Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-10-09 / 41. szám
II. évfolyam. 41. szám Szegzárd, 1892. október 9. Előfizetési ár : Egy éTre { Fél évre . Negyedévre Egy szám . 6 frt — kr.| 3 „ - , I „ 50 , . . 12 , Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- ] hivatalon kívül elfogad Kramraer Vil- I mos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfize- I tések és a hirdetések is a szer-1 kesztóséghez iutézendök. Hirdetések mérsékelten megállapított | árszabály szerint számíttatnak. Millennium. (L. S-u.) Szent áhitat fogja el minden igaz magyar szivét, mikor visszagondol hazája ezredéves múltjára. Büszkék vagyunk nemzeti múltúnkra, büszkék történelmünknek ragyogó és gyászos napjaira egyaránt. Mert nemcsak akkor volt hős a magyar, mikor karddal kezében mutatta vitézségét a bámuló világnak, hős volt e nemzet akkor is, mikor a sanyaruság nehéz napjaiban tűrni, szenvedni tudott, de azért következetesen ellenállott minden -oly csábításnak, mely nemzeti jellegétől meg akarta fosztani. A magyar mindig magyar volt: szivvol, lélekkel, minden izében magyar! S most ezer esztendeje, hogy a föld, „melyen élnünk, halnunk kell“, a magyaré. Ezer esztendő perc a véghetetlen örökkévalóságban, de egy nemzet életében rengeteg hosszú idő. Nagy ünnepe a magyarnak, hogy a millenniumot megérte. Nem csillogás, nem a fény és pompa adják meg az ünnepélyes komoly jelleget — hiszen ezek csak rikító színek lesznek ahhoz a staffage- hoz, melyet a múlt emléke nyújt — hanem komolylyá, méltóságossá teszi ez ünnepet a szivünkben lakozó hála, s az a gondolat, hogy a „mi volt a magyar?“ kérdése mellett ott van a „mi lesz a magyar?“ kérdése is, a múlt reminiscenciája mellett feltámad lelkűnkben hazánk jövendő boldogságába vetett törhetlen hitünk és lelkesedésünk ! Azt mondja nagy Széchenyink a „Hitelében, hogy „Kevesebb gondunk legyen tudni: valaha mik voltunk, hanem inkább, hogy idővel mik lehetünk, mik leendünk?!“ A múlt csak tanulságot adjon a jövőre. S ha gondolkodunk azon, hogy mi lehet nemzetünkből, bizonyára először is a nemzeti munkát tekintjük, melynek gyökere a múltban van, s mostan viruló fája épen a jövő gyümölcsét sejteti velünk Magyarországon, mondom, a nemzeti munka az, mely a múlt ' idők emlékeit felidézve, egyúttal az utat is mutatja — előre. Szerény véleményünk szerint a nemzeti kiállítás épen azért a lcg- méltóbb megünneplése államiságunk ezredéves jubileumának, — kifejezése annak, hogy „hatalmunkból, hazaíiságunk és egyesülésünk által a jövendőnek urai vagyunk!“ Lehetnek ugyan eltérések a kiállítás időpontjára nézve, s magunk is nyíltan bevalljuk, hogy a tiz esztendőt rövidnek tartjuk, hogy Magyarország nemzetgazdaságában lényeges haladást mutassunk fel, de a nézet- eltérésnek háttérbe kell szorulnia, ha közérdekről van szó, s nem szabad a nemzeti törekvés nimbusát a polgárok véleményeltérésének homályba helyeznie. A kiállításon részt kell vennünk, ha 1895-ben, s nem később lesz is. Hadd lássa a világ, hogy hatalmas erő szunnyad még e nemzet keblében, hadd lássa, hogy pár évtized óta menynyit haladtunk, s következtessen belőle, menynyit fogunk még haladni! A millennium ünnepe azonban nem szo- ritkozhatik a materiális javak, a nemzeti szorgalom gyümölcseinek, bemutatására. Számos, fontos momentumot most figyelmen kívül hagyva, csak azon véleményünknek bátorkodunk kifejezést adni, hogy a millennial ünnepét végső határidőnek tekintjük annak a hálának lerovására, melylyel a nemzet kiváló szellemek emlékének tartozik. S ha nem is áll módunkban, hogy mindazon nagy férfiaknak emlékét márványba véssük, kik nem csak egyes emberekkel, hanem egy nemzettel tettek jót, tettek nagyot, kik szellemük ragyogó szikrájával nem egy kis térnek, hanem egy országnak adtak világosságot, — úgy emlékük szivünkben van, alakjuk megmarad a történelem lapjain, hogy mindig példájául szolgáljanak az igaz hazafiságnak ! De, ha van költőnk, ki nyelvünket, legdrágább kincsünket, ápolta; ápolta olyankor, mikor arra annyira szükség volt; ha van költőnk, ki vigasztalt bánatunkban, részt vett örömünkben ; úgy kérdjük, van-e oly eszményekért lelkesedő szív, mely megtagadná a kegyelet adóját, mely ne kívánná, hogy szobor hirdesse a nevét annak, ki nélkülözések között is dalolt földi 1 boldogságról, zengett hazafiságról. Azon vármegyének, mely a „magyar Demosthenes“-t, Bezerédj Istvánt adta a hazának, melynek fiai közül olyan sokan küzdöttek annak a történelmi mondatnak meg valósításán, hogy „Esz, erény, becsületesség nincs kötve osztályhoz“ — ennek a megyének is van — tudjuk — egy porban nyugvó poétája, kiről önkénytelenül eszünkbe jut Carlyle jellemzése Burnsról, hogy bár nem volt hatalmas folyam a gondolat orszá- : gában, de minden esetre forrás volt, inelyBirák előtt. — Jelenet egy végtárgyaláson. — Szép, ifjú nő megölte gyermekét, Mi vitte rá? mindenki kérdezi. Bánat néz le s szelidsóg áréiról. Szeme parazsát most is köny fedi. Óh látom már a nagy tragédiát! — telkembe fény gyúlt, derengő világ. A karzatról egy rózsa hullt alá : Tépett virágra, letépett virág! BODNÁR ISTVÁN. A kolera. Neve héber eredetű azt jelenti, gonosz betegség. Indiában már régen honos volt, 1817-ben azonban járványszerüleg lépett fel a Gangesz mentén s azóta különböző időközökben járta be a világot. Európát 1830-1838. 1848-1858.1865.1870, 1873. 1884. 1885. években látogatta mng. Az utóbbi időben, mintha ereje gyöngült volna, nem pusztít oly tömegesen. Ez talán részben az egészségügyi intézkedéseknek, részben az emberi természet hozzászokásának tulajdonítható. Hiszen tudjuk, hogy a nitha még a múlt század végén gyakran halált hozó betegség volt. A betegség okait sokáig eredménytelenül kutatták, mig végre Koeh Róbert 1883-ban fölkereste az emberiség e gonosz ellenségét hazájában, a Ganges-melléki Tong mocsaras vidékén, a hol a tropikus égöv legbujább növényzete képezi a staff v- ge-át e minden pokolgépnél veszedelmesebb ellenség bölcsőjének. Ott találta meg az úgy nevezett kommabacillust, a kolera asiatica okozóját, mely 0 003—0 004 mm. hosszú s 30—40°C. melegben gyorsan szaporodik, alacsonyabb hőmérséklet mellett azonban nem terjed. Ha a gyomorban elég sav van, mint az egészségesben, akkor a bacillus elpusztul. Ha a gyomor rosszul működik, a bacillus a belekbe jut s itt rendkívül gyorsan elszaporodván, a methylguanidin és a pentatetrametbylendianin nevű mérgeket választja ki, melyek aztán a vérbe felszívódnak (tehát nem maguk, a bacillusok) s ba ált okoznak. A kolerának négy fokozata van : a diarrhoea, kolerin. tetszhalálom kolera és a koleralifoid; ez már rendesen halált hozó. Hogy valamely városban kolerajárvány léphessen fel, — és ez városunk egészségügyére nézve igen fontos, — ahhoz, Pettenkoffer szerint a talajnak porhanyónak, viz és levegő által könnyen átjár- hatónak kell lennie és a talajvíz mélysége 1.5—15 méternél ne legyen nagyobb. Lyon, Versailles, Gödöllő, Salzbui'g városokat például kikerülte a kolera mert talajuk nem volt alkalmas a bacillus terjedésére. Hogy a mi városunk, illetve megyénk talaja alkalmas-e erre, azt nem tudjuk, de a tolnai 3, a duna földvári szintén 2 haláleset s több koleratünetes megbetegedés azt bizonyítják, hogy a rettegett vendég, melynek távoltartására minden lehető megtörtént, csakugyan megjelent megyénk határain belül. De a védekezésre nézve hadd álljanak itt egy orvos sorai: „Az utcákat, tereket tisztán kell tartani a pedantériáig, A nyilvános kutak, a vízvezetékek vize legyen jó és tiszta. Dezinficiáljanak minden oly helyet a leggondosabban, a hová sok ember jön össze. — Mindenki gondoskodjék a maga egészségéről. Tartsunk szigorú diétát, sohase terheljük túl a gyomrunkat; óvakodjunk a meghűléstől, hogy diarrét ne kapjunk. Ha valaki bármily csekély emésztési zavarokat észlel magán, forduljon haladék nélkül orvoshoz. Folytassa mindenki a maga rendes, megszokott életmódját, de legyen mindenben mértékletes. Járjunk a szabadban, de kerüljük a nagy stra- | pációkat. — A vizet használat előtt forraljuk föl.
