Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-25 / 52. szám
Karácsony. — Emlékezés Laurára. — Tudod-e édes, hogy mi van ma ? Gondolsz-e rám ez éjjelen ? — Avagy feledtet édes múltat, A még szebb, édesebb jelen?! .., Emlékszel rá ? egy év előtt még Dióra játsztunk gondtalan, S ma már a játék mindkettőnkre Örökre vesztve, vesztve van! A,pajkos lányból asszony, nő lett És férje van, kit nem szeret . ,. — Nem sirsz-e föl, midőn ma este Ünnepet ül a — szeretet! ? — Meleg szobádban, férjed mellett Az élet mégsem, oly rideg, Hisz pompa, fény ragyog körülted S a mi szegény, az csak — szived. Mi más az én keservem útja. Hol rózsa nincs, csak tüske tép! — Csüggedt a lelkem, s fáradt lábam Minduntalan egy rögre lép . .. Óh! én tudom, te nem vagy boldog, De én nagyon boldogtalan 1 ... Gondolsz-e rám én szép szerelmem Most, hogy karácsony éje van ? 1.. Erdélyi Zoltán. Jégvirág. Irta: BEXHZKYNÉ BAJZA LENKE. I. Nagy pelvliekben esett a Lió, zimankós.valt az ut, melyen a rozoga szekér csak nagy nehezen haladhatott előre és a fiatal paraszt siheder olykor aggódva tekintett hátra a kocsiban ülő hölgyre, ki apáca ruhában raindeu meleg felöltő nélkül, egyo- nes merevséggel ült a kemény ülésen, mozdulatlan arccal, gondolkozó szemekkel, miutha észre sem venné a jeges szelet és a fehér ha\1it, mi pelyhessé tette fikete haját és halvány arcát... E er lelke van ennek az apácának, gondolá a kocsis. Nem törődik szél'el, hóval, hideggel, ón majd megfagyok ebben az időben. A kocsi lassan haladt, a sötét felhők mind alább szálltak, összevegyülve a föld párájával és lassanként oly köd ereszkedett a földre, hogy a lovak megálltak, eltűnt az ut, eltűnt előlük a vidék, mintha egy nagy végtelenség lett volna. Nem mehetünk tovább, mondá reszkető ajakkal, didergő hangon a siheder. Imádkozzék kegyelmed, hogy isten irgalmas legyen nekünk, mert itt fagyunk meg. E szavakra megrázkódott a zárdaszűz. Nem a hidegtől, hanem a vésztjósló szavaktól, melyek felébreszt ék álmadozásából. Ne féljen mondá egyre bátorító hangon Mari. Ezt a ruhát, mely testemet fedi, nem hagyja őrizetlenül Jézus, kinek születése emlékét megünnepelni sietek haza. Jobb lett volna a zárdában maradni, mondá kurtán a kocsis, azután halk hangon, még valami .-zidalom félét tette hozzá, de azt az apáca már nem értette. Megint megindultak bizonytalan irányban. A hó és köd egybeolvadva előttük, nem láttak semmit s a kocsis önkéoytelenül imádkozni kezdett, látván a halálos veszélyt, mely környezi őket, s otthonára gondolt, a hol most meggyujtják a meleg szobában a mécset s a „búbos“ patkóján ülve szent zsoltárokat énekelnek. Itt fogunk meghalni mondá keservében kifakadva és könnyei siirün hulltak fagyott arcára, féle 1 m é b e u, k étség bees ésé b e n. Ne féljen, ismétlő neki a leány, kinek erős hite még az aggodalmat is kizárta szivéből és ujjai közö t peregtetni kezdé a „Rozáriumnak“ gyöngyeit. Látta maga előtt a kálvária vérző virágait és a koronázás csillagainak fényét. Mindent, csak a halálos veszedelmet nem, mely környezte ! Látta, mert képzehe. A lassú haladásban újra elmólázott. Az „üdvözlógy“ és „Miatyánk“ egész gépszerüen morzsolódott le ajkairól, lelke a szent legenda szép történetével volt elfoglalva. Az öröm, fájdalom, dicsőség mysteriumai egymás után vonultak el lelki szemei előtt és midőn végre ő is dideregni kezdett, azt cs.ik próbáltatásnak tartá, mint a betlehemi istálló fájdalmait, mely után a mosolygó Jézus személyében, az Ígéret beváltása következett. Néma csend, borzasztó dermedés vette őket körül. Közel és távol a föld temetője terült el előttük, fehér lepellel beborítva, sehol egy bátorító sugár, sehol még csak reménye sem a menekvésnek. — Ekkor vidám csengő hangokat röpített hozzájuk a szél, s a kocsis felkapott fejjel, előre nyújtott nyakkal figyelni kezdett, hallását megerőltette, remény derengett kétségbeesett arcán. . . Szánkó közeledik felénk, mondá örömmel. Hallom a lovak csengőjét, ha rám találnak ebben a ködben, meg vagyunk mentve. Es torka szakadtából kiabálni kezdett de hangja elveszett a zúgó viharban, csak a szél si- vitása válaszolt reá ........... II . Ugyanily küzdelemmel, mint a rozoga szekér, haladt előre egy négylovas hintó, mely szinte lépésben őgyelgett a bizonytalan utón, de előtte lovas ember ment égő messzevilágitó fáklyával, s bent fiatal, fáradt arcú férfi üit meleg prémes bundában, közönyös arccal, ki sem tekintve a kietlen vidékre. Bá nézve nem volt veszély, épen úgy fel sem vette azt, mint az ifjú zárdaszűz, de míg ezt hite tartá fenn, melyhez a legnagyobb veszélyben sem fért kétkedés, amazt az élet unalma tette bátoriá, egykedvüvó, hisz rá nézve nem birt érdekkel az élet, nem volt rettentő a halál. A legközelebbi helyiség felé igyekezett a fogat, az állomástól jött Karácsony estéjére haza akart mern i a vidék ura és tulajdonosának fia a fővárosból... . Kegyeletből! X in. Szokásból. Gyermekkora ó a mindig haza hozták a tanuló intézetből, mert igy illet és mert szülői vágytak is utána. Ő pedig megtartá ezt a szokást, most is harminc éves korában. Szani.-zlay Albert grófnál minden meg volt bőségesen, szerető szülők, pompás lakás, lobogó tüzü kandalló és pénzével akár a világ végére mehetett volna. De hát nem ment, hanem haza jött Eszébe sem jutott, kogy ezzel örömöt okoz szüleinek, hisz a ki maga nem örül semminek, az nem tudja elképzelni a mások élvezetét sem, ő pedig kimerült az élet árjában, lelke megfullt a gyönyörök tengerében. Meleg bundájában, illatos szivar mellett, hallotta a cselédség aggódó felkiáltásait és azon godolkodott, hogy miért félnek a szegény emberek, kik egész életüket munkával, sanyarusággal töltötték és mégis féltik életüket, melyhez oly kevés jó van kötve . .. Máskor egy óra a helység az állomástól, ma már harmadfélóra óta haladtak. De neki mindegy volt, ha estig mennek is. A selyemmel bélelt hintó ruganyos párnáin kényelmesen ült meleg bundájában, drága megszokott szivarjával s koronként lehunyta szemeit és szundikált Otthon sem fog egyebet tenni. Egyszerre élénk beszéd hangok ütik meg fülét. Ismeretlen hang és leeresztve az ablak üvegét, kihajolt, hogy megnézze mi történik, hon- nét erednek az idegen hangok ez elhagyatott vidéken. A rozoga és végleg megfeneklett szekeret érték utói, melyen a fiatal zárdaszűz ült, a sihedert vigasztaló, ki már végkép elvesztő bátorságát. Az ifjú gróf meghallván a női hangot, kiugrott kocsijából. Nem mintha azért érdekelte volna, mert nő hanem az látszott neki különösnek, hogy ezen az elátkozott helyen, ebben az' ádáz időben, ködben és hóban, élő lényeket lehetett találni. Ez különös volt neki. Szokatlan és más valami, mint a mit napról-napra látott és megint... Az apácához lépett, ki a fáklya világánál rendkívüli jelenségnek látszott neki, fekete ruhájában, fehér homlok-kötőjével, halvány arcával, melyet a hideg sem pirított meg. Vonásai nyugodtak, szemei reményteljesek, ajka piros volt, úgy ült ott, mintha kőből lett volna kifaragva, mintha nem is élő lény, csak tünemény volna. Az ifjú csodálkozó bámulattal nézett reá. Hova akartok menni ? kérdó a kocsistól, mintha a hölgyet nem merte volna megszólítani. Csetnekre, de valószínűleg a pokolba megyünk, viszonzá az dideregve. A gróf elmosolyodott e kétségbeesett hangon kiejtett szavakra. — Az még messze van, mondá, és az apácához fordult. — Szabad felajánlanom kocsimat testvér s mellettem egy helyet ? Én egy helyiséggel közelebb megyek, mint Csetnek, de a mai éjszakát jobb, ha anyára házánál tölti, mint itt a szabad ég alatt. — Köszönöm, mondá, mély, dallamos hangján Mari. Elfogadnám ajánlatát, ha a szent estét nem akarnám okvetlen anyámnál tölteni. — De nem fogja ott tölteni, kiáltott fel az ifjú, hanem itt, még pedig életveszélyben, a meg- fagyásnak néznek elébe. — Nem félek a veszélytől, isten mindenütt velünk van, mondá egyszerűen, mozdulatlanul a lány s csak szemében tündökölt valami csodálatos befejezés, mit az ifjú női szemekben még soha sem látott. Mind nagyobb csodálkozással szemlélte őt, de haragudott reá, mert először történt életében, hogy ajánlatát visszautasították. Es milyen körülmények között milyen ajánlatot ! Annak el nem fogadása egyértelmű volt a halállal. Kalapjához nyúlt, meg akart fordulni, hogy visszatérjen kocsijába, de a midőn végig pillantott a lány könny ü öltönyén, azután saját prémes bundájára estek szemei, valami szégyenórzet szállta meg; ez még nem halt ki a többi jóval együtt belőle az élet színpadán, s nem birt távozni tőle. Erélyes hangon, majdnem parancsolólag mondá : — Ön velem fog jönni testvér, itt nem maradhat e halálos hidegben s embertelen lett volna tőlem, ha ón azt megengedném. Mari megmozdult helyén. Ez a határorott hang hatott reá s nyugodtan kérdé: — És ön bizonyos abban, hogy áthatol a sötétségben ? — Isten segítségével — igen. Maga sem tudta, hogy jött ajkaira ez a szó. Maga is elcsodálkozott, hogy ezt a nevet el nem felejté. A zárdaszüz leugrott a kocsiról. Csak most érző, hogy tagjai meg vannak dermedve, lassan, vánszorogva ment az elegáns fogathoz s az idegen ifjú besegité. — Te jöjj mindenütt utánunk! kiáltá a paraszt sihedernek s becsapván a fogat ajtaját, megindultak ............ II I. Albert gróf a sötétben nem láthatta társnője arcát, de tudta, hogy szép, egy pillanatig találkoztak csak szemeik a fáklya fényénél, de ez a tekintet végig hullámzott lassú, lanyha vérén, mely már rég idő óta nem pezsdült fel semmire.
