Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1892-12-25 / 52. szám

Es a hangja is fülébe csengett, az a méla, komoly, dallamos hang, mely oly nyugodt, öntu­datos és reményteljes volt, mintha a kikelet vette volna őt körül, mintha rá nézve nem léteznék ez a komor, fenyegető sötétség, ez a. .. De nem folytatta gondolatait tovább, ellenáll­hatatlan vágygyal fordult hozzá, ki némán ült a kocsi szögletében, hogy kérdezzen valamit tőle. — Mióta van a zárdában testvér ? szólitá meg őt, csakhogy hangját hallja. — Második éve, még egy év, azután föles­küszöm. — Meggyőződésből lép a zárdába vagy más valamely ok viszi oda ? Mari megmozdult helyén, talán sértette az a föltevés, mert gyorsan felelt. — Szivem vonzalma visz oda s a vágy, hogy Istennek szenteljem magamat. Váljon igaz-e ez? gondolá a gróf. Van-e még élő lény e század végén, ki igy gondolkozzék, ilyen szép külsővel, ilyen megbűvölő hanggal.... — Szabad tudnom, hogy hány éves ön test­vér ? kérdé tőle kissé felé hajolva, hogy csak részben is kivehesse vonásait, láthassa szemeit. — Tizenkilenc. — És már régóta óhajt zárdába lépni? — Mióta öntudatra ébredtem s mióta a vallás legelső tanaiban részesültem. — Szülői is óhajtották ezt ? — Anyám, atyám már rég meghalt uem is ismertem. — Szabad tudnom, mi a neve ? — Mari ... — Semmi több? — Semmi, de ha íölszenteltetem, más nevtt kapok, oh az boldog nap lesz ! Az ifjú nem láthatta őt, de ez a lelkesült hang, mély elragadtatás leikéig hatott. — És még sem akart velem jönni, hogy megmeneküljön a veszélytől, mely utolérte volna most, mielőtt vágyai teljesülnének. — A ki Jézusban hisz, arra nézve nincs veszély. — És ha hiába hívta volna őt segítségül, ha itt kellett volna elvesznie ? Pár pillanatnyi szünet következett. • — Önt küldte ő segítségemre, nem akarte. hogy elvesszek. Nyugodtan, egyszerűen, meggyőződéssel ejté ki e szavakat s az ifjú látta, hogy megingathatlan keblében a hit és ez csodálatos, soha nem érzett hatást tett reá. így érték el lassú lépésben az öreg Szaniszlay gróf kastélyát, ki fia elé sietve, bámulva látta, hogy az egy zárdaszűz társaságában érkezett. Az ifjú gyorsan elmondá a történteket, s • atyja és anyja helyeselték tettét, sőt örültek annak, mert az érdek egy csillámát látták fiukban valami és valaki iránt, mi már régen nem történt. — Nem mehetek tovább ? kórdó szomorú hangon Mari, midőn a fényesen világított terembe vezették, mely ünnepiesen tündökölt, a hazatérő flu fogadására. — Ma lehetetlen, de holnap reggel. A zárdaszűznek mély sóhaj hagyta el ajkát, de nem felelt, mert most érzó csak kimerültségét s testében a láz borzongatását. Mindhárman érdekkel vizsgálták őt, kinek csodálatos szépségű arcához, hideg, merev, nyu- j godt, nemes vonásaihoz méltó keret volt fekete ruhája. Csak nagy szemei lángoltak, tekintete árulta el, hogy él. Albert gróf sohasem látott ilyen szemeket. Az egy jégvirág, gondolá, kit a hóban, fagy­ban találtam. Nem hal meg a tél hidegében, de nem melegszik fel a nap hevében sem. Egész este mindhárman vele foglalkoztak és meg kellett vallaniok, hogy méltó karácsonyi estét töltöttek ennek a vallás szeretetótől áthatott leányka társaságában, ki mindazt hitte, vallotta és hirdette, a mit ma már alig hisz valaki s a miről Albert ° . i soha sem hallott beszólni, vagy már rég elfelejtő. És most leste a gyönyörű ajkakról a szót, mely minden más által kiejtve nevetséges lett volna peki, figyelt a szemre, melyről azt kelle hinnie. 10. _____ _____ ho gy semmi másra nem lángol fel, mint az ő val- lásszeretetóre Ős mégis érdekes volt neki. De maga sem tudta miért, ez a tudat rosszul hatott reá. Soha nem érzett nyugtalanság vett rajta erőt, midőn arra gondolt, hogy ezt a szentet nem fogja többé látni s nem ismert magára, midőn ez a gondolat egész éjjel nem hagyta aludni. Az ilyen leány közelében az ember jobbnak, tisztábbnak érzi magát. IV. Nehézkes lassúsággal ébredt fel a reggel, a világosság küzdött a sötétséggel s a tegnapi komor felhők bár elrepültek a széllel, de a köd szürke leple még mindig nem engedé látni a tájat, mintha örökre birtokába vette volna a földet, mintha soha sem akarna földerülni. Albert kocsi zörgését hal­lotta ablakai alatt s kitekintve látta, hogy a rozoga szekér kanyarodott a lépcsőház elé és Mari kilépve onnét, felült, hogy félben hagyott útját folytathassa. Mielőtt lefuthatott volna hozzá, hogy jó utat kívánjon neki, a kocsi döczögve hajtott ki az ud­varból. Kedvetlenség vett rajta erőt, melytől később sem tudott szabadulni s elhatározta, hogy lóra ül és Csetnekre megy, hogy még egyszer lássa nap­pal Marit, kit csak az est szürkületében és a lám­pák világánál látott. Mi volt az, honnót eredt a a vágy az apáca után ? Nem a világfi, a mulatsá­got kergető, élvet hajhászó férfi vágya volt ez. Egészen más ! Egy különös, ismeretlen érzés töl­tötte be szivét. Maga sem tudta, mi által gyűlt most lángra abban egy elrejtett szikra. Mintha bűvös kéz érintésére jöttek volna mozgásba annak elhasznált, elkoptatott húrjai . .. Lovára ült és a kétes, ködös homályban Cset- uekro ment, hol fölkereste Marit, ki egy szegény asszonynak leánya volt s a helység egyik legsze­gényebb házában lakott. Nehéz volt őt feltalálnia, csak a „Mari“ név és az apáca-öltöny után tudták őt eligazítani; de hozzá tették, kiktől kérdezősködött, hogy a szegény asszony halva fekszik. A szent estén lehelte ki sa­nyargatott lelkét, és leánya csak másnap, azaz ma, az ünnep első napján érkezett hozzá, de anyját halva találta, kiterítve a ravatalon. Albert e hírre megdöbbenve lassitá meg lova lépteit, azon tűnődve, belépjen-e a halottas szobába? Revolverét mindig magával hordta, nem tudván életunalmában, mikor lehet arra szüksége, és most mégis borzadt a haláltól, mint a hogy a természet élete megful az enyészettől. Megállt a szegényes házikó előtt s körülnézett. A ház ablakából világosság derengett ki s ő gyorsán elhatározta, hogy Mari látása nélkül nem tér vissza, fölkeresi a ravatal mellett. Lovát egy zúzmarával borított fához kötötte és belépett a házba, melynek pitvarán kívül egyet­len szobája volt, hideg, szegényes, közepén a fekete fakoporsóval, mely mellett Mari ült. Némán, moz­dulatlanul, könytelen szemekkel, mintha az idegen vendéget, ezt az előkelő urat észre sem vette volna, vagy nem ismerné. Az ifjú gróf körülpillantott a szobában. Ide sietett szélben, viharban, daczolva hideg­gel, veszélylyel ez a leány? gondolá magában s az ő fényes otthnna jutott eszébe, melyet csak azért keresett fel évenként, mert ez — szokás volt. Újra azon szógyenérzet vett rajta erőt, mi múlt este, midőn Mari könnyű öltönyét és saját prémes bun­dáját látta. Hozzálépett és megfogta kezét. A leány kérdő kifejezéssel tekintett reá, mintha várná, hogy az valami újat mond neki, a mit ő még nem tud ebben a néma szobában. Itt a koporsó közelében, melynek titkát még nem oldta meg senki, mely­nek csak fulánkját ismerjük, de reménye kétes és bizonytalan. De az nem tudott neki semmit mon­dani nevének kiejtésén kívül. Egy szóban rejlett mindaz, a mit gondolt, érzett, s óhajtott volna vele közölni és halk, meleg hangon mondá: — Mari .............. Ma ga is megdöbbent ezen a hangon. Isme­retlen volt ez előtte, soha sem beszélt igy ama di­vatos szépségekkel, kiket szeretni vélt, de azután meggyülölt, soha sem nyílt meg ajka, hogy igy ejtsen ki, igy sóhajtson el egy igénytelen n evet, melyet nem előzött meg más, s nem következett utána semmi. A leánykára azonban legkisebb hatás­____TOLNA VÁRMEGYE. ________ sá l sem volt ez a meleg hang, érintetlenül hagyta az az olvadékony, részvétteljes tekintet. Ajkai össze voltak szorulva. A halottra mutatott és kezeibe rejté arcát s hagyta menni vendégét a nélkül, hogy az csak hangját is hallotta volna, ki otthon nem szólt a Csetneken tett látogatásról, másnap ismét átment, fölkereste a halottas házat s a temetés után magá­val vitte Marit szülői házába, kiknek elmondá, hogy elvesztvén anyját, egészen egyedül lett volna a szo­morú házban és azok újra helyeselték tettét, de titokban bámultak fölötte, meg nem foghatták fiuk változását. A szomorú, zord időre napfény következett. A tündöklő sugarak ragyogóvá tették a fehér hó­val borított tájat és napfény vonult Albert szivébe is. Szive fölébredt dermedtségéből. Szeretett. Talán most először életében, de azon igaz, mély és min­dent elárasztó szenvedélylyel, mely nem kérdi, ki vagy, honnét jöttél, méltó vagy-e születésben hoz­zám, tudsz-e, akarsz-e viszont szeretni? Y. Az ünnepek elmúltával Mari egy reggel a grófnéhez lépett és megköszönte jóságát, kérvén, hogy küldje őt vissza a zárdába, honnét most már nem fog többé kilépni a világ útjaira, melyek anyja halálával megszűntek létezni számára. A grófné kérte őt, hogy maradjon még náluk s fiára pillantott, ki sötét pírba borult arccal hall­gatta Mari kérelmét, szive heves nyugtalansággal dobogott. — Kötelességem hiv grófné, viszouzá a leányka, egyszerűen, de hangja mutatta, hogy ezzel meg­mondott mindent s ebben bent van foglalva az: hogy nem maradhat, minden rábeszélés haszta­lan volna. A grófné helyeslőleg intett fejével és elhagyta a szobát; talán fiára akarta bízni a további szavakat. Egyedül maradva a leánykával, Albert hozzá lépett és megragadta kezét, oly tekintettel függesz­tette reá a szemét, mely annak lelke mélyéig ha­tolt s önkónytelen hátrahuzódott. Az ilyen pillantás ismeretlen volt előtte. — Maradjon Mari, mondá neki, mert nem tudott, nem mert többet mondani. Ez az arc s ez a fekete szőrruha, ez a gyanutalan, kérdő tekintet elvették bátorságát, biztonságát neki, a nagy világ fiának, az ellenálllntatlan udvar lónak, kivel sikerei gyülöltették meg a hölgyeket. — Nem lehet, mondá a lány, szelíd mentege­tőző hangon, de jellemének, mely arcán ki volt fejezve, teljes határozottságával. Az Ur hiv és én megígértem neki, hogy megyek. — Maradjon itt 'örökre Mari, mondá minden bátorságát összeszedve, legyen nőm, adja vissza nekem az életet, ki azt megutáltam s mi csak azóta bir értékkel előttem, mióta önt ismerem. A zárdaszűz most már megérté a marasz­talás célját s még messzebb húzódott el tőle. — Ezt nem kellett volna mondania gróf ur, szólt szomorúan. Ez a ruha, mely testemet födi, visszatarthatta volna. Megsértése ez annak 1 — Szeretlek! és nem akarok, nem tudok nélküled élni, kiáltott fel szenvedélylyel Albert és még többet mondott volna, ha el nem hal a szó ajkain arra az arckifejezósre, melyet társnője arcán megpillantott, ki majdnem szigorúan tekintett reá. — Midőn igy beszél hozzám, Istent sérti meg: mondá hideg megrovással; ki Jézus meny­asszonya vagyok és eljegyeztem magamat az Ur fiával! Nekem e földön nincs mit keresnem és ha a világot adná is nekem, hasztalan volna, mert rám nézve nem létezik itt semmi. Harci őv veszi körül testemet, mely vértezve van minden világi érzés ellen melyen nem hatol keresztül a földi érzés. Albert gróf halálsápadtan állt előtte, ő pe­dig mind nagyobb hevületbe jött, mialatt folytatta, mintha szárnyai nőttek volna, mintha nem azt, ki hallgatta, hanem önmagát akarta volna meggyőzni társa kívánságainak lehetetlenségéről. — Az ón életem, jövőm szenvedni és meg­halni azokért, akik vétkeztek és ez az én örömöm, boldogságom. Szeretek én is, szeretem Máriát, Jézust, az ő végheletlen teljességükben s lelkem hasonlít azon lánghoz, mely világosságban emészti föl önmagát. 1892. december 25.

Next

/
Thumbnails
Contents