Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-09-04 / 36. szám
2. TOLNA VÁRMEGYE. 1892. szeptember 4. másrészt tapasztalva és látva a közönynek e nagy mérvű nyilatkozását, s hallva a nem minden alapot nélkülöző indokolást, — kénytelen voltam magam felszólalni, s az egyesületet — legalább szerény véleményem szerint — helyesebb irányban leendő vezetése mellett, elevenebb tevékenységre serkenteni. Igénytelen nézetemtől, hogy az egyesület központi vezetése a Dunántúlra helyeztessék át, a megyei központok, s ezek után a járási és községi fiókok minél előbb szer- veztessenek, ma sem térhetek el, — mert nagy tisztelettel viseltetem ugyan azon hetven képviselő iránt, akik „két heti fejtörés után“ az egyesület mikénti szervezését kisütötték, s igy valóban nagy munkát végeztek, hanem már abba még sem tudok egészen belenyugodni, hogy ezen két heti munka után a pihenésre két év legyen szükséges, mert megjelent ugyan az első évkönyv, de annál egyéb alig történt azóta. Legfurcsább kívánsága a t. titkár urnák abban kulminál, hogy mi csak fizessünk, de aztán hallgassunk, — No ha a „Schulverein“ „Maticza“ az „Axakov“ féle pánszláv liga tagjai ezt megcselekszik, az az ő dolguk és hozzájuk is illik, — de a mi őseink Pusztaszeren nem azért ittak ám az össze fröcscsentott vérből, hogy harmincadik unokáik a nemzetet közösen érdeklő ügyekbe való beleszólhatási jogukról ily könnyedén lemondjanak. Mi bizony tudni akarjuk, hogy mire adjuk a pénzt, és bár meghajlunk a nagy tekintélyek előtt, de Göthéből azt is tudjuk, hogy : „Was kein Verstand der Verständigen sieht, Das übet in Einfalt ein kindlich’ Gemüth.“ s bár nem pályázunk egy „mentő eszme“ ilynemű feltalálására, de jobb szeretjük, ha ezen közérdekű dologba minél többen beleszólnak, s mi nemcsak az általános, de a részletes kérdésekhez is hozzászólni akarunk. Nem osztjuk t. titkár ur azon felfogását, hogy hazánk ezredéves fennállásának idejéből századokat kellene kitörülnünk. Miért? mert tatár és török invasiók keserveit kellett átélnünk, vagy hogy a germanizálás experimentumainak voltunk kitéve ? Nem, ezeket nem lehet kitörülnünk a magyar nemzet életéből, sőt arany betűkkel kell feljegyeznünk, hogy ezen ezredéves tölgyet még ily viharok sem voltak képesek ledönteni. Még a legnehezebb időkben, a XVII. század közepén is volt egy Zrínyi Miklósunk, a ki elég erőt érzett magában és nemzetében, hogy a török igát idegen segítség nélkül is lerázni bírja. Állt és élt e nemzet folyton. A helyzet most annyiban változott, hogy mig az elmúlt időkben fegyverrel küzdöttünk, — a legújabb idők a kultur harcot zúdították ránk, — akkor karddal, s kopjával, — most a közművelődés fegyvereivel, a tudomány eszközeivel fogunk harcolni. — Ezen Ázsiából beköltözött, de annyi különböző népfaj vérével keresztezett nemzet a kultur harcokban is épen úgy meg fogja állni helyét, mint ahogy azt dúló csatákban s ezernyi vész között megállotta, — de ahhoz szükséges, hogy közművelődési egyesületeink ne csak a papiroson, vagy a hírlapi tudósításokban létezzenek, hanem szereztessenek azok minél gyorsabban, a legutolsó faluig. Nem névlajstromra van nekünk szükségünk, hogy ki mily összeggel iratkozott be, hanem szervezetre és cselekvésre. Most a Dunántúli közművelődési egyesülettel úgy vagyunk, mint az angol a puddinggal: nézzük-nézzük, mert kívülről és onnét a távolból csinos és tetszetős, de mindenki azt kérdi hogy jó-e ? nos hát tessék rá angolosan megfelelni: „Von knon a pudding in eating itt.“ Tessék megkezdeni, kóstolót adni belőle, hadd lássuk jó-e ? s méltóztassanak meggyőződni arról, hogy amint a megyei, járási és községi szervezkedés szóba és kivitelbe kerül, lesz tag és lesz pénz is. Athos. VÁRMEGYE.' — A laktanya bizottság ülése. A tolnai lovassági laktanya ügyében megalakult vegyes-helyi bizottság e hó 5-én délelőtt az építési tervek megvizsgálása céljából Tolnán ülést tart. fogja kötelességét és ha a magyar törvény- hozás is annyira szivén hordja mezőgazdaságunk érdekeit, mint a földművelési miniszter, akkor nem sokára be fog állni az a lendület, mely nemzeti felvirágzásunk alapját képezi. A dunántúli közművelődési egyesület. Hogy Porzsolt Kálmán ur, mint az egyesületnek titkára, végre beleszólt a többek által szellőztetett kérdésbe, azt nagyon helyesen tette, — de azon apprehensiv hang, mely megnyilatkozásán átvonul, sőt több helyen még kesernyés izü szemrehányásokba is átcsap, — abból bátran kimaradhatott volna; mert midőn hazánk egy nagy és művelt részének közművelődési kérdéseiről van szó, okvetlen eszünkbe kell jutni azon ismert görög mondásnak: „Nem gyűlölködni, hanem együtt szeretkezni vagyok itt.“ És miután én ezen a téren minden körülmények között megmaradni akarok, a t. titkár urnák epés szúrásaira, melyek engem nem is érinthetnek, egyátalán nem is reflectálok, — de arra a pontra nézve, midőn azt mondja, hogy a lármázok az egyletnek nem is tagjai, én valóban találva vagyok, mert eddig még az egyesületnek felvett tagjává nem lehettem. Erre nézve tehát okvetlen nyilatkoznom kell. Midőn ezelőtt több mint fél évvel azon megtisztelésben részesültem, hogy az egyesület részére a közlött iveken tagok szerzésével megbizattam, az ügy méltóságához és komolyságához mért buzgalommal indultam meg a nagy útra, s a község és több pénzintézet felszólitása mellett egyeseknél is bekopogtattam, s az elmúlt félév után a zsebemben majdnem elrongyollott gyűjtő ivén ma is csak harmad magammal szerénykedem. Evvel a gyüjtőivvel beállítani igazán restelkedem. Minthogy pedig én rendületlen hive vagyok az eszmének, s az egyesületnek nemcsak fizető, de csekély erőmhöz mérten dolgozó tagjává is akarok lenni, — de átveszi a magyar falut megunt árkot, de szintén nem tud vele mit kezdeni, hanem nyugodtan végig vezeti ki a faluból a rétekre. Ezen két falurész között feküdt Gyünknek minden nevezetessége, mely azt messze földön ismertté tette (már t. i. „messze földön“ mikor még sem villany, sem vasút feltalálva nem volt, és a kocsi kereke őszszel és tavaszszal agyig süppedt a sárba). Itt állanak a „lutheránus“ és „kálomista“ templomok, a zsidó zsinagóga; itt unatkozik vakáeiós időben a hat osztályú gimnázium, itt van a felekezetek négy népiskolája, továbbá az a néhány bolt, melyek a környék szükségletei beszerzéséről gondoskodnak ; a faluháza, korcsma, mészárszék stb. stb. Azon visszaemlékezések, melyekről e sorok szólanak, az 1830-as évek közepe és az 1840-es évek eleje közti időre vonatkoznak. Ez időben Gyönk közmivelődési intézeteinek száma meglepően sok, és meglepően magas nívón állottak. Innen van, hogy egész Tolna, Somogy, sőt Fehér és Veszprém- megyékből hozták ide az ifjakat iskoláztatni. De kellős közepén egy hatalmas német telepnek magyarosító missiójával is birt és e feladatának becsülettel meg is felelt. Lakossága 1500 és 2000 közt volt, reformátusok, lutheránusok és zsidók ; a zsidók mind a magyar faluban és a piac körül laktak ; a német faluba bottal sem lehetett volna őket kergetni, habár mindannyija beszélt németül. Nem tudom: valami különös „rokonszenv“ vonzotta őket a magyarok közé ? de szegényje, gazdagja mind a magyarok körül érezte jól magát. Nagy intelligentiája és számos tarokpártieja volt Gyönknek már azon időkben is. A három földes ur családján kívül 2—3 előkelő ügyvéd, négy pap, tanárok, négy tanító, orvosok, gyógyszerész, gazdatisztek, jegyző stb. stb. szóval: a társas élet elemei már akkor megvoltak, és ezek a közel vidékről rendszerint magukhoz vonták a rokonelemeket, úgy hogy a gyönki társadalom irányadó volt széles körben. Polgárainak értelmisége, vagyonossága egyaránt hirdette földesurainak magas humanismusát; mert nem szabad elfelednünk, hogy azon időben még a „jobbágyviszonyok“ uralkodtak hazánkban, a mikor e két szó : földes u r—j o b b á g y vagy pedig: „nemes“ —„paraszt“ egy egész óceánját a fénynek és nyomornak, a szabadságnak és rabszolgaságnak, a mindenhatóságnak és vérfagyasztó hunyászkodásnak fejezék ki; mikor egyes emberek szeszélye, vérmérséklete határozott embertársainak sorsa, épsége, élete, családi boldogsága felett !. . . amikor a földes ur azon jobbágyát, ki urának kinzásai elől más községbe menekült: üldözhették, vasra verve, megkötözve, vagy hegedűbe szorítva kísértethették vissza...! Tehát, ha azt mondjuk, hogy Gyönk polgárainak, helyesebben: az akkori jobbágyoknak vagyonossága, értelmisége, vidor életkedve földesurainak magas huma- nismusára vallott: ezzel azok fenkölt szellemét és tényleg atyai érzelmeit jobbágyaik iránt akartuk jellemezni. Hisz köztudomású tény, hogy Tolnamegye nemessége volt az első azok sorában, kik a jobbágyság törvény utjáni megszüntetéséért léptek sorompóba és hogy B e z e r é d j István volt az első, a ki jobbágyaival szerződés utján az urbériség megváltására példát adott hazánkban. Nevezetes jelenség, hogy már majd két ember öltő óta e községben ugyanazon előkelő polgárcsaládok, a magyarok közül a Bognárok, Antalok, Bölcsföldiek, Harcsák, Pintérek, Drano- vicsok stb., a németek közül a Schneikerek, Muthok, Wolfok, Weilok, Fausztok, Guttmannok, Lerchek, Eeschek stb. még máig is a polgárság élén állanak és többnyire ősi fészkeikben megmaradtak. A község bírái többnyire e családok soraiból kerülnek, és mig 1848. előtt mindég a magyar családok valamely tagja viselte a bírói hivatalt, és ezeket az akkor is többségben volt német polgárok választották: most már a német előkelő családok tagjai is megkapják a bírói botot, nagy hasznára a napról-napra emelkedő most már — városi közönségnek. És kiknek vezetése alatt fejlődött Gyönk ennyire? Három uralkodó család, vagyis földes ur bírta volt Gyönköt: a Y i z s o 1 y i, Magyary- Kossá és dabasi Halász Lázár családok. —
