Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-09-04 / 36. szám
II. évfolyam. 36. szám Szegzárd, 1892. szeptember 4. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. _________. , , , , . Kéziratok vissza nem adatnak. I Meg-jelemk minden vasárnap. - ? j A läp szellemi részét illető köz~ I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. j lemónyek, valamint az előflze- I tések és a hirdetések is a szer-1 kesztéséghez intézendék. « Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Főmunkatárs: Hirdetések mérten me^itott I Dr. LEOPOLD KOHBTÉL. BODNÁR ISTVÁN. Előfizetési ár : Egy évre . . 6 frt — kr.| Fél évre. . . 3 „ — , Negyedévre . I „ 50 , Egy szám .... 12 , Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadd- j hivatalon kivül elfogad Krammer Vil- j mos könyvkereskedése Szegzárdon. Kéziratok vissza nem adatnak. j A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. I Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szermt számíttatnak. Tények beszéde. Egy idő óta nevezetes fordulat állott be politikai életünkben. A közönség már nem lelkesedik a frázisért és ha nem lát tényeket, hidegen hagyja a legszebb beszéd. Azelőtt boldog volt, ha a vezérpolitikusok közül valaki szépen gördülő körmondatban fejezte ki szive érzelmeit, melyeket a diadalívek lombos inenyezete alatt az ünnepi fogadtatás pillanatnyi lelkesedése fakasztott. Ma azonban többet követel és szívesen mond le az orátori élvezetekről, ha a mit szárazon nyújtanak, valamely közszükségletnek megfelel. A közönség már rég megszűnt rabja lenni a frázisnak és a csillámló szóáradatban magvat keres, melyet ha megtalált, meghányja veti, latolgatja, mérlegeli, hogy újra értéke szerint megítélhesse. Még a miniszterek beszédeivel sem bánik el máskép a közvélemény. Nem azt kérdik, szépen beszélt-e, hanem azt, hogy mit mondott? Es erre maguk a miniszterek tanították a közvéleményt. Maguk a kormány férfiai szoktattak el bennünket a nagy szólamok imádásától, ők figyelmeztették a nemzetet arra, hogy a tények — ékesebben szólnak a nyelv művészi remekléseinél ; a szavak elrepülnek .és csak a tényleges alkotások maradnak vissza, melyeket az események árja vágyaink és kívánságaink légváraiból el nem sodorhat. Az utóbbi időben két miniszter szólalt meg. Az egyik Marosvásárhelyen és a másik Kolozsvárott. Erdély bérces hazájában hangzott el mind a két szónoklat olyan két miniszter ajkáról, kik gazdasági érdekeink legfőbb őrei és a kiknek helyes politikája és tettereje a nemzeti vagyon gyarapodásának egyik legfőbb biztositéka. Lukács Béla kereskedelmi miniszternek az ipar fejlesztésére vonatkozó nagyszabású beszédét annak idején kellőleg méltatták. Üdvözölték mint jeles szakférfiút, a ki nagy elődjének művét folytatni és befejezni egyik legfőbb feladatának tartja és a kiben megvan a képesség nagyobb koncepciókra és azok pontos keresztülvitelére. A napokban ismét egy miniszter szólalt meg és pedig Bethlen András gróf földművelésügyi miniszter, a ki Kolozsvárott hosz- szabb beszédet mondott az ottani erdélyrészi mezőgazdasági kiállításon. De ez a beszéd messze túlszárnyalta Erdély speciális érdekeit, mert általános országos szempontokat is ölelt fel és a ki figyelemmel olvasta, azonnal tisztában lehetett arról, hogy Bethlen András gróf ép olyan kevéssé a frázisok embere, mint Lukács Béla miniszter társa, a ki nem szónoki, hanem a gazdasági mozzanatot tartja szem előtt és ha beszél, mindig mond is valamit. Bethlen András gróf földművelésügyi miniszternek nehéz álláspontja van, mert tárcája igen mostohán van dotálva és a feladatok, melyeket maga elé tűzött, sokkal nagyobb befektetési tókét követelnének, mint a mennyivel a törvényhozás ezt a minisztériumot ellátta. Elég sajnos, hogy parlamentünk ép a földművelés ügyeire fordítja a legkevesebb gondot, dacára annak, hogy az ország lakosainak legnagyobb jövedelmű forrása a föld, melynek racionális kezelése óriási mérvekben gyarapithatná a nemzet vagyonát. Mert, fájdalom, a magyar földművelés ügye még mindig el van hanyagolva. Messze mögötte áll a nyugoti államok mezőgazdaságának, mely sehol sem halad oly lassú tempóban előre, mint nálunk. Hogy ennek mi az oka ? Bizonyára nem a kormány, mely minden alkalmat megragad a buzdításra, a példaadásra és kezdeményezésre. A hiba nálunk főleg a latifundiumok óriási sokaságában és a kis és középbirtokok aránytalanságában rejlik és a inig ez irányban a helyzet nem változik, mezőgazdasági viszonyaink gyökeres javulásáról szó se lehet. Azok az intézkedések, miket Bethlen András gróf Kolozsvárott kilátásba helyezett, bó forrását tartalmazzák a mezőgazdasági élet felvirágzásának, csakhogy — fájdalom — a legtöbb gazda nélkülözi azt az anyagi tehetséget, hogy a kormány ez előzékenységét a föld jövedelmezőségének emelésére hasznosítsa. Ezt belátja a miniszter is és hogy intézkedései a kellő eredményt biztosíthassák, a parlamenthez kell fordulnia segélyért. Azok után, miket Bethlen András gróf az erdélyrészi kiállításon elmondott, nincs kétség, hogy e tekintetben is-ismerni TÁRCZA. Etelka menyasszony. Elmerül a lelkem A hallgatag éjbe, S könyező szemekkel Tekintek az égre. Jöjjetek csillagok, Nagy az ón panaszom : Távoli vidékről Gyászt hozott a szellő : — Etelka menyasszony ! Hulljatok, hulljatok Aranyos csillagok, Bánat legyen ott is, A merre ti laktok. Fátyolt öltsön az ég, A hold ne ragyogjon . . . Sötét éjszakába Űz engem a bánat: — Etelka menyasszony ! S te zokogó szellő, Adj hirt jó anyámnak, Azt izeni fia: Többé soh se látnak. S ha ő sírva kérdi, Mi lehet a bajom, Súgd meg a szegénynek, Megreped a szivem ... — Etelka menyasszony! KÉRY GYULA. Visszaemlékezés a régmúltból. Irta: BÜSBACH PÉTER. — A „TOLNAVÁRMEGYE“ eredeti tárezája. I. Ott feküdt a maga egész hosszaságában két I „hegynek“ mondott halom között elterülve. Gyalog embernek jó egy félóra kellett, mig végig ment a „magyar“ és „német“ falun (mert akkor még „falu“ volt), melyek együtt képezték — Gyönköt. Összefolyt a két külön elnevezéssel birt helységrósz a nélkül, hogy az ember észrevehette volna : hol kezdődik az egyik, vagy hol végződik a másik ? Egy közös „árok“ folyt végig az egész falun, mely faj és személyválogatás nélkül öntötte el haragos óráiban a kerteket úgy a magyar, mint a német faluban. Csak a „piac“ képezett a faluban egy keresztbe fekvő felkiáltó jelet, mely eltekintve attól, hogy száraz időben lábnyi magas porral volt burkolva, esős időben még mélyebb sár feküdt végig rajta, — a falu sertéseinek szívesen látott fürdői élvezetet nyújtva, — más nevezetességgel nem birt, minthogy szerdán heti vásárt tartottak rajta, egyéb napokon pedig az „öreg“ (már gyerekkoromban „öreg“) Sieb el né gyümölcskosarának főhadiszállása volt, mely mellett tulaj - donosnéja a diákgyerekek rézk raj cárjaiért naphosz- szat türelmesen hajszolta a legyeket. Siebelnét ezeken kivül semmi sem zavarta; türelméből semmi sem hozta ki. Ott ült ő mindég a falu egyetlen fűszeresének boltja mellett; a por és nap annyira azonosította a környék alapszinóvel, hogyha kezeit egyszer másszor a legyek ezrei ellen ideges önvédelem nem hozta volna mozgásba: ót is egy nagy porbuckának nézhettük volna. Minden ily kézmozdulatra azonban fekete légyfelhő fogta körül Siebelnét, de csak azért, hogy a legközelebbi percben ismét a gyümölcskosárra telepedjék le, azt — nap és por ellen megvédendő. A magyar falu állott két házsorból, melyeket a kertek választottak el egymástól, ezeket pedig a jelzett árok osztotta fel a jobb és baloldali háztulajdonosok közt. Egyéb dolga ez ároknak nem is volt, nyakas, szeszélyes önfejű despota volt, a ki nem szívesen tűrte az áthidalást és minden adott alkalommal elhordta a hidakat és hozzá boszuból még egy-egy darab partot is elvitt. A „német“ falu egy kettős házsoru főutcából és még két hosszú házsorból áll. Ez a falurész
