Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-11-20 / 47. szám
2. TOLNAVARMEGYE. 1892. november 20. A szoborról és szoborbizottságról. Sokszor hallottam mesélni mathezis professzoromtól, hogy ha akadt volna halandó ember, a ki Krisztus urunk születése alkalmával egy árva krajczárocskát helyezett volna el valamely jótékony célra, egy már akkor létezett takarékpénztárba, (?) hát úgy ma már az a szerény krajcárocska kamatos kamattal kitenne legalább is százszor annyit, mint Wekerle Sándornak álmodni sem mert, inai feleslegje. En bizony kerek summába ma som tudnám megmondani ezt az összeget, de annyi áll, hogy már akkor is törtem rajta a fejemet: miért is nem akadt olyan ember? Önző volt ama kor. így fejtettem meg a dolgot gyerek észszel. S sehogy sem tudtam a dologba belenyugodni. Ma már megnyugszom. Megváltozott a világ! Az a szerencse krajcárocska le van téve a szegzárdi takarékpénztárba: Garay szoboralap a neve. Mi jelenkor gyermekei nyugodtan hajthatjuk örök álomra fejünket. Kamatozik a krajcárocska, úgy hogy mához 1892. kerek esztendőre akár háromszáz Garay szobrot is felállíthatunk, azaz felállíthatnak ükunokáink belőle. Ez az épületes kis történet jut eszembe, valahányszor a Garay szobor ügye vajúdik szemeim előtt. Szánalomra méltó, elhagyatott ügy ez! Mikor napirendre kerül, mindég arra a földhöz ragadt szegény delikvensre gondolok, a ki mellé hivatalból rendelnek védőt. A Garay szoboralapnak ilyen hivatalból kirendelt védője kaszinónknak évről-évre újból megalakuló választmánya. — A védő megteszi, a mit éppen jónak lát, a mit kötelességének tart, de azonfelül semmit. Ne értsen félre senki. A választmány minden egyes tagja derék, tiszteletreméltó egyéniség. S mint választmányi tag kitünően betöltheti és be is tölti helyét, de ahhoz, hogy valaki egy szoborbizottságnak tagja legyen, más tulajdonságok és temperamentum szükségesek, ide nem csak tudás és tekintély, de lelkesedés is kell, a mely másokat is lelkesíteni tud. Ezért elhibázottnak tartom már azt az intézkedést is, a mely a Garay szobor ügyének vezetését egy kaszinó választmányára, tehát egy szükebb bizottságra bizta. Garay János országos nevet vívott ki magának, tehát, ha azt nem tudták, vagy nem akarták kivinni, hogy országos nevű emberek is álljanak az ügy élén, legalább azt kellett volna megcselekedni, hogy nem csak az évenként változó választmánynak tagjai, hanem más helyi és vármegyei notabilitá- sok is bevonassanak a szoborbizottság kebelébe. mi által az ügy iránt való állandó érdeklődés szélesebb körökben is biztosítva lett volna. A szoborügy elposványosodásának okát én tehát leginkább ebben látom. A jelenlegi szoborbizottság nem tud és nem is tudhat csinálni olyan propagandát, a mely gyors sikert és kivitelt eredményez. Eleget vél tenni kötelességének, ha a reá bízott vagyont, mint hű sáfár kezeli, de hogy azt rendkívüli eszközök alkalmazásával növelje — arra erőtelen. A mint kifejtettem nem oka ennek, de hogy igy van, mi sein mutatja fényesebben, mint az, hogy szoboralapunk egy évtized óta csak a takaréktár által adott — el kell ismerni gavalléros kamatokból és egy pár kisebb adakozásból növekedett. Avagy kérdezem : hány hangverseny, felolvasás, táncmulatság tiszta jö- ! vedelme gyarapította egy évtized óta az alap állagát ? ! Es ha volt is, hányat rendezett ezek közül a t. szoborbizottság és egyáltalán minő mozgalmat indított, micsoda akciót fejtett ki ezen idő alatt, a szoboralap gyarapítása érdekében ? A bizottság bizony csak várakozó álláspontot foglal el évek hosszú sora óta s türelmesen azt lesi, miga takarékpénztárban az ezresek, százakat fiadzanak. De menjünk tovább. A szoboralap nőtt még igy is szépen s ma már ott volnánk, ha egy véletlen dolog közbe nem jön, hogy Garay szobrát legalább is öntik. Hanem ügyes kiszámítással oda tereltetett a dolog, hogy mivel a városnak nem volt pénze (és soha sem lesz !) az alapítványi uradalom által 4000 írton felül tartott sétatér megvételére, megvásárolták azt a helyet a szoboralap pénzéből — igaz hogy jutányos árért, gondolom 1300 írtért. Na uraim, ha tudnak reá példát, hogy a világon valahol a szobor helyét a szoboralap filléreiből vették meg és azt nem az illető város adja mindenütt, — akkor én készséggel gillotine alá bocsátom fejemet. Ez által ismét el lett odázva az ügy arra az időre, inig a megmaradt tőke kikamatozza magát. Felszólaltunk a hely ellen, a vásárlás ellen. Egyebet nem tehettünk. S a dolog ismét húzódott másfél esztendeig. A győriek leleplezték Kisfaludy szobrát. Összehasonlítást tettünk az itteni és az ottani viszonyokkal. Megírtuk, hogy ott tavaly, a mikor a 15 ezer frtos szobor készítésébe belefogtak, még csak 11651 frt 83 kr volt együtt csupán, tehát 1483 frt 46 krral kevesebb, mint a Garay szoboralap ez év végén leendő állaga. Lapunkban két nézet nyert kifejezést. Az egyik cikk írója — csakhogy a kivitelt siettesse — feladva régi álláspontját, hogy nyílt pályázat hirdettessék — a mely költségbe kerül, a mellett nyilatkozott: egyszerűen bízzák meg a szobor kivitelével Mátrait — vagy ha valaki mást tud — tehát akkor azt. Rá, pár hétre lapunk egyik beavatott barátja biztosított, hogy ha nyílt pályázatot hirdetnek, részt vesznek azon első rangú szobrászaink is. Többek közt Strobl, Zala, Róna stb. A szoborbizottság mindezt figyelmére sem méltatta. De időközben ajánlatot tett Mátrai, hogy a Garay szobor mintáját elkészítette, s kérte a bizottságot, hogy azt bemutathassa. A szoborbizottság e hó 9-én végre ösz- szeült s azt a határozatot hozta, hogy nincs pénz, tehát várjunk, újra várjunk. Közülünk- 15 ezer írtnál többe kerülő szoborról senki sem álmodik. Mondhatnánk tehát, hogy egy szobor elkészítéséhez a pályázattal, mindennel együtt legalább is másfél esztendő szükséges, s az ez év végén 13335 frt 29 krt kitevő alapunk ezalatt kamatos kamatjával 14 ezeren felüli összegre szaporodnék, igy csak pár száz irtot kellene a 15 ezerhez gyűjteni, de hát minek szaporítani a szót? Várjunk! ki van mondva s mivel évtizedek óta egyebet sem teszünk csak várunk, nem is lesz nehéz már a várakozás. Félünk, azonban ha igy haladunk, azaz maradunk sohasem lesz Garay szobrunk, mert a lelkesedés fogy nipról-napra, pedig a mint Győr megmutatta, szobor felállításához nem pénz, csak lelkesedés kell, mert a hol ez van, pénz is van. De egyelőre elég volt ennyi. Aludjunk, mint Rip-Rip húsz esztendeig ! Hogy is mondja Petur bán ? : „Jó éjszakát ! “ Furcsa házasság. A legújabb miniszterelnökről, a szabadelvű párt „arany emberiéről szól a nóta, ki manapság úgyis a legünnepeltebb és legemlegetettebb ember Magyarországban. Ezek a hevenyészett sorok is róla szólanak, de abból a régi jó időből, midőn a fiatal Wekerle még csak miniszteri fogalmazó és egyetemi magán tanár volt, s midőn még ta án ő maga sem merte elhinni azt. hogy valaha az ország kormányrudját fogja kezében tartani! Tudni való dolog, hogy a fiatal Wekerle egyik kedvelt tagja volt az akkori „arany fiatalság“- nak. Eszes, s/.eliemes és kedvelt alakja volt ő az akkori szereplő és hangadó gentry-fiatalságnak, kik között már ez időben is bizonyos előkelő positiót Lassan elkészültem az esteli sétára, vaskos theoretikámat félretettem és felöltőmet magamra vevém, kalapomat kissé a bal fülemre vágtam, ez legalább külsőmnek kis büszkeséget és tekintélyt kölcsönöz, s nagy hatással volt kedélyállapotomra is. Ezután botomat. .. hol is van ? Nem is azt az egyenes, vastag olajfabotot a családi jellel oldalán, melyet rendesen hordani szoktam, hanem ezt az elegáns bambusznád-botot, mellyel boldog garcon koromban oly sokat pompáztam, s mely oly sokáig pihent a sarokban. Mielőtt elmentem volna, szivarra gyújtottam, s bodor füstkarikákat eregetve magam előtt, ruganyos léptekkel hagytam el a házat. • Gyönyörű est volt. A kéményekből előtörő füstgomoly, mint ezüstös felhők tűnnek fel, s a holdvilág sugaraival mintegy czikálozni látszanak, aztán eloszlanak az azúrkék láthatáron. A házak homlokzatai nappali világításban ragyognak; s a kertekben halavány fény uralkodik a száraz falombok közt. Oly néma és csendes volt minden, mint akár csak egy férj szomorú magánya. Elvétve találkoztam néha egy-ejjy libériás inassal, ki nagy csomagot cipelt, vagy csinos szobaleánynyal, ki sietve haladt a fagyos kövezeten. A kocsik tömege se mutatkozott az utcán, csak egy-egy villanyos kocsi csillingelése verte fel a néma csendet. Hat óra után kihaltnak látszott a vidék. A színházat 7 órakor nyitják csak meg. Önkénytelen haladtam a belváros felé. Itt a szokatlan zaj és lárma elütött a külváros méla csendjétől ; jobbra-balra fényesen kivilágított üzletek és kirakatok látszanak. A fényes világosságtól visszatükröző hatalmas üvegtáblák előtt ember ember hátán áll. A körúton a kocsik és járó-kelők egy chaoszt képeznek. A levegő egészen más, s a különféle zaj, s hangzavar idegeimre oly kellemesen hatottak, mint telivér fővárosira, mint a természetes, egészséges falusi levegő a vidékire. Minden oldalról régi emlékeim újultak meg bennem. Hat hót óta nem élveztem az esti séta kellemeit, s csak saját hanyagságom volt az oka, kogy megfosztottam magam az élvezettől. Valóban boldognak érzem magam. Hat hétig maradtam abban az unalmas magányban, s e lángtengerben úszó és emberáradattal hömpölygő szárazföldi Óceánt nélkülöznöm kelle. Kalapomat még jobban fülemre vágva, botomat közepén megfogtam, összeráncoltam homlokomat, mint egy elbizakodott dandy, ki egy uj világot vél felfedezni. Velem szemben anya jő két leányával. Gyönyörű szőke szépségek, akár csak Veronesa Paolo Ízlése szerint lennének festve. Valóban az egyiknek kedves arca, elragadó, bár a szellemdusság nem sugárzik ki belőle,—de édes Istenem, kell-e a hölgyeknek szellem. — finom metszésű ajak a üde piros. Miért nincs fantáziám mellett tehetségem is, akkor e szép nőket rögtön lefesteném, mint Tizian Cornari Katalinját, mert szebb arckép nem hiszem, hogy léteznék . .. mily szépség, mily kelleni mily . . . csitt a feleségem elolvassa... És a másik ? ... mint bűnbánó Magdolna ... In optima forma Murilló festményének hasonmása. Rös- teltem, hogy hónapok után igy elragadtatva voltam, de nem tehetek róla... Minden vonás és szépség egy lényben nem összpontosulhat egyszerre, az igaz. Mariskám szép, barátságos, figyelmes bájos, szeretetreméltó — szóval oly nő, kibe minden halandó szerelmes lehet: igazán asszonynak született. De hol vannak a szemek, minőket p. o. Ra- fáel vagy Corregió festett?... Bah! nagyon prózai kezdek lenni, hisz minden csodálatost egybevonni lehetetlen . . . Folyattam utamat. Gondolatokba merülve haladtam előre, s pesszimista hangok törtek elő lel- kemből. Mily furcsák ezek az asszonyok, ha vala-
