Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-05-28 / 22. szám
másifhatlan elv az alapja. A függetlenségi párt közjogi álláspontja előtt kalapot eme- j lünk, bár nekünk az a hitünk, hogy hatalmas nemzeti állam lesz Magyarország a 67-iki dualisztikus államforma mellett is. Mert az elvek szerintünk felette állanak a személyeknek. Ezt valljuk a szabadelvüség megítélésénél is. És bár a szabadelvüségnek Poló- nyiék által kifüggesztett cégtáblája pompás, a kirakatok remekek, a kiállított hasznavehetetlen maché pedig csalódásig hasonló a hamisittatlan eredetihez, bennünket ez nem kápráztat, mert tudjuk, hogy benn, a függetlenségi és 48-as pártban nem igen találunk valódi szabadelvüséget. A nemzet rokonszenve tehát joggal kiséri inkább az Eötvös frakciót, mint a kong- lomerát függetlenségi- és 48-as pártot. Az előbbinek alapja : az elv, az utóbbinak elve: a taktika. Polónyi nyilatkozatai után reméljük, hogy a taktikának utón útfélen való előre- tolása talán még sem fog bekövetkezni. De ha a taktika azt tanácsolná, hogy szövetkezzék a párt a reakcióval — ám tegye. Még ha a reakciónak minden nyílt és titkos barátja is egyesül a szabadelvű hala- dás ellen, ha előveszik is ósdi fegyvereiket, mi nem félünk, nem csüggedünk, hanem elmondjuk Aranynyal: „Napjaid szá- mitvák; megifjult az idő, és kitől rettegsz nem féli fegyverid ö — Az Ige, az eszmek' Csupán az Ige, az eszme adhat komoly irányt egy politikai pártnak, a taktikázás, a megalkuvás csak csökkenti annak politikai beszámithatóságát. Chicagói levél. A világkiállítás megnyitása. Chicago, 1893. május 1. Tekintetes Szerkesztő ur ! Azon kellemes emlékek mellett, melyek engem még ma is, 12 év után, Szegzárdhoz kötnek, a hol életemnek 2 boldog, gondtalan évét töltöttem, igazi boldogság volt rám nézve tek. szerkesztő ur telszólitása, hogy becses lapja számára a chicagói világkiállításról és annak legérdekesebb mozzanatairól időről-időre értesítéseket küldjék. S be__2.__________________________ am ely bearanyozza majdan az egész országot, hogy azután fényével a nemzeti színházat -világősitsa meg. Egy csillagot.' akinek a neve Bimbó Irén és aki ez estén rózsává feslett ki, ragyogását mutatván legnagyobb pompájának. Bimbó kisasszony a Márta szerepét játszotta ezúttal, egészen uj, a Kalabriásznó úrnő felfogásától teljesen elütő felfogással. És igy, csakis ez uj világításban érthettük meg a színmű 6 kiválóan festett alakját, amely eddig találgatásokra és vitatkozásokra adott okot. Bimbó kisasszony érdeme ez, az ő kiváló alakitó képességének érdeme ez, meg ama lázas realizmusnak, amelylyel közönségünk előtt végleg igazolta nagy elődjét, Duze asszonyságot. Hanem tehát térjünk a részletes méltatásra át és engedjünk meg magunknak némi összehasonlítást Bimbó kisasszony és Kalabriás/né-Tarokk Margit urhölgy játéka közt. Bimbó k. a. Mártát sokkal elevenebb, öntu- datosabb nőnek mutatta be mindjárt a darab elején, mint Kalabriásznó. Volt valami bájos, kellemes démoniság, duhajság benne,- különösen akkor, midőn a pezsgőt kérte és itta. Az eddigi Márták (és igy Kalabriásznó urhölgy is) midőn a pezsgőt megitták, tu!ajdonképpen nem tettek semmit. — A poharat a pincérnek visszaadták, a-szájukat a zsebkendővel megtörölték és várták á végszót, hogy szóljanak ők is. Nem igy, óh nem igy cselekedett ép a kiállítás megnyitásából jövök, s igy még most is az első benyomások hatása alatt állok. De hogy az ünnepélyes megnyitásnak csak némileg is élvezhető képét adhassam, szükséges hogy mintegy bevezetésül a megnyitás előtti 1--2 napról is megemlékezzem. En láttam a chicagói világkiállítást megszületni, láttam pólyáiban, láttam, mint nőtt napról- napra, és fejlődött impozánssá és mindig impozánsakba, mígnem befejezéséhez érve, minden képzelőtehetséget meghaladó óriássá nőtte ki magát s hozzáértő emberek állítása szerint az eddigi, akár a bécsi, akár a párisi stb. világkiállítások valósággal eltörpülnek a chicagói mellett, melyről hű képet festeni nem én, de talán még Jókai merész- röptü fantasiája és annak lelkemben oly mely nyomokat hagyott ragyogó tolla sem volna képes. — De térjünk a dologra! — Az ünuepségek ápril 29 én kezdődtek. Több mint 2 hónapja folyton szakad a- nyakunkba a hideg eső, a mi kellemetlen volt ugyan a munkásoknak, de a munkálatok befejezését nem hátráltatta. 401 évvel ezelőtt Columbus volt az első ember, ki az amerikai partra lépett, most meg, a kinek tiszteletére 2 millió ember fél napot töltött a zuhogó hideg esőben, annak egyik rokona Veroguai gróf (még van neki több, néhány méternyi hosszú neve is, de ez a legrövidebb, tehát csak ezen említik a helylyel takarékoskodó amerikai lapok) fedezte fel, mint első vendég a városunkban tartandó világkiállítást. ki a nagy embereket jellemző pontossággal a bejelentett időre: délelőtt 11 órakor érkezett meg. Kíséretében volt néhány gyalogos, egy pár huszár (jóformán a mi összes hadseregünk) és vagy 2 tucat hintó. De alig érkezett meg szállodájába, a kíséret; rögtön visszafordult, mert 12 órakor megint az indóháznál kellett lenniük, miután akkor érkezett meg Cleveland ur, az Egyesült államok • elnöke, a kit szintén ezzel a kísérettel kellett a városba behozni. De jó is volt, hogy megérkezett. Az amerikai nép, a milyen felvilágosodott egyrészről, másrészt ép oly babonás, s mert elnökét rajongó szeretettel veszi körül, (akár csak Ferencz Józsefet a magyar nemzet,) mindenki-meg volt róla győződve, hogy a jó időt csak az elnök hozza meg. S mint legtöbbször, a véletlen itt is segítségére ment a babonának s alig hogy az elnök ur megérkezett, a felhők, melyek miati már 2 hónapja nem láttunk kék eget, mintegy varázsütésre megszakadtak s a nap előbukkant. Volt is öröm. A jó omen a kiállítás sikerére tehát -meg volt. Cleveland ur most nem néz ki oly jól, miut j mikor 1886-ban itt járt. De akkor ép uj házas volt, azóta pedig a család már 3 taggal szaporodott, s azok a 7 év alatt támadt ráncok a homlokon lehetnek az országos gondok eredményei is ; de még inkább hihető, hogy az apai örömök következmó nyei, mert hisz itt azt mindenki tudja, hogy olyan minta-családapa, mint ő, kevés van Amerikában, ki mind a 3 gyermekével egy szobában alszik, maga ringatja, csititgatja és ha csak a legcsekélyebb baj van is — pedig a múlt évben a kis Buth -tál volt elég — az orvossal együtt ott virraszt egész éjjeleken keresztül. April 30-án, mint a megnyitást megelőző napon Chicagóban szokatlan csend volt, mint a vihar e'őtti szélcsend szokott lenni, hogy azután .— másnap — a zaj annál elementárisabb erővel törjön ki. De egy dolog mégis történt, a mi talán említésre méltó. Délután u. i. érkezett meg a kiállítás számára a „Szabadság“ harangja, melyen a harangozó 1778. julius 4-ón, mikor az amerikai teljes felszabadulást kihirdették, örömében ply erőset rántott, hogy a harang megrepedt. Az akkor eredetileg csak 13 felszabadult állam emlékére a nagy, feldíszített kocsit, melyen a harang volt, 13 fekete ló húzta, mindannyija, meg a szekér is Kirk, chicagói hires szappangyáros tulajdona, ki igazi amerikai létére magát meg nem tagadhatván, a kocsin a nevét rajt hagyta, sőt még alája festette azt is, hogy az ő szappana, ha kívánják, még ennek a harangnak a repedését is ki tudja reperálni. De senki sem kívánta tőle Május 1. Ez aztán a napok napja ! ügy látszik, hogy nem lesz eső. El is indulunk korán és megérkezünk fél kilenckor a nagy állvány elé, mely a „világkiállítási administratio“ épülete előtt van felá litva 2000 hivott vendég számára. A ceremóniák 11 órakor kezdődnek, azalatt tehát körülnézhetünk. Forduljunk először is a nagy állvány felé, melynek közepén még egy kisebb emelvény vau, a melyen az elnök és Veroguai gróf, valamint a kiállítás elnöke és minden „Department“ főnöke számára hely van reserválva. Ezen az emelvényen van egy kis asztal és ezen egy kis négy- szögletes doboz, közepén elefántcsont gombbal, melynek villamos sodronya összeköttetésben van a világ legnagyobb gépével a „gépek épületében“. Pontban 12 órakor fogja Clevland ur megnyomni ezt a gombot és ezzel megnyitja a legnagyobb világkiállítást, melyet ember valaha szerencsés volt megnyithatni. Hát hol is lesz legjobb állani, hallani és látni ? — Hátunk mögött a „tó“, melynek elején v«n a Mc. Mannis-féle nagyszerű szökőkút „Columbus“ allegóriái szobrával a közepén. Ez a szobor.és az elnök emelvénye egymásnak átelKnóben vannak körülbelül 100 lábnyi távolságban. Ezek közé most 3 nagy szekér döcög, 1893. május 28. TOLNAVÁRMEGYE. esés levele jobbkor nem s érkezhetett volna, mert 1 Bimbó- kisasszony. Ő már ekkor sejtette velünk, hogy mintegy ösztöuszerüleg érzi azt a vészt, a mely e pohár pezsgő inegivásával fenyegeti. Alig vette le a szájáról a poharat, máris összerándult és pedig olyan természetességgel, hogy bámulatot keltett. Ajka raeggörbült, szemeiben mintha az aggodalom fénye csillámlott volna meg s e mellett bizonyos undort fejezett ki. Azután a poharat a földhöz vágta s menekülési kísérletet tett. Hát, azt mondjuk mi, hogy ez az igazi, ez a helyes felfogása Márta szerepének. Igenis. Neki már itt kellett éreznie, hogy a i gonosz csábitó a pezsgővel érzékeire akart hatni, j Támadni kell benne valami csodálatos sejtelemnek: valami égi intést kell éreznie, hogy veszély fényé- j geti. Teljesen való volt tehát testének megrángása, ajkának meggörbülése, az undornak kifejezése és a menekülési vágy. Kétségtelen, hogy a szerző is igy gondolta ezt és pedig már annyival inkább is, mert a további bonyodalom és a darab alapja ezen az.egy pohár megivott pezsgőn alapszik. De hát még mindez semmi sem volt, mert Bimbó kisasszony hatalmasan kimagasló tehetsége és játékának csodálatos természetessége csak ezután domborodott ki. Midőn a második felvonás" elején úgyszólván már tud valamit arról a veszedelemről, a mely a kéjenc nagyherceg részéről fenyegeti, akkor kezd kimagaslani. A folytonos nyugtalanság, a meg-meg- rezzenés oly természetesen nyilvánult nála, hogy elfelejtettük művésznő voltát. Soha sem volt fogalmunk arról, hogy ezt a nyugtalan állapotot oly híven és oly igazán lehet kifezni, a csináltság legkisebb jele nélkül. Akárhányszor tett olyan mozdulatot, mintha ki akart volna rohanni és olykor szinte meggörbült a nyomasztó érzés hatása alatt. Elképzelhető igy, hogy milyen fölemelő hatással volt a műértó közönségre az, hogy Bimbó kisasszony az egész második felvonáson fokozni tudta a hatást, még pedig úgy, hogy a végjelenetre is maradt. Nem volt szem könny nélkül, nem volt szív dobogás nélkül ama nagy jelenetben, midőn Mártához belépett a kéjenc nagyherceg és szerelmesen közeledett felé. Bimbó kisasszony már ekkor teljes tudatában volt a veszedelemnek s oly képet nyújtott, amilyet színésznő még soha. Amint ugyanis menekülni igyekezett a vén nagyherceg ölelő karjai közül, a le'grettenetesebb aggodalmat, szorongást és kínt fejezte ki. Ajkait harapdálta, homlokáról a verejték csöppekben hullott alá és alakja mindinkább görnyedtebbé vált. Es még ez aggodalom, szorongás és kín is fokozódott perceken át, úgy hogy a közönségnek a haja szála kezdett felállani a természetesség e bravúros visszaadása miatt. Mikor pedig rekedt, fájó, mondhatni rémes hangon mondta,
