Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1893-04-02 / 14. szám

TOLNA VÁHMEGYE.

1898. április 2.

fiák gondozásában részesül. Ezért attól tartani, hogy népünk vallása iránt elhidegül

magyar fajba minél elébb beolvaszszuk ? Nem-e első rendű feladat a különböző és — mint a példa mutatja — egymás ellen könnyen felizgatható felekezeteket egymáshoz közelebb hozni, s mindent eltávolítani, a mi köztük ellentétet idézhetne fel ?

Lehet-e, szabad-e hazánkat oly esélyeknek tovább is kitéve hagyni, hogy a különböző fajokban és egymással versengő felekezetekben a külső ellenség önként kínálkozó szövetségeseket találjon? Nem kell-e mindent elkövetni, hogy ez a helyzet megváltozzék ?

Azok, kik a kérdést csak vallásfelekezeti szempontból ítélik meg: lehetnek elfogultak ; de el kell ismerniük, miszerint lát- körük korlátolt is volt. Csak a fát látták, nem az erdőt; nem gondolták át az egész helyzetet, hanem csak a mi legközelebb feküdt — az esetleges ijedelmet az ismeretlen előtt.

De hát ez újon tervezett intézmény nem támadja a vallást, nem az erkölcsöket ; ellenkezőleg megvédi az utóbbit, és lehetőleg megszüntetni törekszik a sok vadházassággal kapcsolatos erkölcstelenséget, a midőn ezeket szükségtelenekké, indokolatlanokká teszi. Az emberek, a mint rendszerint nem teszik a rosszat, mivel abban örömük telik : úgy rendszerint erkölcstelenséget sem követnek el, ha csak fizikai vagy morális kényszer alatt nem állanak. A társadalmi megbélyegzés szégyene a legegyszerűbb, a legkorlátoltabb emberre is hatással van.

Midőn tehát a polgári házasság mellett az egyházi házasságot is fentartja az állam : akkor a magasabb erkölcsi érzék, és tisztultabb vallásos kedély igényeivel is számol. És a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a külföldön mindenütt, a hol a kötelező polgári házasság behozatott, talán csak a fővárosokat kivéve, rövid évek alatt majdnem az összes felek, kik polgári házasságot kötöttek: frigyükre az egyház áldását is kérik. E részben kivételt a magyar nép sem fog tenni, Népünk sok érzékkel bir a vallásosság iránt, a hol azt ápolni tudó fér— én legalább is indokolatlan félelemnek hiszem.

Nem a vallás iránti elhidegülés, hanem a vallási elfogultság ridegségének csökkenése lesz a polgári házasság következménye. Ma még élesen különálló felekezetek vannak hazánkban, kik legjobb akarattal sem voltak képesek összeolvadni más felekezetű polgártársaikkal; ismét vannak olyanok, kiknek nagy erkölcsi küzdelembe kerül magukat a más felekezetű szertartások igényeinek alávetni. Pedig a mint egyrészről a házasság az államra és a társadalomra nézve fontos erkölcsi tényező: ép- úgy fontos politikai intézmény a polgárok egymással való családi érdekközösségének és jogi viszonyainak egyszerűsítése és ösz- szekapcsoló hatására nézve.

Ma mind e körülmények nagy, sokszor legyózhetlen akadályai a nemzet egységessé válásának: mert mai intézményeink polgár és polgár, család és család közt merev választó falakat tartanak fenn.

Es ezen válaszfalak lerombolása, a polgári osztályok közti összeolvadás lehetővé tétele, ez által a belbéke a belnyuga- lom biztosítsa első sorban, — a magyar nemzetiség terjesztése, a magyar faj erősödése másod sorban képezi a polgári házasság feladatát. Nem hiszem, hogy számba- vehető elfogulatlan ember találkozzék hazánkban, ki o szempontokból Ítélve meg a kérdést — a tervezett intézménynek ellensége lehetne !

Kétségtelen, hogy például a lelkészi kar — valláskülönbség nélkül — anyagi veszteséget szenvedhet ez intézmény életbeléptetése által. És ez komoly kérdés nemcsak magára a lelkészi karra, de az országra nézve is. Mert egy miveltebb társadalomban a lelkész nem játszhatik alárendelt szerepet — magának a lelkészi állásnak megalázása nélkül. Már pedig materi- alistikus korszakunkban az anyagi jólét a társadalmi — sót sok tekintetben az erkölcsi tekintélyre is befolyással van. Leiké-'

gárait oly gyakran egymás ellenségévé tették, annyira, hogy nyílt csatában pusztították egymást; szó van arról, hogy eltakarítsuk az útból azon akadályokat, melyek ugyanazon haza, sőt ugyanazon község lakosait tartották távol egymástól, s nem engedték, miszerint köztük a bensóség azon neme fejlődjék ki, melynek az érintkezés folytonossága, az egymás bajaiban és örömeiben való szakadatlan osztozásnak, a ki- sebb-nagyobb érdekek azonossága és az élet ezer és ezer apró szálainak egymásba fonódása folytán természetesen kellene keletkeznie.

Szó van arról, hogy regeneráljuk Magyarországot ; hogy megteremtsük valóságban az egységes magyar nemzetet; mely egységes legyen érzésében, gondolatában, hazája és egymás iránti bizalmában ; a mely hazája emelkedését minden egyes büszkeségének, hanyatlását minden egyes szerencsétlenségének vallja és érezze. Szaporítani akarjuk azon kapcsokat, melyek ugyanazon haza fiait egymáshoz közelebb hozzák és megszüntetni egyikét azon nagy akadályoknak, melyek eddig egymástól távol tartották őket.

És nincs-e erre égető szükség ?

Nézzünk szét itt benn és tekintsünk túl is hazánk határain ; figyeljük meg egész nyugodtan és bíráljuk meg egész tárgyilagossággal helyzetünket, s akkor mondjunk ítéletet a felől: helytelen volt-e a jelenlegi kormánynak célzata, midőn a kötelező polgári házasság intézményét első rendű teendője gyanánt irta zászlójára ?

Nem-e egyik első rendű előfeltétel hazánknak — mint Magyarországnak — mondjuk ki nyíltan: fennállhatásához az, hogy itt bentf a lakosság között a kedélyek nyugalma, a belbéke megóvassék ? Nem-e égető szükség, hogy kipusztitsuk azon tűzfészkeket, melyeket az úgynevezett nemzetiségi elkülönítések képeztek országunkban ? Nem-e szükséges, hogy tekintve a bennünket környező különböző nemzetiségű országokat, melyeknek itt nálunk igen tetemes lerakó- dóik vannak, ezen betelepített idegeneket mielőbb magunkévá tegyük, lehetőleg a

2.

_______________________________

le

met olvassa. Tudja, szeretnék egészen bizonyos lenni benne, hogy valami élvezeteset csak talált hagyatékomban. Ha ugyan be nem mocskolta a vérem. Már tudniillik a cigarettát. Ebben az esetben bocsánatot kérek, nem szándékosan tettem

Önnek kedves riporter ur bámulatosan finom és fürkésző esze bizonyára már kitalálta, hogy valamint minden öngyilkosságnak, úgy az enyémnek is meg van a maga oka, de egy-egy ok elegendő sok-sok öngyilkosságra. Kényelem szempontjából ön bizonyára nyomatott magának már öt-hat blankétát, melyekben csak a helyet, időt és nevet kell kitölteni, hogy a riport kész legyen. Hogy honnan ismerem ezt a blankóta-rendszert ? — Mon dieu, buzgó újságolvasó voltam.

Lássa, kedves riporter ur, azért tettem meg épen önt örökösömmé, hogy az én esetemnél ne használjon blankétát. Én ambiciózus öngyilkos vagyok és akarom, hogy teremtő géniusza egy uj fogalmazásban legyen kénytelen remekelni. S hogy ezt a munkáját megnehezítsem, elmondom önnek töviről-hegyire gyászos tettemnek okát.

Ah. kedves riporter ur — ugy-e bár, ön nem volt még sohasem öngyilkos ? — Ön hasznos tagja akar lenni a társadalomnak, megfizeti az adóját, a fej- meg a kutyaadóját egyaránt. Ön nem akarja hazáját — szerénység nélkül mondva — becses személyében egy adófizető polgártól megfosztani és

azért ól tovább. Ugy-e csak azért? — En, lássa, sohasem fizettem adót. Egy ideig fizettek értem mások, mint a kutyáért, de most gazdátlan vagyok. A haza eszerint kénytelen lesz pusztán az életemet és esetleges meg nem született utódaimat siratni.

Ah, kedves riporter ur, hogy is kezdjem ? Ön az ón egész hosszú episztolámból egy betűt sem fog érteni és azért szeretnék egészen őszinte lenni. Fogadni mernék, hogy ön nagy kópé és már az első sorok után valami ostoba kategóriába fog sorozni, spleent s agy inelanchobát fog emlegetni. Ne tegye. A világ nekem elég mulatságos : sok alkalmat nyújt az egyedüllétre. S ha az ember egyedül van, akkor néző közönség s a többi emberek mind komédiások, a kik ennek az egy embernek a mulattatására élnek. Aztán a cigaretta. 0 uram, a cigaretta ! Ez a finom, kék illat, melyet az ember szép hosszú, szőke szálakból produkál, a mint lassú, finom körökben, illatos csikókban fölemelkedik a levegőbe és szétfoszlik, szótolvad minden el- hamarkodás nélkül, nyugodtan, flegmatikusán . . . Milyen gyönyörűség! Ha az embernek lelke van, az nem lehet más, mint lilaszinü cigarettafüst.

És érzem, hogy az embernek van lellke. Olykor felszáll a keblemben, világosan, kéken és érzem magamban kavarogni. Olykor folszáll a szemembe és könnyeket szí belőle. Szeretném látni! — megizleltem az összes dohánynemeket, a füstjük után tudom őket megismerni és most szeretném látni azt a füstöt, mely bennem az életet tartja. Egy kis pukkanó gyujtómasinával rágyújtok magamra és elszivorn magamat. Gyönyörtől fátyolos szemekkel nézem az elszálló füstöt, a mint fölszáll az ég felé, de szétfoszlik. mielőtt odaér. Aztán megmarad a hamu. Azt hiszem, szép, tiszta, fehér hamu lesz.

Ezentúl nem fogok cigarettázni Azt hiszem, nem is lesz hozza többé kedvem. Nem fogok érezni. Nem fogom magamat érezni... Halott leszek és nem tudok róla . .. S még azt mondják, hogy nincs paradicsom !

Ugy-e, kedves riporter ur, ön siket és vak ?

Ne tagadja, tudom bizonyosan, hogy ön siket és vak. Mert csak akkor hall valamit, ha valami hallatszik és csak akkor lát valamit, ha valami látszik. Meg fog öregedni ! Meg fog házasodni és vasárnap kimegy a feleségével meg a gyerekével a városligetbe és rendel magának sört. Meg fog öregedni.

Sohasem ittam sört. Ez nagy szerencsétlenség. Az ember ok vetetlenül öngyilkos lesz, ha nem iszik sort. Ezt ön nem érti ? — Én sem ! De érzem, hogy ha sört ittam volna és sóskiflit ettem volna, akkor én most nem lennék öngyilkos. A sör olyan szolid ital, olyan nyárspolgári, szorgalmas, takarékos szaga van és olyan olcsó. Azt