Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1892-11-20 / 47. szám

1892. november 20.

TOLNAVÁRMEGYE.

3.

és tekintélyt tudott magának kivívni; s hozzá még áldozatkész jó pajtás volt. ki, ha tehette, — barátiak ügyes-bajos dolgaikban szívesen kisegítette a hínárból!

Egy ilyen „esetét“ beszélem el, melyben egyik barátját a házasság révébe segítette — olyan találékony és eredeti módon, hogy szinte regényesnek tetszenék, ha igaz nem volna!

A történet szereplői egy gazdag, szép leány, kinek atyja fehérmegyei birtokán visszavonulva, várta az alkalmas vőlegényt, kit az ő drága kincsének, az ő szép leányának fog választani! Természetesen, előkelőség, rang, vagyoni és társadalmi állás lebegtek az öreg ur szemei előtt, s ezek közül is a javabelinek kellett annak lennie, a ki az ő tetszésével találkozni fog. A másik szereplő — persze egy csinos fiú, aki ugyan gentry-ivadék, de még állás dolgában igen alacsony fokon áll; hozzá még amolyan „jó fiú,“ ki a fővárosban éli világát bonvivant pajtásaival.

A szép leány és a csinos fiatal ember megszerették egymást; de ismervén az „öreg“ szigorú elveit, nem igen remélhették azt. hogy az ő beleegyezése révén valaha egymáséi lehessenek! De régi dolog az már', hogy a szerelem a legerősebb akadályokat is le szokta győzni s gyakran hihetetlen uton-módon jut céljához. Kitartás, erős akarat, furfang, leleményesség mind Ámor szolgálatába szegődnek és diadalra segítik az egymásért epedő szerelmeseket !

A szigorú és kórlelhetlen öreg urat is minden módon igyekeztek meglágyítani es kieszközölni beleegyezését frigyükhöz, de az tudni sem akart róla, sőt utóbb már a fiatal ember látogatásait is eltiltotta a szülei házból, s igy hát a szerelmesek csak titkos levelezés utján érintkeztek.

Barátai sajnálták szegény bajtársukat, ki már lemondott minden reményről, hogy szive választottját valaha magáénak mondhassa!

E kétségbeesett helyzetbon jött segítségére egyik jó pajtásának mentő eszméje, melynek kivitelét aztán csakugyan el is határozták!

A titkos levelezés utján megtudták azt az időt, a midőn az öreg ur gazdasági ügyei miatt egész nap távol lesz a kastélyból; ezt az időt felhasználták jól kieszelt tervük megvalósítására! A kétségbeesett szerelmes és két jó barátja lerándult az aggódó szép leányhoz; természetesen az öreg urat nem találták otthon! Beavatták tervükbe a szerelmes szép leányt s az ö beleegyezésével elküldték a falubeli plébánoshoz és a kastélyba kérették. Ez alatt a szalonban ünnepélyes hangulatban várták a mit sem sejtő lelki atyát! Amint a plébános megérkezett és a bemutatkozás phasisain keresztül esett, előlépett a terv kieszelője és tudtul adta a plébánosnak, hogy az ott jelenlevő fiatal ember és lány felkérték őket, hogy jelenjenek meg náluk és hogy az ő jelenlétükben kijelentik, hogy egymást szeretik egymással mint férj és feleség egybe óhajtanak kelni, egymásnak örök hűséget fogadifhk és ennek kijelentését kérik tudomásul venni a két tanú előtt. Ami azután a vőlegény és menyasszony részéről formaliter meg is történt és a tanuk e kijelentést megerősítették !

A plébános csak ekkor ocsúdott fel elálmél- kodásából, látva a kelepcét, melybe került, mert látta, hegy a jól kieszelt terv végrehajtójává avatták — teljesen akarata ellenére s a nélkül, hogy a dologról előre tudomása lett volna! Kezdett tiltakozni a dolog ellen, hogy ő neki nincs semmi

tudomása róla, nem akar tudni semmit az egész dologról ; de már hiába: a két tanú ünnepélyesen megerősítette az egybekelési aktust és szándékot s figyelmeztették öt, hogy ez az eljárás a kanonjog szerint teljesen elégséges arra, hogy kath. egyházi szempontból az egybekelés érvényes legyen! Az egyházi áldás később is jöhet utána, de az egybekelés már ezzel az actussal érvényessé vált.

Minthogy a tanuk egyike ezt egyetemi ma- , gántanári mivoltával igyekezett megerősíteni, nem tehetett egyebet a szegény lelki atya, mint tiltakozások közűit eltávozott és ott hagyta az egybekelt és most még jobban szepegő párt, kiket a tanuk igyekeztek erősíteni a kitörendő vihar bekövetkeztére!

Az öreg ur estefelé értesülvén a furcsa egybekelési aktusról, persze tudni sem akart semmit a dologról, de hát a vőlegény — férj sem engedte a jussát, s habár extra dominium is, de csak azért követelte, hogy az egyházi áldás által teljessé és szabályossá váljék az egybekelés! Az öreg ur makacsul ellentállott; megfolyamodott minden egyházi fórumot, a prímástól egész Kómáig; de a vége is az volt a processusnak, hogy itt is csak azt mondták az egybekelésről, amit az egyetemi magántár — tanú és a terv kieszelője mondott a plébánosnak, vagyis, hogy kanonjog szerint az egybekelés érvényesnek tartatik. Két óv húzódott ! el ez alatt, s a menyasszony még mindig kisasz- ; szony-felesógem volt, a vőlegény-férj pedig kitartóan várta az egyházi áldást, mely végre is két és fél óv után végbe is mehetett, mert a kemény szivü apa sem látott már helyesebb kibontakozást a dologból, mintha valóban reájuk adja az apai j áldást, melylyel aztán elnyerték az egyházi áldást is!

így jutottak el tehát boldogságukhoz, s ezt csak az önfeláldozó jó barátnak köszönhették, ki azóta Magyarország miniszterelnöki székén bizo nyara még több embert iparkodik boldoggá tenni, mert ez a kis történet is eléggé bizonyítja azt, hogy szerető, jó szive van! Fernandó.

Szerencsétlen kabinet.

A „Times“ levelezője a napokban meglátogatta A p p o n y i Albert grófot, hogy megkérdezze véleményét az uj kabinetről. A gróf állítólag a következőket is mondotta a világ'ap tudósítójának :

Nem vagyok babonás, s ha Kálmán király meg nem előz, úgy bizonyára én mondom azt, hogy : „De strigis quae non sunt, nulla questió fiat.“

S még is, előítélettel vagyok a 13-as szára iránt. Higyje el uram, a 13-as szám, átkozott szám. Nem ülök olyan asztalhoz, a hol 13 teríték van; hiszen ön tudja, lm nem tudja, kérdezze meg Eraknói Vilmos történet tudóstól, hogy Endre nápolyi király, j mielőtt meggyilkolták, lakomán vett részt, a melyre tizenhárom főnemes volt hivatalos. Es a tizenhárma« szám az uj kabinet szerencsétlensége.

— Bocsánat, vétó közbe a levelező, nem tudom igaz-e, de a közjogból azt tanultam, hogy Magyar- országon tiz a miniszterek száma, vagy kilenc, de sohasem tizenhárom.

— Igaz ; de a miniszterelnök neve, az igazságügy miniszter neve, a honvédelmi és fóldinive- lésügyi miniszterek ueve ! A betű öl, még kabiné| tét is öl. •

Apponyi gróf krétát vett ki a zsebéből s egy nemzeti szinü táblára számokat irt. 1-tól 13 ig ? a számok alá Wek ériének, Szilágyinak, Fejérvárynak, Bethlen Andrásnak neveit.

Körülbelül igy :

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

w

e

k

e

r

1

e

S

á

n

d

0

r

sr

z

i

1

á

S

y

i

D

e

z

s

ő

F

e

j

é

r

V

á

r

y

G

tí

z

a

B

e

t

h

1

e

n

A

n

d

r

á

s

Apponyi grófnak ragyogott az arca.

— Nos uram, hiszi e most már, hogy az uj kabinet boldog lesz, ha csak 13 napig tarhatja is magát ?

A levelező komoran s mély meghatottsággal tekintett a grófra.

— Gróf ur! nyögte fuldokló hangon, hány p-vel Írja a nevét ?

— Kettővel.

A levelező felugrott, megragadta a gróf kezét:

— Uram! esdeklett s könnyei megeredtek, vonja vissza az egyik p bötüt. Még nem késő !

— Nem tehetem ! válaszolta a gróf meghatottsággal vegyes elcsodálkozással.

A „Times“ levelezője elkérte a krétát a gróftól s ezt irta a táblára :

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13.

Apponyi A lb e r t

— Végem vau! Kormányképtelen vagyok ! kiáltotta a gróf, s futott a nemzeti pártkörbe, hogy lomondjou kormányalakitó szándékáról örökre.

Bankét.

Adhatnám o kis cikkecskének ezt a címet is : Ágoston Károly. De hát arai jó Károly bácsink (mindenkinek az!) nem szereti, ha nevét nyilvánosan emlegetik s tán még jobban megijedne a vastag cimbetüktől, mint a tiszteletére rendezett bankettől, a mely az ő kívánságához képest mégis csak „csendben“ folyt le. Meghagyom tehát még a sze- dógyereknek is, hogy az ő nevét a legapróbb betűkből szedje, de a feltűnő nagy betűket is tartsa készen, akkora, mikor majd úgy 30—40 esztendő múlva a Károly bácsi nekrológját iroin. Ha most ugyauis az élő tiltakozása meggátol abban, hogy érdemeit ide igtassam, a halott nem fog tehetni ez ellen semmit, s kénytelen lesz eltűrni a ritkított cicerót is. Ámbár, ha ezt a szándékomat megtudja a jó Károly bácsi, a milyen szerény ember, csupa szerénységből nem fog meghalni — soha.

Soha ?! No hát ez nem igy lesz éppen. — Bedig igy kellene lenni neki. Az ilyen nemes, puritán — páratlan becsületességü embereket bele kellene mártogatni a Stix folyóba — a sarkuk se maradna ki, hogy örökre éljenek.

De nini már megint dicsérek !

De hát édes Istenem, lehet-e vájjon Ágoston Károlyról valamit mondani, vagy Írni, hogy az ne dicséret legyen ?

kit szépnek találunk, ók haragusznak meg érte. Jól emlékszem arra a haragos tekintetre, melyet Mariska rám vetett az ószszel, midőn a nemzeti színház egyik páholyában, sötétszemü ismeretlen hölgyet látcsömmel fixiroztam. Hiába, nincs érzékük a jó családból származott leányoknak eziránt, j Praktikus tapasztalataim azt mondják, hogy a vonzalom nem elegendő a végleges lebilincseléshez.

A szív, különösen a férfi szív, többet kíván a házi boldogságnál, s végül — az ördög tudja, bar sért- hetlen marad azért — azokuak az ismeretleneknek mindig van valami oly különös vonzó erejük, mely a mi nagyon is ismert feleségeinknél hiányzik, egy olyan nascio quid — mint a latin mondja — bűvös költészet, titokteljes lehellet melynek magyarázata ép oly lehetetlen, mint a szépség elemzése.

Ah! ki az a bájos, tünde alak, ki épp most jön át a túlsó oldalról és e díszműáru-kereskedésbe lép ? Elragadó, piciny lábak, minden mozdulata kellemre mutat; mindezeket csak ismeretlennél érezzük.

A kirakat tükörablakjához álltam Mély sóhaj tört elő keblemből, hosszú és nyomott, mint Schopenhauer bölcselmi munkájából egy fejezet mely a világ szenvedéseiről szól. A diszmüvek és legyezők közt beláthatok az üzletbe. A szép ismeretlen

épp háttal áll velem szemben. Most áthajol az áru- asztal fölött, hogy a tárgyat, mit megvenni óhajt, jobban megtekintse... Mily kéjes volt karjának mozdulata! Mily Ízlésesen van felöltözve! Itt látni csak a különbséget az egyszerű polgári leány és a piperkócz magasraugu hölgy között. Úgy rémlett előttem, mintha ugyanolyan kabátkája volna, mint Mariskámnak, de azén fényesebb volt a di- sziték. Mily remek redózete volt ruhájának, mig az én feleségemé rendetlen, itt a nyugodt egyszerűség, kerülve fényűzést, mi még báját emelte, imádóvá tették. Aeszthetikai hiányokról szó se volt.

A ruha teszi az embert! mondja a modern közmondás, de ép oly joggal megfordíthatjuk e tételt és azt mondjuk: „Nem a ruha teszi az embert !“ Aki milyen ruhába öltözik, annak egész lényét abba kell beleönteni, hogy Ízléses legyen. Azt hiszem, hogy Aspazia képes lett volna vászou- ruháját úgy felékesiteni, hogy a királyi bíbort megszégyenítette volna.

Mily bájos uszálya van ! Egyszerű bár, de mégis jelentőségteljes és karakterisztikus. Az acél- szinü árnyalatok egy kissé arisztokratikusak. Mariska miért nem választott ilyen szövetet V De ezen változtatni nem lehet. Némely asszonynak nincs ízlése.

Mily sokáig válogat és alkuszik! Még ebben is kitűnő jellemvonást tanúsít. Most... ah ... hajszál hijja, hogy bájos arcát láthattam volna. Egy gyönge profil az arcból, melyet a fényes világítás még igézőbbnek tüntetett fel, kiraondhatlan vágyat ébresztett bennem, s alig vártam, hogy megforduljon és az egész arcot szemlélhessem.

Oly melegen érdeklődtem a csinos vevő iránt, hogy sóvárogtam utána a szó-szoros értelmében. Vájjon hol lakhatik ? Hogy hívják ? A legokosabb lesz: megvárom, utána megyek, — tisztességes és szerény távolságban, mint egy nős aeszthetikushoz illik. De nem ... Nem értem, miért legyek oly túlságosan szerény. Az ilyen szándék homlokegyenest ellenkezik természetemmel... Nos majd meglátjuk ! Ah éppen jó barátom gróf Köszeghy Géza. Már messziről mosolyog felém s kezét nyújtva mondja :

— Hát téged még az élő emberek közt lehet látni ?

Nagyon örvendtem barátom látásán, eszembe jutott, hogy ó a Danaidák hordója, melynek feneketlen-fenekére hordószámra önthetjük a sört, mert semmiféle ital nála feneket nem talál.

Még egyszer megrázza Herkules kezeivel az enyémet, hogy csak úgy ropognak belé, s borízű