Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1892-01-17 / 3. szám

TOLNA VÁRMEGYE. korai, soknak talán meg is árt ? — a mélyen tisz­telt honatyák már is fürödni járnak, nem ugyan az öreg Duna jeges hullámaiba, de a népszerűség, az ílnnepeltetés mindenkinek egyaránt jól eső me­leg veroféuyére; a királyi szó, mint a hópelyhet, repítette szét mindnyájukat a szélrózsa minden irányába. A választó polgárok értéke mód nélkül fel- szökkeut. Ha az első hazai. takarékpénztár rendel­kezik vala választó polgárokkal, — a nagy sikkasztó az egy millió értékpapír helyett ezeket emeli el első sorban. Vannak kerületek, a melyeket talán még a börzén is jegyeznek. A hallja kend nem „dívik“ többé, ma „tisz­telt polgártárs“, „kedves barátom“ mindenki, a ki csak a YVekerlónek meghozott adóáldozat fetytán belejutott a szavazó tisztába. A jelölt urak olyan hatalmas parolát csapnak a kérges tenyerekbe, hogy jó egy fertály óráig sajog a kezük utánna s ha ezeket a parolákat az embernek képes feiere alkalmaznák, a holdba utazás sem volna immár pium dezidérium ! A ki csak képviselő akar lenni, kigyóhájjal keni meg a tenyerét, mint a javasasszony s a cso­dadoktor szerepére vállalkozik valamennyi. Nincs az a baj, a mire orvosság ne találtatódnék az ud­varias, előzék, ny s mindenkire egyaránt mosolygó képviselőjelölt házi patikájában. Ha valakinek sok az adója, csak ide azt a könyve', majd beszél ő azzal a pénzügyigazgatóval! Vasút kell? — ott a miniszter! (A miniszter igaz, hogy ott van, de hogy a vasút hol lesz még öt év múlva is, az megint mis kérdés 1) A dohány­gyárat, kir. táblát, gimnáziumot kereskedelmi is­kolát más harácsolta el ? — a város maga az oka, miért nem mozgott hamarabb ! ? no de még nincsen elveszve semmi, — csak . . . Ajánlkozik a kép­viselőjelölt mindenre a mire csak a választónak szüksége van. — Ha a tekintélynek örvendő tő­kortesek nejei hozzáfordulnak a legbonyolultabb masamód, — divatkereskedői üzletbe vágó aprólé­kos megbízatásokat is bámulatos ■ tökélylyel tudja elintézni. 0 szerez a falunak bikát, — a papnak, kántori ak domesztikai segélyt, — tud orvosságot a fogfájásra, a hideglelés ellen — főpátronusa lesz az árváknak, kijárja az örökségüket, meg a tör­vényt, nem bánja, ha a tisztviselők szidják is, mint a bokrot, mert a hol ő megjelenik, ott minden akta „sürgős“ lesz. Elmegy keresztapának, nász­nagynak, — ha a házastársak válni akarnak tanú­nak. Rendez bált, pikniket. Eszik, iszik, táncol, — ha nőtelen kurizál, ha nős duplán kurizál s engedi hogy a krajcáros kalabriászon, tarokban a kortes urak elnyerjék a pénzét. Jegyzőt tesz, jegyzőt csa­pat. urbórt rendez, — építtet, rontat, bontat, de- putációt vezet, katonát szabadit — no persze mind­ezt csak a választás előtt és természetesen akkor is legjobban csak szájjal. S ha p'áne két-három jelölt van egy helyen, akkor — legalább ígéret alakjában annyi áldás száll a kerületre, városra, falura, hogy a választók szinte roskadoznak a nagy tehertől. (No meg sok­szor a kortes bortól is!) A függetlenségi jelölt elengedi az összes adót. (Ha t. i. az ő pártja jut a kormányra !) A kor­mánypárti már csak a földadók emelését nem tartja a jelen alkalommal megengedhetőnek s ez ellen küzd majd tűzzel és vassal (és majd igennel!) az indirekt adók emelését azonban még elbírják a városi polgárok, ezeket sújtja legjobban. — A ki pedig városban lép fel, az természetesen leszállítja az iparosok adóját s olyan vám-.és kereskedelmi szerződést köt a külfölddel, hogy mindenütt a deb­receni pipa, miskolci kenyér és kocsonya, szegedi paprika, légrádi bicska, györkönyi torma és szeg- zárdi vörös bor lesz a legkeresve-keresettebb áru- czikk. S igazán mulatságos dolog az, a mikor a je­löltek egymásra licitálnak. Ha a függetlenségi nyil­vánosan kezet csókol a kis kereskedő feleségének, ezt a kormánypárti is megteszi, de hegyibe még brúdert iszik a férjjel is s igy az ő javára billen a mérleg serpenyője. A magyarországi képviselő választásoknak egyik speciálitása a — kortes! A mai kifejlett hadi tudományok mellett az ütközetet nem a katonaság a nyers erő — nyeri meg, hanem a hadvezér. — Eget verheti a tudományod, — megígérheti az egész választókerület, hogy téged támogat, — ha jó korteseid nincsenek, könnyen szaporíthatod a bukott jelöltek számát. A mi a nyájnál a vezér- kolompos, vagy a juhász, a pásztor, ez a választó polgároknál a jó kortes. — Ez tartja össze, tüzeli, biztatja, bátorítja, a választókat. — — Szónokol egész éjjel, iszik, eszik hétszámra. ő a legrekedtebb, de azért mégis neki van a legnagyobb szája,ő kezdi a verekedést, ő nélküle nincs halás, a beszámoló beszéd hónapokkal ezelőtt kicirkalmazott legszebb részletei fucsba mennek ha ő nem éljenez; ő huzza legelői a követjelölt ur diadalkocsiját, viszont ő szalad legelői, ha a futás hasznos, s ha a katona­ság netán beveri fejét, mint nemzeti mártír szere­pel. De van is ám becsüle'e. ^ Ebéden, bevonu ás­nál ő ül a jelölt mellett, — (3 az. akit feketekávé után bizalmas értekezletre szólítanak ki. Az ilyen értekezlet után a kortes rendszerint mosolyog, a követjelöltet azonban csendes búskomorság szállja meg, bágyadt, levert, mint a kin eret vágnak. — Talán vágtak is ? mert a kortes kitünően ért ehhez a mesterséghez. Ez a kenyere! Öt éven keresztül egyebet se tesz csak hálót sző, mint a pók — jaj annak az arany-légynek, a mely egyszer az ő háló­jába be'epottyan. Jellemző adatul hozhatom fel a/.t is, hogy a magyarországi követválasztásoki.ál immár nemcsak a korteseknek, de magának az egek urának is nagy haszna szokott lenni. Ahol — sem szép szó, sem ígéret, sem fenyegetés nem használ, lef'esteti a jelölt Kossuth Lajost, vagy a miniszfert, vagy pedig önmagát s felajánl a templomnak egy-ket ezer forintot s ekkor aztán rendbe van a dolog egészen. A választók miután Istennek tetsző (?) dolgot cselekedtek, minden további lelki furdalás nélkül isszák a követjelölt borát s legtöbbször — másra szavaznak I Gyönyörű napok ezek. csupa mozga’om, ele­venség, csupa élet ilyenkor minden falu s város! Zászlókat lobogtat a szél. Szól a muzsika, cimba­lom I Kurjogat rekedt torok: ihaja, csuhája, a ku­tyának van baja I — Egy-két fejet bevernek, de hát alkotmányunkat is vérünk hullásával szereztük. 1892. január 17. Mondjon akárki akármit: szép az aiegijuss, gyönyörű az a népképviselet! . Csak olyan'fene sokba ne kerülne I — Sóhaj­tanak a leendő honatyák! . , No de az ő jelenlegi zaklatott allapotjuk sem tart sokáig. Annak a kinek, valahára mégis csak kezébe, lesz a mandátum. Óh mandátum te kedves mandátum . A megválasztott könyezve borul az örömhírt hozó deputáció szónokának nyakába. — „Adják át küldőiknek forró köszönetéin . . .“ Itt elcsuklik szava . . . Ennyit tud rebegni ... Egy izgalmas hónap után most lenne az első nyugodt éjszakája, de most meg banketie kell menni, a mit a lelkes választok adnak az ó tisz­teletére s nagyon természetesen az ő — költségére. S másnap-harmadnap, egy hétig, egy fertály évig tartanak az utófajdalmak. — Kontó, újra kontó! —-------Zászló, fuvar, napidíj. banket, fog adtatás, mozsárágyuk, diadalkapuk, kis leánykák hófehér ruháinak költsége valahára m nd ki lesz fizetve s egy f i óv múlva a kővetkező jelenet ját­szódik le a nagyságos ur budapesti lakásán. — Itt vagyok nagyságos uram. — Kend az Szappanos Gábor?! — Én vagyok instálom aláson, hanem be­cses engedelmévél Roross Bálint volna a tisztes nevem. — Hja vagy maga az Boross Gábor, — on­nan Dögönyözdi ől ?! — En vagyok, könyörgöm, de nem Dögö- nyözdről — hanem Lepényesről ... De mit, nem em'ékezik már a nagyságos ur a mikor együtt futottunk a kupaci határon . . . ? 1 A nagyságos ur szégyenkezve oda csúsztat egy ötöst. A kegyből kicseppent kortes meg se köszöni, dörmögve távozik s odahaza nagy lelki gyönyörrel olvasgatja a képes „Budapestet“ meg a „Népzászlóját“, a mely folyton a Szapáry Gyula bukásáról hoz dühös cikkeket és káromkodva fenye- getődzik mind a két öklével : lesz még uj választás! Csitt! VÁRMEGYE. — Tolnavármegye törvényhatóságának rend­kívüli közgyűlése folyó hó 14-én ment végbe. A megyebizottsági tagok csekély számban jelentek meg, részben a képviselő választási mozgalmak, részben pedig a rósz időjárás tart otta otthon a biz. tag urakat. Pontban délelőtti 10 órakor nyitotta meg gróf Széchenyi Sándor főispán — diszma- gyarba öltözve — a közgyűlést. A tárgysorozat első pontját a királyi leirat felolvasása képezte, me­lyet a jelen voltak állva hallgattak meg. A köz­gyűlés egyébként egészen simán folyt le, a tárgy- sorozat összes pontjai az állandó választmány ja­vaslatai értelmében fogadtattak el. V2Iá órakor a közgyűlés véget ért. Délben főispán ur ő méltósága ebédet adott, melyen mintegy 40 en vettek részt. Felköszöutőkben, különösen a képviselő választá­sokra való utalással, sem volt hiány. Szebbnél szebb tüdővészben volt. Alkalmatlankodásomért bocsána­tot kérve, előadtam neki a végzetes távirat követ­kezményeit s kérdém, nem ismer-e valami Fiié Ellát, ki ma este jön meg a gyorsvonattal. A ta­nár, ki még nő'elen volt, azt hitte, gúnyt űzök belőle, s betegségéből kifolyólag minden csekély­ségért fellobbanó hangon rámförmedt úgy mint a patikus de valamivel udvariasabb volt mégis, mert uem készült — kilökni. Távoztam. Szerencsétlen pillanatban találtam az opera igazgatóját. Amint tigrishez hasonló üvöltésü hang­ját az előszobában hallottam, már-már azon ponton valók, hogy amint jöttem úgy el is megyek, de oly szavakat hallottam, me'yek megváltoztatták „Rückverzkoucentrirung“ elveimet. — Ha ma se jön, — hallottam a bősz direk­tort, miközben fel s alá-járt szobájában, — bor­zasztóan blamirozva leszek . . . ö tőle függ minden. Az egész sajtó ram fog zúdulni, s a közönség fel lesz ültetve. Csak táviratozott volna akkor legalább tudnám mit tevő legyek! — Távirat! szólalt meg Kongva egy hang bensőmben. Oh mily szerencse, ö táviratot vár! Ez ő, a valódi Pén'ek! Azt persze nem sejtettem, hogy férfit várt és örömmel rontottam be szobájába, s mint egy őrült kiáltám felé: — Igazgató ur épp az imént hallottam, hogy ön táviratot vár . . . abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kérdéses táviratot átadhatom ön­nek. íme tassék! Az igazgató lázaéan ragadá ki kezemből a táüiratot, de alig vetett bele egy pillantást, iszonyú káromkodásba tört ki. Engedjétek meg kedv-s ol­vasóim, hogy elhallgassam e cifra epithetonokat. Az igazgató majd megőrült. — Uram, mit képzel ön, bolond vagyok ta­lán? kiáltá magán kívül dühében. Most hordja el rögtön as irháját, mert baj lesz! Hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Hálát adtam az Istennek, hogy az utcán lehettem. E durva pokróccal szemben a patikus és tanár valóságos bárányok. De hol a távirat? Oh én sze­rencsétlen. ott hagytam ! Mindhiába! Veszve vagyok, végem van! re- begém. Vájjon elmenjek-e a varrónőhöz, hogy on­nan is kiutasítsanak ? Nehány percnyi benső tusakodás után elhatá­roztam, hogy megkeresem. Az a gondolat, hogy Filó Ella találj a varrónő barátnője lesz, uj bátor­ságot öntött belém, s abban a reményben, hoiry célomat végre elérem, s ártatlanságom kiderül, át­léptem az „utolsó“ Péntek küszöbét. De kit láttam ott? Feleségem egyik barátnőjét, ki midén meg­pillantott, sejtve titkos látogatásom céliát, elpirult és a különben csinos, fiatal varrónő arcára nézett E véletlen találkozás bátorságomat a 0 fokra süly- lyesztó alá. Eszembe jutott, hogy e csacska leány elfecsegi feleségemnek ittlétemet és hozzásző min­denféle szerelmi kalandokat. Ez kellene még csak, ez volna a szerencsétlen családi súrlódásnak a leg­végzetesebb végtelen! Itt tehát nem kérdezős­ködhetmn! Mintha fúriák üldöztek volna, kirohan- tain, hazavágta*tarn és szobámba zárkóztam. A két nő bizonyára őrültnek gondolt Egészen egykedvű, közönyös lettem. Nem tudtam a rejtélyt megfejteni . . . most jöjjön a mi­nek jönnie kell! Tompa reménytelen érzés vett eiőt rajtam, most láttam át csak a mizantrópok bölcsességét hogy az élet egy fabatkát se ér, va­lódi boldogság nincs e fö'dön és amit boldogság­nak nevezünk, nem egyéb ködfátyolképnél, melyet a leglágyabb szellő semmivé tehet. Egy pillanat alatt vége az életnek is? Alinek is élek? Nem volna jobb meghalnom? Hiába volt minden küz­delmem és törekvésem, célomat soha sem értem el. Legjobb volna végett vetni e kinos gyötrődésnek! Mily sokáig tűnődtem ily sötét gondolatok­kal, miközben föltett szándékomat végre akartam hajtani . . . nem tudora. Halotti csend uralkodott szobámban, az óra egyhangú ketyegése tompán hangzott fülembe, mintha ez is gúnyolni akarná szenvedéseimet. A néma csendet ekkor erős esen- getyüszó verte fel. gyors léptek hangzottak, s mi­dőn a hangos kopogásra ajtómat kinyitám, legna­gyobb bámulatomra két férfi állt előttem, kik kö­zül az egyik nagyon hasonlított a színház igazga­tójához. Véged van Péntek! gondolám. Ezek most párbajra hívnak. Nem ismertein őket, különben is félhomály o a szobában. V e^ie az egyik megismer­tette magát, csakugyan az igazgató volt. Vonásai nyájasabbak és szelidebbek voltak, mint azelőtt

Next

/
Thumbnails
Contents