Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-06-07 / 23. szám
% TOLNAVÁRMEGYE. 1891. junius 7. kormány által benyújtott javaslatnak szükséges voltát épugy, mint üdvös rendeltetését. Az érdek és a párttekintetek fölé emelkedő magasabb álláspontból, higgadtan és ' elfogulatlanul, csaknem történetírói igazsággal és igaz kegyelettel adja meg a beszéd a régi és jelenlegi vármegyének a megillető érdemet, a mellett leplezetlen őszinteséggel tünteti fel annak hibáit és hátrányait, mely bírálat után a következő szép és hazafias megállapodásra jut a szónok: „Bármennyire vonz is szivünk a régi, vérünkké vált megyei élethez, ne riadjunk vissza, — tekintettel fontos állami érdekek re, nemzetiségünk izmosodása, egészségesebb belvi- szonyok és különösen egyöntetű közigazgatásunk reményében a mellőzhetetlen áldozatokat meghozni.“ Valóban államférfiul- gondolkozás nyilvánul e szavakban. Nemes felháborodással mond a beszéd sújtó ítéletet a reklám fölött, melyet mindkét irányban alkalmazni szoktak és a mely gyakran a közhangulat tévedésbe ejtését szüli. Nem kevesebb sulylyal és jelentőséggel bírnak továbbá főispán urnák azon szavai, a melyekben utal arra, hogy vannak törvényhatóságok, a melyekben egyesek vagy egyes családok klikkjei, úgyszintén nemzetiségi, pártpolitikai vagy felekezeti tekintetek uralkodnak a közjó rovására. De nem taglaljuk tovább e beszéd szépségeit és fontosságát, hanem , ide iktatjuk azt, amennyire feljegyzéseink szerint sikerült, lehetőleg szószerinti egész terjedelemben, meg lévén róla győződve, hogy annak hangját és az abban foglalt eszméket vármegyénk művelt közönsége osztatlan örömmel és lelkes tetszéssel fogja üdvözölni és ezen általános elismerés lesz a beszédnek leghivalottabb méltatása. Gróf Széchenyi Sándor főispán beszéde: Tekintetes törvényhatósági Bizottság! Megfogja engedni a tek, törvényhatósági bizottság, hogy ezen országszerte nagy érdeklődést keltő kérdésre nézve saját álláspontomnak adjak legelőször is kifejezést. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy távol áll tőlem a szándék, nézetemmel befolyást gyakorolni a tek. törvényhatósági bizottság elhatározására, hanem teszem ezt egyszerűen, mint a bizottság tagja; mert hivatalos állásom sohasem gyakorolt befolyást meggyőződésem nyílt kimondására, avagy elhallgatására. Nem lehet feladatom e nagy fontosságú törvényjavaslat egyes részei felett bírálatot mondani, csupán általánosságban szólok a tárgyhoz. Visszatetszéssel olvastam ón és velem együtt — úgy hiszem — igen sokan azon epés harczot és kíméletlen támadást, mely egyesek és különösen a sajtó részéről a régi vármegye ellen intéztetett és azon kéjes készséget, a melylyel az országban egyes, és pedig egy-két tisztviselő. által elkövetett vétségek bonczkés alá vétettek és ennek szilánkjaival a régi vármegyét megszégyeníteni és megbélyegezni igyekeztek. A vármegye tisztes múltja tiszteletet parancsol, és ezen évszázados intézmény, melynek érdemei elvitázhatlanok, nem érdemli és nem is méltó az efajta alaptalan támadásokra. Rossz építész az, aki az alapot becsméreli, romlottnak, meg nem bizhatónak állítja, és egy hatalmas, hosszú jövőre szánt épületet erre az ingatagnak mondott alapra kíván emelni. De más részről tapasztalhattuk mindannyian, hogy még mielőtt a törvényjavaslat napvilágot látott, már kimondatott felette az anathema, ország-világ előtt hirdetvén, hogy a reform az ezeréves megyei alkotmány meggyilkoló eszméje. Megczáfolja ezt, — nem szólva már a középkorban hozott számos határozatról, —a szabadság kivívásának évében, 1848-ban, a nópképviselet életbe léptetése, a melylyel megfosztatott a me^ye ama eminens képviseleti jogától, mely szerint a vármegye kebelében hullámzó többségnek az országgyűlésen érvényt szerezni alkalma volt; hivatkozom továbbá az 1869. évre, a mikor a törvényhatóság törvénykezési joga megszűnt és habár kegyelettel emlékezünk is vissza a régi táblabirákra, vájjon találkozik-e magyar, a ki az ősi alkotmánynak ilyetén megcsorbítását fájlalná, a ki tagadná, hogy a jogszolgáltatás nálunk e 20 óv alatt magas színvonalra emelkedett. Tökéletesen értem és koncedálom, hogy a reform kiviteli módozataira nézve eltérők lehetnek I — Hogy emlókszem-e, — sóhajtám fürteimet rendezve, mert éreztem, hogy ezen említésnél a hajam szálai kezdtek emelkedni — de még menynyire emlékszem, ő volt gyermekkorom egyetlen játszótársa. Itt a társalgást uj vendégek érkezése sza- kitá félbe. A ház ura kiváló szívességgel üdvözölt egy idősebb ura^, ki késő jövetelüket, kimentendő panasszal említ ó, hogy lova útközben elcsúszva meg- sántult. A fiatalság ez alatt szűnni nem akaró öröm- kifejezésekkél környezett egy kis alakot, ki hattyu- prémmel gazdagon díszített fehér ruhácskájában épen úgy nézett ki, mint egy eleven kis hóvirág. Mind ismerősök voltak és én sem sokáig maradtam idegen, mert a báró csakhamar ezen szavakkal fordult felém : „Engedje ügyvéd ur, hogy bemutassam kedves barátom Kövessy jószág-igazgató urnák és igéző szép leányának — Dr. Beövy Endre,“ vógzé szavait reám mutatva, mialatt én Kövessy üdvözletét viszonozva, leánya előtt hajtám meg magamat, kinek valóban igéző szépsége reám legkisebb hatást sem volt képes gyakorolni. Igen, gondoltam magamban, ha grófné vagy bárónó volnál, nem mondom, de igy ... ha még tízszer oly sokáig szeg- zed is rám azokat a csillagfényes aczélkék szemeidet, engem ugyan tüzbe nem hozol. — Csak nézd őt édesem, jegyzé meg Klára grófné, a kis hóvirág reám vetett hosszú tekintetét észrevéve, — Dr. Beövy előtted talán nem lesz egészen idegen. — Neve az, — viszonzá a leányka közelebb lépve hozzám és felém emelve angyali szép fejecskéjét, — nevét ma hallom először említeni és én magát — noha nem tudom honnét — de mégis régen-régen ismerem. — Remélem meg fogja engedni, hogy abban kételkedhessem, — felelem nem a legnyugodtabb kedólylyel — bár végnélkül megtisztelve erezném magamat, ha régi ismeretségünkre hivatkozhatnék, de sajnálatomra, — önnel találkozhatni ez életben még nem volt szerencsém. Az újonnan érkezett vendégek kivételével, az egész társaság hangos nevetésben tört ki. — No, ez nem rossz. — monda Guszta bárónó, még egyre nevetve, — alig öt perez előtt emlitó, hogy atyja nagyatyádnak legjobb barátja lévén, te az ő játszótársa valál és most már nem emlékszik reád. — Annál jobban emlékszem én ő reá, — a kis hóvirág megragadva kezeimet, — Nézd, — foly- tatá atyjához fordulva — nézd apám, ez az én oly sokszor emlegetett kedves Andorkám. Tudod R-ből annak a jó suszter bácsinak a fia. — No de fiuk, azért csak igyatok, hanem el- higyjótek, hogy forró zsírba mártva még talán jégverembe éreznótek magatokat az én akkori érzelmeimhez képest. Szemeim előtt a fényes terem kormos kéménnyé változott és még lábaim alatt a földet érzem kimozdulni helyéből, görcsösen kapaszkodtam az előttem álló karszék támlájához. a vélemények, de abban minden gondolkozó polgára e hazának egyetért, hogy a kérdés nagy fontosságú és országos érdekű. És ha ezt elismerjük, nem értem azoknak eljárását, kik e törvényjavaslatot, mielőtt a kormány intencióit ismernék, a priori gyűlöletessé akarják tenni, pedig az 1000. éves alkotmány legyilkolása, a megyei autonómia békó alá veretese csakis ezt czelozhatja. Ezek es az ehhez hasonló hangzatos frázisok emlekez etnek az országos vásáron felállittatni szokott látványos bódék elé alkalmazott nagy képekre, melyeknek feladatuk az arra haladó nagy közönseggel elhitetni, hogy ott Isten csodáját, fogják látni es csak a közönségnek csekély része, mely nem sajnálja a belépti dijat, győződik meg, hogy a színfalak mögött sem újat, sem nagyot nem talált. Egy szóval reklám volt s a mennyire tisztelem, becsülöm a nagy kérdéseknek komoly és szigorú bírálatát, annyira helytelenítem a reklámot, melynek feladata a még meg nem állapodott közvéleménynek egyoldalú lekötése, hogy azt ne mondjam, félrevezetése. A második kérdés, melyre kiterjeszkedni akarok, azon meggyőződésemnek kifejezése, hogy a régi vármegye csakugyan reformokra szorul. Számos adattal szolgálhatnék ennek megvilágítására, de a köztudomású tények közül különösen egyet említek fel és ez az, hogy az ügyforgalom a közigazgatásban, az utóbbi tiz év alatt legalább megháromszorosodott, de a tisztviselők létszáma maradt a régi. És hogy az ország egyes részeiben az ügymenet meg nem akadt, s hogy az adminisztráczió kielégítőnek mondható, azt egyedül a tisztviselők teljes munkaerejének megfeszítése mellett szigorú kötelessógórzetónek tulajdoníthatom. A midőn felteszem, hogy ez egyhamar lankadni nem fog, attól kell félnem, hogy tartós még sem lehet, mert a legerősebb boltív is leroskad a túlságos megterheltetés alatt. Ez ellen igen gyakran felhangzik amaz ellenvetés, hogy adjon a kormány' több embert' és pénzt. Ezen állítás csak akkor volna igazolt, ha minden vármegyének lenne olyan közönsége és tisztikara, mint Somogy- és Vasmegyéknek és mint büszkeséggel mondhatom — Tolnavármegyének. Nem szabad azonban nagy kérdéseket szűk láthatárról megítélni. Tekintsünk szét az országban és sajnosán fogjuk tapasztalni, hogy vannak törvényhatóságok, amelyekben egyesek vagy egyes családok klikkjei dominálnak, a hol a nemzetiségi gyűlölet, a politikai E gyűlölt lényt felismerve, * jót hiszen már úgysem vártam, de hogy ily kíméletlen leálezázás- nak leszek kitéve, azt még sem sejtettem. Ne neked Dr. Beövy, kilenez ágú korona, gondoltam megsemmisülve, mialatt az öreg Kövessy melegen szorított keblére. Örülök, — mondá szívélyesen, — örülök kedves öcsém, hogy találkozunk. Apját ismerem és tisztelem; miután pedig oly derék apának szintén csak becsületés fia lehet, tekintsen viszont engem is barátjának és minél előbb keresse fel házamat. Ezalatt Irén nem győzte elég gyorsan kitalálni gyermekkorunkban játszott hősies szerepemet és híven régi szokásához, egyszerre csak ezen szavakkal fordult hozzám: „Kedves Andorkám, legyen szives keresse meg a felöltőmben fele,tett zsebkendőmet.“ Jól van, gondo’ám, örömmel kapva az alkalmon, mely kis időre a teremből távozni en- gede, jól van inczi-finczi hóvirág, ha azt gondolod, hogy a regi Andorral van dolgod, majd az Endre megtanít tisztességre. Ezzel átvéve a szoba- leánytól az illatos rongyocskát, azt a következő szavakkal nyutottam át tulajdonosnéjának : „Itt van a kendője kedves Irónkém.“ Legnagyobb meglepetésemre ezen vágásom teljesen rószvétlen maradt. Sőt Irén, — ki most egy társasjátékot tervezgetett, — azon szavaimat látszólag egészen természetesnek találta. Igen, igen játszunk, kiálták mindenfelől és Dónké javaslata, mely szerint serfőzőt kelle játszanunk, egyhangúlag elfogadtatott.
