Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-05-29 / 22. szám
1 ÍÓLNÁVÁRMEGm I 1892. május 29. bár kulturális kérdéseknél az ügynek anyagi oldala nem az első sorban döntő szempont, mégis ez fontos tényezőt képez és különösen ott, a hol a szükséges egyéb tényezők, mint a jelen esetben, szintén teljes mértékben meg vannak. Az emlékirat szolid számításon alapuló számokkal kimutatja, hogy egy teljes főgym- náziumnak fentartása Szegzárdon évenként csupán 3244 forint újabb kiadással terhelné a közoktatásügyi miniszteri tárcát. Valóban olyan csekély, elenyésző ösz- szeg ez, melynek megajánlása az állam részéről kétséget nem szenvedhet akkor, midőn évszázados közóhajnak, egy vármegye közönségének hosszú időkön át táplált és sürgetett, jogos és méltányos kérelmének megvalósításáról van szó. Az a közönség és társadalom, a mely magasabb célokért saját erejéből úgy tud áldozni, mint a hogy a mi közönségünk a fógymnázium létesítése érdekében áldozott, méltó arra és igényt tarthat reá, hogy nemes intenciók által vezérelt törekvését teljes siker koronázza. Bizalommal tekintünk a közgyűlés határozata elé. Meggyőződésünk, hogy a vármegyei bizottsági tagokat, midőn leadják szavazataikat, nem a helyi érdek, nem helyi elfogultság fogja vezetni, hanem egyedül a közjó és közérdek. A Tolnavármegyében felállítandó fő- gymnáziumnak helye nem egyes városoknak vagy csoportoknak érdeke, nem az egyéni kényelemnek vagy előnyöknek kérdése, hanem közös ügye és érdeke a vármegye minden részének, minden rendű és rangú lakójának. Meg fogja könnyíteni a szavazást az alispáni javaslat, a mely, köztudomásúlag, a pártok fölött állva, általánosabb szempontból, egyedül a közérdek tekinteteiből, az ügyhöz tartozó összes körülmények és adatok szigorú és tárgyilagos mérlegelése után, Ítéli meg a helyzetet. Simontsits Béla alispánnak nemcsak Szegzárd, hanem az egész vármegye közönsége, — mert a fógymnázium ügye — ismételjük — nem egy városé, hanem az egész vármegyéé, — köszönettel tartozik azért a javaslatért, a melyet a törvényhatóság megbízásából a közgyűlés elé fog terjeszteni, mert a fógymnázium kérdését behatóbban, szakszerűbben és igazságosabban megítélni, mint azt az alispáni javaslat teszi, lehetetlen. A javaslatnak, melyet alant egész terjedelemben közlünk, és a mely, rövidsége dacára, tárgyát egészen felöleli és kimeríti, kétségkívül meg lesz az a hatása, hogy a létező éles ellentéteket lehetőleg kiegyenli- tendi, mert a javaslat érvei annyira meggyőznek, indokai annyira igazak, mélyre ha- tóak, következtetései oly világosak és határozottak, hogy az lefegyverez és hódít egyaránt. Az igazság és logika ereje nyilatkozik meg az előkelő szellemi színvonalon álló javaslat minden sorában és valamint szerzőjének, úgy eszméinek is elismerést igényel. A múltnak hibáit és mulasztásait fogja jóvá tenni a keddi szavazás. Szavazzon mindenki, a mint azt lelkiismerete és legjobb meggyőződése javasolja. Az önérdek ne tudja elhomályosítani a közérdeket; az önzés csábos szavát nyomja el a közjónak súlya és ereje. Salus publica suprema lex esto ! Vallásszabadság. Huszonhárom évig mint utópia jelentkezett a magyar törvényhozás termeiben. Ma a diadallal koszoruzott eszme dicsfényében lebeg parlamentünk szelleme fölött. Mikor először felmerült, nevettek rajta és a ki szóba hozta, szánakozó fejcsóválással találkozott, mintha a körnek négyszögesitését ajánlotta volna kivitelre. Nem volt a gúnynak az a nyila, a mit Irányi Dániel ellen, a vallásszabadság rendithetlen bajnoka ellen nem löveltek volna; elmondták utópistának, kinek az aktuális politika szükségletei iránt fogékonysága nincsen, elnevezték demagógnak, a ki meggondolatlanul üszköt vet a békés tömegek közé, csakhogy a kormánynak kellemetlenségeket okozzon és ma huszonhárom esztendőnek leforgása után, a magyar parlamentben nines elfogulatlan elme, nincs hazafiasán gondolkozó fő, mely át nem volna hatva az Irányi által felvetett — a vallásszabadságot biztosító törvénynek égető szükségességétől. Mi okozta ezt a változást? Mi az, a mi lerombolta az előítéletet és kívánatossá tette azt, a mi oly hosszú éveken át a megvetéssel határos gúny tárgya volt? Az emberek változtak-e meg, avagy az idők? Parlamentünk megifjodott-e, avagy ellkezőleg annak tudandó-e be ez a nevezetes változás, hogy parlamentünk immár kibontakozott az ifjúkori tévedések korából és megférfiasodván, a nemzeti fejlődés feltétéit szabadabb, elfogulatlanabb szemmel tekinti ? Bizony úgy van, hogy egy kicsit meg is változtunk, egy kicsit az idő is előre haladt, azután meg tapasztalatokkal gazdagodtunk. De mindez nem lett volna elég, ha nem akadnak a parlamentben bátor férfiak, kik elég erőt éreztek magukban végre kiszállni a síkra és megküzdeni Ja gyanúsításai, az előítélettel és roszakarattal. A vallás és közoktatásügyi minisztérium költségvetése nyújtotta az alkalmat erre az akcióra; de mikor ezt konstatáljuk, fel kell említenünk azt is, hogy 0 s á k y Albin gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter nélkül ez a lépés megint nem vezetett volna czólhoz, mint a hogy már olyan gyakran füstbe mentek az e téren tett kisérletek. Az a körülmény, hogy a liberálizmus oly buzgó hívet talált C s á k y Albin grófban, nagyon megkönnyítette a parlament szabadelvű elemeinek eljárását. 0 tőle nyerték a bátorítást, ő kecsegtette ezt a tábort a győzelem kilátásaival és ő volt az, a ki elhallgattatta a gúnyolódókat és a ki megjelölte a hangot, hogy mikóp kell a vallásszabadságról komolyan beszólni Magyarországon. Az előzményekről nem akarunk részletesen szólni. Mindnyájan ismerjük azt az ádáz harcot, mely „elkeresztelósi vita“ címen hónapok óta folyt parlamentben és sajtóban egyaránt. Ezt a harcot, mely a nemzet testét egész a kimerülésig enervál- tatja. meg kellett szüntetni és erre nem volt más mód, mint Csáky parciális anyakönyvi javaslata. De a miniszter tovább is ment és megragadta az alkalmat, hogy hozzájáruljon Irányi Dániel határozati javaslatához, mely arra utasítja a kormányt, hogy törvényjavaslatot terjesszen a ház elé a vallások szabad gyakorlása tárgyában. A vallás egyenjogúsításának törvénybe iktatása egyszerre meg fogja szüntetni a felekezetek közötti versengést és ezzel együtt meg fognak szűnni az összeütközések, melyeket a versengés lázában elkövetünk. Vallásszabadság! Ez azt jelenti, hogy minden viszály, a mit a felekezetek féltékenysége szült, elsimul; azt jelenti, hogy egyenlő mértékkel kell mérni jogot, szabadságot mindenkinek, bármely felekezetim tartozzék és ez az igazság igazságossá fogja tenni polgártársainkat egymás irányában. Csáky Albin gróf és Irányi Dánielen kívül nagy és kiváló érdeme van a vallásszabadság eszméjének diadalra juttatásában A p p o n y i Albert grófnak is. Az a beszéd, melyet kedden a parlamentben tartott, kötségtelenül betetőzte azt az épületet, melynek alapját Irányi megvetette és a melyet Csáky Albin gróf annyi államférfim Az akkori karnagy jelentést tett az öreg úrnál a dologról, s egyúttal engedőimet kért arra, hogy a hiányzó helyett egy másikat fogadhasson. — Hát aztán minek, dörmögött az öreg, rövid gondolkodás után ; hiszen ez a megmaradt három sem dolgozik semmit! Látom jól! mert szemmel tartom őket a páholyomból; van úgy néha, hogy egy negyed óráig sem fúj egyik sem a trombitájába ; akkor is csak egy-kót hangot, a hogy a kedve tartja. No hát! fújja ez a megmaradt három többször, meg erősebben, azzal mindjárt segítve lesz a bajon. — De az Istenért nagyságos uram — vi- szonzá a karnagy némi türelmetlenséggel! — hiszen az nem úgy megy; az nem lehet! 1 Ott meg van határozva mindenkinek a teendője ! tessék megkérdezni akármelyik jóravaló zeneszerzőt vagy szakértőt; mert végre is, ez olyan dolog, a mihez mégis csak érteni kell valamit. Mikor a karnagy ezt a szót kimondta, hogy „mégis csak érteni kell valamit“, egyet villámlott az öreg úr homloka. Nagy szünet következett, melyet az öreg úr, amint látszott, azzal akart kitölteni, hogy húsos ujjaival elkezdett az íróasztalán klavirozni. Végre fölkelt s a miként nála igen gyakran szokásban volt, két karját hátra csapta; megállt kedélyesen a karnagy előtt. — No már hiszen kedves karnagy úr! az bizonyos, hogy ón trombitányi nem tudok! szóla anticulálva szavait; hanem azért, ha akarja, itt akár álló helyében meg tudom győzni karnagy urat arról, hogy a meglévő három tromhibásból is bátran elbocsáthatunk egyet, és a még megmaradt két trombitás is, bőven elégséges lószen. Erről megtudom győzni mondom, akár fogadni is mernék reá. — De már ne tessék fogadni, nagyságos ur, mert ezt a fogadását bizonyosan elvesztené; — viszonzá a karnagy, tudományos fólénynyel. — Dehogy veszteném lölköm 1 dehogy veszteném ! mert látja, ón nekem most csak annyit köllene kimondanyi, hogy annak a két hiányzó trombitásnak a füzetesét majd összeteszem, s aztán odaadom magának gage-javitásba. Fogadom, hogy mindjárt elég lenne az úrnak a két trombitás is, igaz-e ? E nem várt nyilatkozat oly nagy mértékben meglepte a karnagy urat, hogy szinte beleszédült. Elkezdett habozni, kipkedni-kapkodni, s végre is j csak annyit birt kihebegni, hogy hiszen, ha igy j vesszük a dolgot, hát jól van ; végre látott ő már olyan zenekart is, a melyben egy vadászkürtös I sem ült. — Itt van ni! — kiálltott föl az öreg úr diadallal; — most mindjárt kisül, hogy egy sem | köll. Na ? hanem azért majd gondolkodjunk a dolog | felől — folytató komolyan. Pár nap múlva meg j fogom izenni határozatomat; addig majd eljárok valamelyik szomszédomhoz egy kis tanácsért! — tévé hozzá csípősen. S pár nap múlva csakugyan együtt volt mind a négy vadászkürtös a zenekarban. Nem kevésbbé volt jellemző az öreg úr gondolkodására és érzületére nézve, az a kis történetke, mely a színháznál bizonyos Nyári Mária nevű honvédfőhadnagy-kisasszony érdekében történt. Az említett nő végig szolgálta a szabadságharcot, mig végre Komáromba került, s a vár capitulatiója után néhány honvédtiszt bajtársával Pestre jött. A többiek csakhamar letették honvéd egyenruhájukat; de Mari főhadnagy még mindig honvédtiszti ruhájában járt, természetes, hogy kardosán. Ez a dolog annyival is inkább feltűnő volt, mert a legelső pillanatra már könnyen felismerhette mindenki, hogy a főhadnagy úr nem férfi, hanem kisasszony. á égre a dolog szemet szúrt a rendőrségen is. Egy szép napon tehát oda rendelték a főhadnagy kisasszonyt. Az akkori rendőrfőnök tudatta vele, hogy egyenruháját le kell vetnie, minthogy az igen feltűnő; azonkívül ötét meg sem illeti, mivel a ca- pitulatio pontjai leány-tisztekről nem tesznek említést. De Mari kisasszony sem azért volt honvéd főhadnagy, hogy egy hamar megijedjen. Hatalmasan kijelentette, hogy az ő tiszti joga kétségbe nem vonható, azonban hozzá tévé engesztelödve azt is, hogy szívességből ! de csakis szívességből megteszi, hogy vissza öltözik ismét kisasszonynak, hanem akkor tessék az ő számára, tisztességes állásról gondoskodni, ezenkívül lássák el rangjához méltó női ruházattal, mert ő nincs abban a helyzetben, hogy azt magának beszerezhesse. A főnök látva, hogy itt hatalmaskodással nem sokra megy, elfogadta a föltételeket; a hadnagy kisasszonyt pedig további rendelkezésig elbocsátotta.
