Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-06 / 32. szám

TOLNA VÁHMEGYE.

1893. augusztus 6.

4

jak meg — mert hisz arra a kiállítás után is ráérek — hát térjünk vissza a kiállításba, a melyről — úgy hiszem — még lesz elég elmondani valóm.

I)e ha eddig szóltam a kiállításról általában, most egy speciális tárgyra vetem magamat: az iskolákra.

Ha Amerikában iskoláról beszélünk, azt nem európai fogalmak szerint kell venni. Európában s igy nálunk Magyarországon is az iskolát úgy fog ják fel, mint egy szükséges rosszat, a hová a gyermekeket küldeni kell, különben a szülőket megbüntetik. A gyermekek iskolába járnak, mert muszáj, a törvény előírja; a gyermekek akkor szeretik a tanítót, ha az minél kedvesebb, elnézőbb. A szülők nem szeretik sem az iskolát sem a tanítót, akármilyen csekély legyen is a tandíj, azt sokalják. Az állam pedig minden pénzét a katonákra fordítja igy hát nem marad az iskolákra ; a tanítókat rosszul fizetik, az iskolákat rosszul szerelik fel, a tanulni törekvő szegényeket vagy semmi, vagy csak igen csekély támogatásban részesítik, szóval sokat beszélnek, de keveset tesznek az iskolákért. így olvasom ezt a lapokban, akár Magyar- országról, akár Németország, Angol-, Francia-, vagy bármely európai országról is legyen szó.

Egészen más fogalmunk van nekünk itt az iskoláról. Legyen az elemi-, közép-, főiskola, ipar-, kereskedelmi-, felekezeti-, állami-, társulati-, szak-, különleges-, szóval bármi néven nevezendő iskola, az a közönség előtt oly magas tiszteletben áll, hogy tanítót, tanárt, majdnem csak levett kalappal szabad említeni. Itt az iskola nem egy szükséges rossz, hanem jótétemény, a hol nem azt keresik, hogy melyik tanító engedékenyebb a gyermek iránt, melyik kedvesebb s melyik szigorúbb, hanem mivel az iskolát a jövő biztosítása legfőbb eszközének te kintik, csak azt keresi mindenki, hogy melyik iskolában észszerűbb, természetesebb a tanítás, és oda tódul aztán a tanulóság; tehát tisztán az iskola jósága adja meg annak a keresettségét. Európában, úgy tudom, az iskola is csak divat; igy ott a gymnasium divatja járja ; itt az efféle divatot nem ismerik. Itt jóformán csak egy legtökéletesebb iskola fogalma ismeretes, és ez az ipariskola; a többi mind csak alábbrendelt szerepet játszik; de legyen annak az iskolának különben bármilyen neve, arról az egyről bizonyos lehet, hogy kellő pártolásban részesül, legyen a tandíj bármily magas, és tartsa azt fenn akár az állam, akár egyesek, akár felekezet, társu'at stb. S minthogy nálunk katonaság — európai fogalmak szerint — nincs, minden pénzünket a mivelődés eszközeire, az iskolákra fordíthatjuk, s a kiben az iskola fentartója — legyen az bárki — tehetséget lát és az nem képes magát kiművelni, biztos lehet a legmesszebb menő támogatásról.

De a tanitók, tanárok, itt nem is olyan szerepet játszanak ám, mint nálunk otthon. Póld. kinek jutna eszébe itt a tanítót, rektort karrikizálni,

vagy pláne nevetséges alakban színpadra vinni. Szabad gúnyolni az állam legfőbb embereit, szabad a papokat, szabad a hatóság közegeit, de a tanító, tanár nebántsd-virág. a kihez csak keztyüs kézzel szabad nyúlni.

Az amerikai és európai tanitók és tanárok fizetési különbözeiéről nem is akarok szólani, mert azok egymástól szégyenletes távolságban állnak. Pedig a mi a végzett munkát illeti, a hogy hazulról emlékszem, és a hogy az itteni viszonyokat ismerem, merem állítani, hogy itteni tanférfiaink sem többet nem tudnak, sem többet nem dolgoznak európai, vagy akár mondjuk magyarországi kollégáiknál.

Az amerikai igen büszke az ő iskoláira, főkép a népoktatási intézeteire. Elveheted a Yankee vagyonát, ha van hozzá elég eszed; leránthatod jellemét, ha elég erős vagy hozzá; kinevetheted hadseregét, ha tetszik, ócsárolhatod hadihajóit — ez mind hidegen hagyja ; de ha iskolái ellen csak egy szót mersz kockáztatni, szájadra üt és megboxol.

Az állam az ő iskolai épületeit még külsőleg is meg akarja különböztetni más épületektől, és ezért azokat mind pirosra festeti, úgy, hogy azok a házak már messziről is kiválnak a többiektől. Tüzeseteknél, vagy bármi más veszedelmek alkalmával a kis piros iskolaház az első, a melyet mentenek (pedig ezt nem diktálja semmiféle paragrafus). Egyáltalán itt az iskolaházak olyanforma szerepet játszanak, mint nálunk Magyarországon a madarak közt a fecskék; senki sem bántaná vi lágért sem. Iskolába betörés nem történik; még a tolvajok is respectálják. Hogy mit lopjanak iskolából ? azt tetszik kérdeni ? Hisz itt egy iskola felszerelése nagyobb értéket képvisel, mint Európában egy század katonaságé ; azt pedig, úgy tudom, ott nem adják olcsón.

Hanem egyben mégis hasonlítanak az itteni iskolák az európaiakhoz ; abban t. i., hogy a papság itt is nagyon szeretné a népiskolákat hatalmába keríteni. Pár évvel ezelőtt kemény harc is fejlődött ki az iránt, hogy az állami iskolák felekezetiekké váljanak. De a Yankee esze hamar túljárt a dolgon. A szavazó cédulákra ugyanis' az ismeretes, kedves kis piros iskolaház mellé, melyet a cédula tetejére nyomattak, — ugyancsak feketére is oda nyomatták, és a piros alá állami, a fekete alá felekezeti szokat tettek. Válaszszon és szavazzon kiki pirossal, vagy feketével, ki milyennek óhajtja jövőben az iskolát. Bizony a piros győzött óriási többséggel.

De ne gondoljuk ám, hogy az amerikai csak a saját iskolájáért bir áldozatkészséggel. 1877-ben, midőn az utolsó indián lázadás leveretett, ott először is az indusok számára iskolákat állítottak, és azóta a szegény „Lyo“ sorsa nagyot fordult.

Az egész dolognak alig 15—16 éve, és most nézze meg valaki ezek iskoláját! Mindjárt a gyártmányok épületébe való belépésünk alkalmával az

első, a mi szemünkbe ötlik, a „Carlyle“ indiánus iskola kiállítása. Ez iskola az Egyesült államok által vagy 10 évvel ezelőtt alapittatott Oarlyle városban, Pennsylvania államban. A kiállítás, melyre egy telivér „Sioux indianus“ vigyáz, igen figyelemre méltó. A 6 évestől 20 évesig való fiú- és leányosztályok kiállításában a legcsekélyebb papírminta ragasztásiól a legfinomabb gépek gyártmányáig itt minden feltalálható. Mert az iskola felsőbb osztályai már tisztán ipariskolák, és a mit ott tanultak, azt alaposan is tudják. S az itt felszabadult „Kis medve* *, „Ifjú fél a lovától“ meg „Eső az arcában“ vagy hogy is gúnyolják őket, nem kénytelen apja nyomdokain haladni, s a helyett, hogy mint még 20 évvel ezelőtt, a „sápadt arcok“ fejbőrének lehúzását tartaná a legnagyobb dicsőségnek, lesz belőle jó varga, szabó, gépész, vagy ha épen harcias hajlamai vannak, hát lesz belőle rendőr vagy katona ; bár ez utóbbi csak inkább a cifra egyenruha hordozásában, mint vitézi tettek végrehajtásában áll.

De ha már a vadakból lett emberek iskolája elragad bennünket, mit szóljunk azon iskolák kiállításáról, a hol a tudás iránti hajlamot a gyermekbe már születésétől fogva beoltják ?

Hanem azért végig nézve úgy az amerikai alsó- s főiskolai, egyetemi, művészeti, valamint a nemes emberbarátok által alapított iskolák kiállitá sát, rövid szemle után megint csak visszahúz bennünket a szivünk az ipariskolák kiállításához.

Lehet, hogy másra talán nem tenne ép ez a kiállítás oly nagy benyomást, mint rám; lehet, hogy engem azért is vonz oly nagyon, mert magam is voltam egy ideig tanulója a budapesti áll. középipartanodának, — annyi bizonyos, hogy itt érzem magamat legjobban s itt találok legtöbb érdekes dolgot.

Mint a gyártmányok országa, nem is csoda, hogy Amerika az iparban annyira előre van haladva, s alig képzelhet az ember gyártmányt, melyet ez ipariskolák kiállításában meg nem találna ; s a mi fő, minden darab igen tiszta, legyen az a darab bár egy fakalapács vagy a legkényesebb vil- lanygóp.

De mit írjak az „erkély“ és a „gyártmányok épülete“ alsó részéről ? hol kezdjem ? és hogyan kezdjem meg? mert nincs ennek sem kezdete, sem vége. Ebben a félmértfölduyi hosszúságú, % inért- földnyi széles és szédítő magasságú épületben — mely a földnek jelenleg legnagyobb épülete, magában egy egész kis világ van elhelyezve: „a gyártmányok és haszqos müvek világa“.

Csakhogy már ennek a leírását a jövő levelemre hagyom, mert most igen messze viune. Inkább visszatérek a levelem elején említett „The fourth of July“-hoz.

„The fourth of July /“ Julius 4-ike egy nagy esemény évfordulója. 1776. julius 4-én szabadult ki u. i. az akkori 13 állam a britt zsarnok láncai közül, és kijelentették, hogy ezentúl szabad, függet— Dr. Túri Gézáné és Mili meg Ilonka nagysámok.

— Ah ! Honnan ismered ?

— Megismerkedtem velők a jégen. Csupa véietlenségböl. Es aztán beszéltünk rólad. Barátom, ha nem láttam volna, hogy a hölgyek belém szerettek, azt kellene hinnem, hogy szerelmesek beléd.

— Ne mondd, hisz nem is ismernek !

— Épen azért. Csodadolgokat beszéltem nekik rólad. Kidic8Órtelek mindenképen és most a szegény lányok azt se tudják, hogy nagyobb zongoraművész vagy-e, vagy kellemesebb causeur?

— A kétségük csak holnaputánig fog tartani. Tagadom majd, hogy tudok zongorázni és bocsánatot kérek, hogy elfelejtettem mind az élő és holt nyelveket.

— Ilonka nagysám nagyon szép leány! Es roppant okosak mind.

— Mi közöm hozzá ?

— Utálatos vagy, vagy affektálsz. Hát nem szép dolog egy szép leány ?

— Engedd meg, ón azt hittem, hogy csak egy szép leány van a világon és az is az uj világban.

— Csak egy szép lányba vagyok szerelmes, de gyönyörködöm minden szép leányban. Az ember azért, hogy szerelmes, csak nem lesz aszkéta ?

— A regényekben igen.

— A regények ép olyan affektáltak, mint te. Minden emberben egy állat is lakozik és ennek is meg kell adni a magáét.

— Kényelmes filozófia. Tehát az állat el van ragadtatva Ilonka nagysámtól. Én meg épen most 1

lemes öreg ur, egy kicsit jobb vélemény nyel van rólam, mint szerettem volna. Különben hagyjuk el ezt a művelt beszédet és beszéljünk okosan. Hol- pajpután rabszolga leszek.

— Tudom.

— De holnapután szombat is lesz és én Ka- labriáról nem akarok lemondani. Tehát megtartjuk vagy holnap, vagy vasárnap. Mikor alkalmasabb neked ?

— Holnap dolgozom és vasárnap a szép özvegyhez vagyok hivatalos. A munkát nem halaszthatom, de ha szombaton nem megyünk Kalábriába, akkor a szép özvegy egy nappal előbb is fogad majd. Tehát vasárnap.

— Jó. Józsit majd értesítem ón.

— Szervusz !

*

Szilveszter-estéje szép csillagos, havas este volt. Az utcákon nagy a sürgés-forgás, tele jókedvű emberekkel, akik mind sietnek valahová, ahol mulatnak. A tovarobogó bérkocsikból egy-egy rikító szin villan elő. Ezek bizonyára a vigadóba mennek, a bolondok estélyére. A kirakatok is, mintha fényesebben volnának kivilágítva, a gesztenyesütő is a sarkon, mintha forróbb gesztenyéket árulna, mint az esztendő más háromszázhatvannógy estéjén.

Sándor a borbély-teremből lépett ki a ragyogó, zsibongó utcára. Ha az ember a borbélytól jön, szebbnek érzi magát és sokkal önérzetesebb. Különösen, ha tiszti egyenruha van rajta. Ez a feszes ruházat oda szorul az ember testéhez és kidolgoz minden izmot. És ahogy kardja odacsörömpöl a kövezethez és odaütődik a lábához, akkor bizonyos | egyensúlyt érez magában. Az ember akarva, akaratlanul fölszegzi a fejét és kiegyenesíti a derekát.

Nem is járt olyan lomhán, mint máskor. Ruganyosán, elevenen rakosgatta a lépéseit és bo- szankodott rajta. Azon boszankodott, hogy tetszik magának. Hogy midőn a borbélynál megnézte magát a tükörben, tetszett neki a frizurája, csipetnyi kifent szőke bajusza és arca érdekes haloványsága.

És boszankodott különösen azon a gondolatán, hogy ó a lányoknak is tetszeni fog.

Hiszen ő olyan kiállhatatlan akar lenni! Üsse a kő, hogy épen ma jókedvű. És ennek a borbély az oka.

Az előszoba fogasai teleaggatva felsőkabátokkal. Alig tudta a saját köpenyét valahol beszorítani. Aztán a csukott ajtón keresztül hallotta azt a tagolatlan rekedt összevisszaságot, melynek egy nagy társaság beszélgetése — csukott ajtón keresztül — hallatszik.

— Egy leszek a sok közül, — gondolta és megint boszankodott. Azon boszankodott, hogy kellemetlenül érintette őt az, hogy nem ő az egyetlen vendég. Kíméletlenséget látott abban, hogy ha ó most nem jött volna el, azért itt mégis csak vidáman mulattak volna. Egy pillanatig habozott, hogy ne forduljon e vissza, de már nem lehetett. A konyhából valaki az előszobába nyitott. Egy szép barnaarcu leány volt, hosszú lelógó hajjal. Bolyhos kék ruha volt rajta, az alján fehér csikókkal. És elébe volt kötve egy ragyogó fehér kötény. A leány egy pillanatra visszahökkent, aztán kíváncsian nézegette a deli hadnagyot. Az összeütötte bokáit meghajtotta magát, de mielőtt szólhatott volna, a leány megelőzte őt.

— Ugy-e, ön Sándor ? Én Mili vagyok. Megbocsássa, hogy olyan bizalmasan szólítom, de önről mindig per Sándor beszéltünk és a papa is mondta, hogy mi csak Sándornak szólítsuk és ön csak Miiinak fog szólítani. Mert ön a papa legjobb barátjának a fia.

Sándor érezte, hogy felelnie kellene, de nem tudta, mit mondott a leány. Csak a hatását érezte a szavaknak, de nem értette a szavakat. Érezte, hogy a vér az arcába tolult és ott megszorult.