Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-12 / 24. szám
II. évfolyam. 24. szám. Szegzárd, 1892. junius 12. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár : Egy étre Fél évre . , Negyedévre Egy szám . 6 frt — kr.| 3 n - . I „ 50 , . . 12 , POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1079. sz. Előfizetéseket és bú detóseket a kiadó- I hivatalon kívül elfcgad Krammer Vil- | mos könyvkeresi edése Szegzárdon. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Főmunkatárs: BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. Jubileum után. (B—r.) A nagy ünnepség lezajlott. A világ-városias szint öltött Budapest leveté ünneplő ruháját. A sok ezer meg ezer vendég hazaszéledt csendes otthonába. — Széles Magyarország ismét elmerült a munka hétköznapi zajába, feszül az izom, erőlködik a kar — töri magát a lélek. Zaj, sürgés-forgás mindenütt, dolgozik tovább az ország és király. Nagyon jól van ez igy! A szemkápráztató látványosságokban kigyönyörködtük magunkat, — pihent a lélek, — pihent a test, — tehát most már teljes erővel fel a munkára! Sajnos lenne azonban, ha a fe- lejthetlennek hitt szép napok emléke - ma-holnap csak úgy tűnnék fel, mint egy kedves, boldog álom — a melyet más nap elfeledünk; — szomorú dolog lenne, ha a lezajlott ünnepség jelentősége, nevezetesebb mozzanatai — kitörülhetlenül bele nem vésődnének a mai generáció leikébe, szivébe. Mert felette tanulságosak voltak ezek a legközelebb lezajlott ünnepi nagy napok és főleg annak előzményei. A legalkotmányosabb királynak hódoltunk. — Elébe vittük szeretetünket, ren- dithetlen hűségünket. — Ünnepeltük benne a jó királyt, a béke megteremtőjét, fentar- tóját, a népek igazi atyját, a törvény és ős alkotmányunk eltántórithatlan őrét, — de elmondhatjuk bátran, hogy ez a nagyszabású országos ünnep nem csak a királyé, hanem a szoros értelemben vett magyarság ünnepe is volt: ünnepe a nemzeti eszmék újra éledésének, feltámadásának s világra szóló diadalának. Az 1867—1892. év közti idő — a haladás, a vívmányok egész sorozatát szülte meg. A hosszú időn át pihent — már-már kimerültnek hitt őserő teremteni kezdett. — Ne szóld le, hogy alkotásai hézagosak, hiszen a természet is örökkön-örökké korrigálja önnön magát: minden mi él, változásnak van alárendelve, mert az élet nyugalmat nem ismer — a legtökéletesebb emberi alkotás, sőt az Istenkéz munkája is keresztül megy a fejlődés, a tökéletesedés tisztitó rostáján. — Gráncsolódás helyett ásd ki inkább a haladás óriási lombot bocsátott fájának gyökereit, — s lent, ott a mélyben megtalálod még azt a parányi kis magot, a melyből az a hatalmas fa kisarjadott. Az erős nemzeti érzés, nemzeti politika és tett picinké mustármagja volt az I S éppen ezért tanulságosak ezek a letűnt szép napok, mert az emlékezés hatalmas reflektorai — a király ünnepelt alakja mellett megvilágítják a letűnt huszonöt év összes vivmányait, azt az óriási haladást is, a melyre a nemzetek történetében ed- digelé példa nem volt, és ha ezt látjuk, lehetetlen, hogy a lelkesedés szent lángja fel ne lobbanjon szivünkben, s hogy hittel és bizalommal ne nézzünk elébe jövónknek. Midőn tehát a nemzeti ünnepnek vége van, munkába állunk ismét s a kenyér Istenének hulló verejtékkel áldozunk, — ne hagyjuk egyszerűen elmosódni e szép napok emlékét! Tegyünk fogadást, hogy nem állunk meg a 25 éves kezdetnél. Tegyünk szent fogadást, hogy ezeknek az államszilárditó eszméknek, az erős nemzeti érzés, politika és tetteknek zászlaját követjük. Pótoljuk helyre teljesen a századok mulasztását: legyünk magyarok szóban, Írásban s legkivált tettekben. Hiszen egy ezredév megmutatta, hogy jövőnk van s hogy nincs itt más önálló államalkotásra képes faj, csak a magyar. E megjósolt szép jövőből teremtsük meg egyszerre a jelent. A magyar kultúra, a magyar géniusz nyomja reá mindenre sajátos bélyegét. Szegődjünk ezeknek szolgálatába. Egy test, egy lélekkel álljon talpra az egész magyar társadalom, — mert itt nem segít a hatalom, az erőszak, a kényszer, csak mindnyájunknak együttes váll vetett működése. Sorakozzék az egész Magyarország az E. M. K. E. zászlói alá, hisz ez a társadalmi szövetkezet eddigelé a magyar nemzeti eszmék leghivatottabb apostola. S különösen ébredjen fel az álmos Dunántúl, mert az itt megalakult kultur- egyesület missziója sem áll alantabb ama- zénál, sőt sok tekintetben sürgősebb cselekvést parancsol, hisz amott csak híveket kell szerezni a magyar nemzeti eszméknek, TÁRCZA. A csillagok. Fent tornyából a tudós Túrja az eget, Mindegyik kis csillagot Ki-ki kérdeget. — Mik vagytok : fénypont csupán Vagy lakott világ ? Élnek ott is emberek, Nyílik ott virág ? — S boldog-e az ember ott ügy mint erre lenn, Van-e ott is tudomány, Van-e szerelem ? . . . Hamisan a csillagok Hunyoritanak — A tudós kertjébe’ jár Két sötét alak. „Nem vagyunk fénypont csupán, De lakott világ, Itt is élnek emberek, S nyilik is virág.“ „S itt Is bolond az ember, Mindenekbe’ hisz: Tudományban, és örök Szerelemben is.“ „És hívek az asszonyok Itten is nagyon, Ha tiltott gyönyörre nem Csábit alkalom.“ S hamisan a csillagok Hunyoritanak, Zöld lugasban most tűnt el Lenn a két alak. Hallszik édes csókjaik Csicsergő nesze. Egyik a tudós neje, A másik kedvese. S az okos kis csillagok Tudnak hej! sokat, Nyájasan beszélnek el Szörnyű titkokat. De hogy az asszonyka most Merre van, kivel: Az okos kis csillagok Nem beszélik el. Vásárhelyi. Az elvált asszony. — Elbeszélés. — Szőllőssynó Idától. Fekete ruhába öltözött, sűrű fekete fátyollal borított arcú fiatal nő szállott ki N. város egyetlen, kopott ülésü, rósz gebéjii bérkocsijából a Temetőutca sarkán. Sáros, piszkos, girbe-görbe kis u'ca volt ez, rendetlenül elszórt zsindelyes kis házacskákkal, miknek zöld mohával benőtt tetejéről, messzire ragyogóit a ködös téli délelöttön az esőtől fényesre mo- j sott kettős kereszt. Szegény mesteremberek, többnyire vargák lakták azt az utcát, a mit egy piszkos hullámú, lusta folyású patak szelt át majdnem a közepén. A fiatal nő kiszállva a kocsiból hosszan gondolkodva tekintett szét a nyomorult házak sorain, s azután gyors, remegő hangon fordult a kocsishoz : — Melyik itt a Molnár János háza ? — No, az még nem itt van ; felelte a kocsis. Jóval lejebb. a Sátán sikátorhoz a harmadik a Molnár varga háza. De csak nem akar ebbe a j hig habarékba gyalog oda menni az asszonyság ? csodálkozott a kocsis, látva, hogy a nő kis pénztárcájából pénzt vesz elő kifizetni őt. — De igen, gyalog megyek, felelte a nő átnyújtva a pénzt.
