Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-14 / 20. szám

III. évfolyam.

20. szám

Szegzárd, 1893. május 14.

TOLNAVÁRMEGYE

POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Meg-jelenik minden vasárnap.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs :

Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN.

Kéziratok vissza nem adatnak.

A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szer-1 kesztőséghez intézendők.

Hirdetések mérsékelten megállapított | árszabály szerint számíttatnak.

Előfizetési ár :

Egy évre Fél évre . , Negyedévre Egy szám .

6 írt — kr. | 3 „ - ,

I . 50 ,

. . 12 ,

Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- I hivatalon kívül elfogad Krammer Vil- ] mos könyvkereskedése Szegzárdon.

A főrendiház.

(L. S—u). Szorgosan átkutatták tehát Magyarország méltóságos főrendéi az előítéletek piramisát, s kihozták az elavult esz- memumiákat a sötétségből a ragyogó világosságra.

De nem gondolták meg, hogy az az élettelen test csak a légkörtől elzárva, szűk odújában tarthatja meg alakját, — de mihelyt a szabad levegő éri — bomlásnak indul. Nem gondolták meg, hogy a XIX-ik j század végén középkori, holt eszméket feltámasztani nem lehet; hogy meddő mindene fajta kísérlet oly időben, mikor az emberiség legszentebb eszménye: a jogegyenlőség, vezércsillagai pedig a szabadság, testvériség és egyenlőség boldogító eszméi.

A főrendiházi vitát ténylegesen meg kellett hallgatnunk, hogy arról igaz képünk legyen. Holt a betű, s valódi benyomást csak az nyer e beszédekről, ki maga is hallotta azokat. A liberalizmus védői a főrendiházban mind igaz magyar emberek voltak, kiknek szavából kihallatszik a belső meggyőződés, kitör a nemes láng, mely ég és — világit.

A reákció majdnem kizárólag csak papokat és oly főurakat küldött, kik inkább használtak, mint ártottak a liberalizmus ügyének.

Az a Pálffy Móric beszólt, — helyesebben olvasott a szabadelvüség ellen, és szólalt fel a haza érdekében, a ki a forradalom idejében édes hazánk ellen igyekezett katonákat összetoborzani; az a Pálffy Móric merte ezt termi, a ki Schmerling „ Verwirfomgs“-teóriájának legelső szolgája volt.

Figyelj reá magyar nemzet, ez az ember nem akarja az egyházreformot. Örömmel lemondunk támogatásáról.

Nem akarja továbbá Széchen Antal gróf sem, bár a közbirodalmi egységet akarta.

S hogy a dologban a komikum épen ne hiányozzék, hosszú beszédet mond az elkeresztelési rendelet ellen Veszprém püspöke — a ki a Trefort-féle rendeletet maga fogalmazta.

A nemzet akaratával tehát szemben állanak a nemzet kiváltságosai, a szabadelvű képviselőházzal szemben egy reákcionárius főrendiház. Szomorú, hogy ez igy vau ; fájdalom, hogy épen Magyarországon van ez igy.

Hangsúlyozzuk, hogy Magyarországon most, hogy a szenvedélyek vihara tajtékzik, jól tesszük, ha keresünk egy szirtet, melyen megtörnek a felkavart hullámok, melyen lecsendesedik a felkorbácsolt szenvedély.

E szírt — a történelem.

Magyarország története szerint sokszor megbámulta a világ e maroknyi nemzetet. Mikor sebzett oroszlánként küzdött a nemzeti politikáért, vagy mikor az ész fegyverével jelent meg a jogért vivni elkeseredett csatákat, úgy nem látjuk-e, hogy a nemzet összes dicsősége össze van forrva a nemzeti politika és szabadelvüség eszméivel ?! Ott nem találjuk a Pálffy Móricokat, de hány fényes lap dicséri örök időkre a tör- | ténelemben a kormány egyházpolitikájának kezdeményezőit, Széchenyit, Deákot, Kossuthot ?!

A szabadelvüség és nemzeti politika összekapcsolása teromtette meg a modern Magyarországot ; a kettő együtt küzdött 48-ban; a kettő diadalmaskodott 1867-ben, mikor az alkotmány visszaállíttatott. S igy talán nem lesz felesleges reámutatnunk, hogy épen a szabadelvüség és nemzeti politika győzelme állította vissza a főrendiházat is, mely íme hűtlenné kezd válni azon eszmékhez, melyeknek létét köszönheti.

Nem fektetünk különös súlyt a bizalmatlansági szavazatra. A nemzet már sokat akart, akaratát keresztül is vitte, ha tetszett vagy nem tetszett a méltóságos főrendek többségének. De gondolkozóba esünk, hogy vájjon igaza van-e Thiersnek, hogy a főrendiház okvetlen szükséges-e egy államban? I Igaz, a haladás utján szükséges egy fék, a mely óvatosságra intse a nemzetet. De ne legyen a főrendiház oly készülékhez hasonló, mely megköti az állam kerekeit, hogy ne haladhasson egy lépéssel sem előre! A kor haladhat, de mi maradjunk! Hiszen csak arról van szó, győzzön-e az állam akarata, vagy nem ! ?

Az ultramontánok felhúzták a maradiig gyászos lobogóját. A mi zászlónk régen ott lobog a magyar államiság épületén, egyik felére az van felírva: Nemzeti politika; a másikra: Szabadelvüség.

E zászlóra büszke lehet a magyar. — És nincsen kormánypárti, nincsen nemzetipárti, sem függetlenségi és 48-as párti magyar ember, ki ez elvet megtagadná.

Ha pedig erre képes volna, csak azt lenné, mit Saturnus, mikor megette a saját gyermekeit.

Ne legyen pártkülönbség közöttünk, közös a cél és dicső lesz annak megvalósulása! i

És ha a főrendek többsége el is akarná sülyeszteni a szabadelvüség hajóját, az el nem merülhet, mert van egy eszme, mely mindig győzött, s mely ezt a hajót most is 1 fentartja.

Ennek az eszmének a neve: Örök igazság!

A kivándorlás és a hatóságok.

(B—r.) A kivándorlási mozgalom fenyegető arányban való elharapódzása miatt divatos és felette megszokott dolog manapság Magyarországon keményebbnél keményebb vádakat zúdítani a hatóságok fejére, s ezeket tenni felelőssé mindenért s úgy tüntetni fel a helyzetet, mintha az ö lanyha eljárásuk volna a legelső és legfőbb oka a baj gyors terjedésének.

Pedig a hatóságok legnagyobb része nem szolgált reá a kemény vádakra. Meg van bennük a hivatalos buzgóság, akarat, hazafiui lelkesedés, de úgyszólván a néma szemlélésre vannak kárhoztatva. Karhatalommal való beavatkozásra nem igen kerül a dolog, egyebet pedig mit cselekedjenek a baj elnyomására ? Olyan a helyzetük, mint a nagy tudományu doktoré, a kit súlyos beteghez hívnak, s mikor gondosan puhatolózva megkérdezi a szenvedőtől, hogy hát voltaképpen mi is a baja, az lakonikusan azt feleli: éhes vagyok. A hatóságok mai szervezetükben legfeljebb csak tájékozást szerezhetnek a kivándorlás készülődéséről. A népet jó szóval, fenyegetéssel, kényszer- eszközökkel oda kötözhetik a haza földjéhez bizonyos ideig, de mert a komoly bajt valójában orvosló szerekkel nem rendelkeznek, legbuzgóbb igyekezetük sem termi meg a kívánt gyümölcsöt s ismét csak ott állunk, hogy nem szigorúsággal, kényszereszközökkel, valóságos szuronyerdóvel, de uj keresetforrások nyitásával, a meglevők jövedelmezőbbé tétele által tarthatjuk meg a polgárok ezreit e magyar hazának.

Lássuk, például, mit tehetnek manapság a hatóságok a kivándorlás megakadályozására. Legjobb esetben megfenyegetik egy kicsit a felbujtókat, de nem bizonyíthatván rájuk semmi törvénybe ütköző cselekedetet, nyakukat nem igen szeghetik. Ha a járás fószolgabirájához, mondjuk, egy fél falu folyamodik egyszerre útlevél megszerzésért, mivel az eset kissé feltűnő, sót gyanús, — a járási főtisztviselő, dacára, hogy az általa kiállított ajánlati táblázat azt tünteti ki, hogy az utazás célja kenyérkereset, egyszerűen nem véleményezi az alispánnal egyetemben az útlevél kiadását s a belügyminiszter ennek folytán nem is adja meg azt. S ezzel megakadályoztuk talán a kivándorlást ? Dehogy ! Hiszen, ha ez elégséges intézkedés volna, nem szaporodnék olyan ijesztő mérvben, — különösen az Amerikába átvitorlázók száma.

Legnagyobb bajunk az, hogy határaink teljesen órizetlenek. Az osztrák-magyar mo-