. Te szerelmes vagy . . . mindent tudok.

És Boszorka erre görcsösen kezdett zokogni és átölelte a nyakamat és ott pihegett a keblemen, mint egy kanárimadár. Midőn kisírta magát, köuy- i nyék közt mosolyogva nézett rám és azt súgta:

— Es te valóban szeretsz engem ?

— Természetes, beteges kis babám, mondottam ón.

— És én leszek a te kis feleséged 1 . . .

Sáudorkám ón kijátszottam az utolsó tromfot és elvesztettem az partiét. Belekábult a fejem. Nem tudtam hová lenni. Barátom, hiszen ismersz bennünket. En tanítottam őt járni, az én szemem alatt nőtt föl szépre, nagyra és én sohasem láttam őt másnak, mint annak a kicsi gyereknek, a ki azelőtt volt. És most hirtelen lehullott a szememről a hályog. Átláttam, hogy végzetes hibát, nagy bűnt követtem el a szegény kis leány ellen, hogy itt tartottam öt magamnál, a mikor már nem volt gyermek. És most megszeretett engem, nem úgy, mint nagybátyját és én szeretem őt, de úgy, mint az én kis húgomat. Mit csináljak ! — nem tudtam magamat elhatározni, de azért a nyelvem csak rájárt a feleletre.

— Igen, igen, te leszel az ón kis feleségem.

És aztán olyan szomorú voltam. Sirattam magamat, hogy az utolsó javát a földi életnek, a szerelmet sem élvezhettem magam. Hogy boldogított engem egyre az a gondolat, hogy rátalálok egy szerelmes nőre, a kit én szeretek és ez az ón szerelmi boldogságom, hogy megaranyozza majd az én életem ! És most erről is le kell mondanom, az én szegény szomorú kis galambom kedvéért és most már rettegnem kell, hogy találkozom majd azzal a nővel a ki szerelmet kelthet bennem. Olyan vigasztalannak találom az életemet és oly érzéssel csókoltam meg először menyasszonyomat, mint a milyennel a megváltó indulhatott utolsó útjára.

Sándor, ha te itt lettél volna abban az időben ! Együtt búsulhattunk volna. Nem kellett volna