Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-25 / 52. szám
1892. december 25. TOLNA VÁRMEGYE. Menekülni akart a látománytól minden áron. S erre egy pompás eszméje támadt. Föl fogja keresni férjét. Annak a körében vissza fogja nyerni nyugalmát!... . .. Magára kapott egy kendőt, s kezébe véve egy ezüst gyertyatartót, végig sietett a termeken, egészen férje háló szobájáig. Az ajtó előtt aztán megállott, s hallgatózott. S belülről kihaugzott a férj — hortyogása ! Az asszonyka összerázkódott és — visszafordult ... Amilyen szövevényt Senki szét nem téphet; Álmaimba szőve Hordom a te képed. Amit az irigyek fíossz nyelve se bánthat: Titkolva epedve Epedek utánad. Ajkam ki nem ejti, Kezem le nem Írja, Halóporaimmal Elviszem a sírba. Sohasem jut titkom Avatatlan kézre — Az szomorú csak, hogy Te sem veszed észre I IGNOTUS. Tavaszi áramlatok. Hát csak elő azokkal a régi romantikus díszletekkel. A mit játszani akarunk : úgyis komédia. Ne hiányozzék tehát semmi. Az ablakod nyisd ki, hadd áramoijék be az a bizonyos „friss tavaszi levegő", mely olyan obiigát járuléka az ilyes jeleneteknek, mint operákban a vihar a gyilkosságok éjjeléhez. Magad hevercdjél oda a divánra, melyet ez alku'omra szívesen keresztelek el „puha otto- wmV'-nak. A székeket mind kihordattam s igy kénytelen leszek a földre csücsülni, amit a te tizenöt éves fantáziád minden nagyobb megerőltetés nélkül fogadhat el „tévedés"-nek. A „szamovár kékes láng- já“-\al legnagyobb sajnálatomra nem szolgálhatok, mert másodszor ez sehogysem vágna össze a ragyogó napvilággal, először pedig nincs is szamovárom. De csak egy kis jóakarat és a romantikus | díszlet egészen akceptábilis. És most fogjunk hozzá . .. * Szép barna fejecskédet megrázod s tizenöt éves leánykánál nem éppen szokatlan tragikus hangsúlyozással mondod : — Soha, de soha sem tudnám Sut szeretni! Nagyon helyes, ezt vártam tőled. Nem is volna okos, ha mindjárt a nyakamba esnél. Hisz akkor mindjárt vége is volna a komédiának, mert a mi utána következnék, ez nem komédia, hanem szin- arany poézis. Tehát te soha, azaz, hogy „soha, de soha“ sem tudnál engem szeretni. Nagyon jól volt játszva... Azt mondod, hogy nem játszol, hogy egész komolyan értetted ? Kitűnő. Es el is fordulsz, az orrocskádat is felhúzod. No ez nem éppen szükséges. Úgyis kicsike az orrod s különben is ez a pose kissé sablonszerű. De te sírsz... Egész komolyam sírsz, hisz látom azt a.kövér künyüt a hamvas orcádon. Gyermek, mi lelt? — Hogyan, mi volt ez ? Mondd el csak még egyszer! — Uram, ne tegezzen engem! így volt? Gyermek, tudod-e, hogy ez a hang veszedelmesen hasonlított ahhoz, melyen Csillag Teréz az „Egér“-ben ezt mondja: „Az én nevem, uram, Moisant Martha /“ Oh, oh ... Ez már nem járja. Most még csak az kellene, hogy folytasd is a mókát s szép sirámos hangon (mint Csillag Teréz) a szemembe vágd, hogy mit vétettél nekem, mórt üldözlek, mért gyűlöllek s több efféle szeretetreméltó bolondságot. Oh nein, minderre nincs okod. A manóba is. hogyne tegeznélek, mikor nyelveden bébé-korodban is ismertelek, sót mikor apró kacsódat föl tudtad emelni, az első nyaklevest is én kaptam tőled ? Elismerem, hogy mindezek bolondságok, de bizonyos jogokat mégis csak adnak az embernek. S most te el akarnád tőlem vitatni ? Nem engedem, Csak azért sem. Megmutatom, hogy én is tudok makrancos lenni. No bizony, mintha ez a bakfiseknek volna kizárólagos privilégiuma... No ülj szépen vissza így! És most hallgass meg: — Akarsz e az ón kis feleségem lenni ? — Soha!! Bravo. A fejedet nagyszerűen vetetted hátra s mondhatom a szót is pompásan hangsúlyoztad. Egész világosan kiéreztem belőle a két felkiáltó jelt. Nagyon, nagyon jól van. Most még csak ismételd. éppen igy és aztán tökéletesen —- nem hiszem el. Hogy hagyjalak szóhoz jutni, azt mondod. Nagyon helyes. Csak várj egy pillanatig ; odaállok az ablak elé, hogy kellő világításban lássalak, mikor szavalsz. így. Most már kezdheted. Nos?... De ez már mégis sok. Már megint sirsz. Elismerem, hogy vannak pillanatok, mikor a sirás a legszebb szavalat. De most nincs olyan pillanat. Ha tüstént el nőm hallgatsz és ha még egyszer pittyeregni kezdesz, én, én, megfeledkezem magamról és megcsókollak. Ez szép felugrás volt. Márkus Emilia sem tud különben felugrani a divánról, pedig ó csak mes tér benne. — Komédiás! Jó, hát komédiás vagyok. De azért nem szükséges távoznod. Mi az? Egész komolyan itt akarsz hagyni ? Ki akarsz lökni a saját szobádból ? Hogy te, vagy én; de egyikünknek távozni kell? Figyel- 1 meztotlek, hogy az én türelmemnek is vau határa s ha még egyszer hallom a felszólítást, én — engedelmeskedem. — Távozzék I — Maradok. — Akkor én megyek! — Nem engedlek... * Nagyon jól van Ezt szeretem. Szépen visszaültél a divánra és egészen úgy tesz, mint a ki egy szavamra sem fog hallgatni. Most tehát már beszelhetek, mert úgy sem hallgatsz meg. Úgy mondtad : „solu, de soha“ sem tudnál engem szeretni. . .. Hát persze, persze hogy nem tudnál szeretni. Látod : Szinte sejtettem ilyest. Hogy is szerethetnél engem, mikor minden sablon ellenére aj tóstól rohanok a házba, mikor megkérdem, hogy akarsz-e feleségem lenni, de ügyet sem vetek arra, hogy váljon szeretsz-e? Hogy is szerethetnél, mikor soha verset nem írtam hozzád, sőt kereken szamárnak neveztem azt a halványképü hisztérikus ifjú embert, a ki keresztrimekben, és kifogástalan keresztrimekben nyögte el neked, hogy: „nem, nem tud megélni nélküled !“ (Igen mert nincs a nyomorultnak ; miből I) Hogy is szerethetnél, mikor gyermeknek tartalak, sőt — borzasztó — ezt szemedbe is mondom ? Hogy is szerethetnél, mikor folyton úgy beszélek veled, mintha mivel sem tartanálak különbnek, mint a tenger másfél ikszes leánykát, a kikben nincs semmi a másfél ikszből, de annál több abból, a mit modorban, hangban és viselkedésben hisztérikus színésznőktől ellestek ? Persze, hogy persze. Te engem nem szerethetsz. Aztán én már kopaszodom is. Te persze, halandó vagy ezt mindenféle rosszaság kifolyásának tekinteni, mert úgy kallódtad vén asszonyoktól, kikért — ha csak anyósok nem voltak — senkinek sem hullott ki a haja. Hát hogy is szeressen egy tizenötéves fiatal leány valakit, a ki ugyan csak a minap lett nagykorú, de már kapott kapott a borbélyától gyöngéd figyelmeztetést, hogy a legszebb barna paróka is csak tizenhét foriutba kerül ? Hogy is szerethetnél ! Mit mondanának a lányok, ha kopaszodó emberbe szeretnél ? És a mit a lányok raondanak, az a fő ! Hogy is ne, a legjobb barátnőid még csak ne is irigyelnének mikor férjhez mégy ! Hát micsoda férjhezmenés volna ez ? Menjen igy férjhez nem tudom ki nagyanyja ... Igen, igen. Elismerem, te engem nem szerethetsz. És most miután tudom, hogy nem hallgattál beszédemre, kérlek: felelj rá! * Te nem felelsz, te nem felelhetsz ! Ugy-e ezt montad ? Nem gondolod, hogy ez kissé átlátszó válasz ? Ha te nem felelhetsz most, mikor szívesen bőszül nád meg magad rajtam, akkor magad kimo.. . Jó, nem folytatom. Sőt meg is csókolom a kezecskédet, melylyel számat befogod. (Hogy nem tudtam magam befogni! Ugy-e ? Szóval, az a baj, hogy én nem tudok te veled komoly lenni, mikor te olyan nagyon szeretnél komoly lenni. Te bolondos ifjú szépség! Majd eljö az idő, mikor szívesen kacagnál, tréfálkoznál s jaj — nem lehet... Most még tele vagy ifjúság - gal és szentimentális versekkel... No, no. Nem ro vom fel hibául.Ez is csak olyan hibád, mint a pisze orrod. Mit tehetsz te róla ? Hanem gyerünk az ablakhoz. Olyan édes az a tavaszi áramlat — odakünn és a te fejecskédben, szivecskédben ... Kabos Edo. V A Louvre szoborgyüjteményében. (Párisi emlékeimből.) A párisi múzeumok, műgyüjtemények feje és királya a Louvr e-p a 1 o t a ; mellette a többi múzeumok számba sem jöhetnek, bár magukban véve azok is szépek és gazdagok, ilyen például a Musée de Cluny (régiségi muzeum), Musée de Luxembourg, a modern festészet és szobrászat remekeinek gyűjteménye, a Musée d’Ari 11 erIe, Musée de Trocadero stb. De hát mik ezek a Louvre reugetog táraihoz képost! A Loüvre-palota égy óriási nagy, impozáns épület a Szajna jobb partján, lehet majd egy kilométer hosszú, több, kisebb-nagyobb uégyszögü udvarral. A Louvre még a XVI. században, I. Ferenc alalt kezdett épülni s utolsó szárnya III. Napoleon alatt fejeztetett be. Az egész épület faragott kőből van, itt-ott oszlopsorokkal s szép faragványokkal ; a századok viharai nyom nélkül vonultak el fölötte, csak egy kissé megbarnitották a falait. E palota regen királyi székhely volt, most nemzeti muzeum: a művészeti, archeológiái és ethnographiai gyűjtemények tárháza. Valóságos kincstár, megmérhetetlen, felszámithatatlan kincsekkel ! A földszint egy hosszú szárnyában, talán 15 teremben, a görög ós római szobrászat alkotásait szemlélhetjük. Mindenik terem telve szebb- nél-szebb szobrokkal, a görög bámulatos formaérzók ragyogó újításaival; mindenik újabb meg újabb meglepetéssel kínálkozik tekintetünknek, nem tudjuk, hová nézzünk, melyikben gyönyörködjünk ? mit bámuljunk inkább : azt a természetismeretet, az emberi test szervezetének páratlan tanulmányozását, vagy az arcokról, egész alakról sugárzó szellemet, életet-e? a véső ügyes kezelését, a nyers anyag páratlan idomitását, vagy a nemességet és erőt, bájt ós kedvességet, mely ez alakokon elöm- I lik ? Milyen arc, milyen kifejezés! milyen termet", milyen testtartás ! milyen plasztikus idomok ! Itt Nagy Sándort találjuk diadalmas arcával, hadvezért tekintetével, büszke, öntudatos tartásával, — ott az ; Olymp rengető Zeust komoly méltóságával, nvu- I galmával; itt Herculest, majd csupán buzogányára támaszkodva, mint az erő és férfiasság jelképét, majd a vadkant vagy kígyót győzve le, majd gyöngéden kisded gyermekét emelve keblére; amott a harcias Mars bőszült tekintetével, vésztjósló pillantásaival találkozunk ; — itt Vénus lép elénk Ámorral játszadozva s a halandót bájaival elszéditve, ott a sisakos Pallas nyújtja elóro dárdáját; itt Bacchus szőlőfürtös feje vigyorog, ott egy kedves faunn furulyázik ; itt egy gladiator készül ellenfelére rohanni, ott egy sebesült harcos lehel utolsót. De ah ! amott a harmadik terem közepéu, egy alak látszik, a kit ___________________13.
