Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-03-15 / 11. szám
Szegzárd, 1891. 11. szám Előfizetési ár: Egy évre Fél évre . Negyedévre Egy szám frt — kr, H »1 » 50 „ . 12 „ |GI3flzetéseket és hirdetéseket a kiadé> hivatalon kivül elfogad Krammer Vilmos k*nTvVoreshedé8e Szegzárdon. VEGYES TARTALMÚ POLITIKAI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utcza 1079. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok viasza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetősek és a hirdetések is a szerkesztőséghez iutézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. A szabadság ünnepén. (B-r.) A nemzetek életében nagy tettek és események termő melegágya volt sokszor a márczius! A szabadság szivekbe vetett magva, tavasz napokra várt, hogy kikeljen. Már Rómának emlékezetes márczius Idusa. A hatalmas, világhóditó Caesar szivét ekkor járta át fia, Brutus gyilka. Bécsre márczius 13-án, mi ránk pedig 15-én ragyogott le Istennek soká nélkülözött, áldást hozó napja :a szabadság! Ekkor született újból a magyar nemzet. Megifjodva uj életre kelt, mint a mozdulatlan, élettelennek látszó álczából a ragyogó, himes szárnyú lepke! Szent, dicső, örökre áldott lesz ez a nap, — a mig csak magyar él 1 Ez kelté fel az alvó nemzetet. Nélküle élve temetik el. Ott feküdt már az önmaga által készített koporsóban, félhalottan, némán, mozdulatlan. Hallhatta a szögek verését, de meg se moczczant. S nem a tatár, török, Sajó, Mohács ölte meg. E kétszeri hatalmas érvágást az erőteljes, vihartól edzett nemzet-test, diadallal állotta ki; saját fiainak elhazafiatlano- dása vitte sir szélére. A XVI. XVH-ik század egy pár tizedének erős nemzeti érzülete kihalt a szivekből. Rákóczy hires kurucz daliái s ezek nemzedéke sima, hajporos udvaronczokká váltak. A bécsi udvar, különösen Mária Terézia édesgető kegye, oda vonta s nemcsak nyelvben, de szívben, lélekben is idegenné tette hazánk szine-javát. Példátlanul áll a világtörténelemben — legszelidebb jellemzéssel élve — az a h a- zafiatlan könnyelműség, a mely- lyel megtagadták saját fiai nemzetünket, — ezt a „szegény özvegy asszonyt, szegény árva anyát“ 1 Szégyen lett a magyar szó, a magyar nyelv. A zöld asztalon úgy sem volt divatban, mert a latint, majd németet használták hivatalos nyelvül, de most még a palotákból, jobb módú családok köréből is kiszorult végképen. — A szegény földhöz ragadt nép síró szava, keserű panasza hangzott csak magyarul. Jaj pedig annak a népnek/ mely nyelvét megveti! Eldobja ezzel pánczélját, paizsát, védtelen testfel áll a harczok porondján, elvész ereje, mint Sámsonnak, midőn haját lenyirták s elhagyja még tán az Isten is, mert lehetetlen, hogy ezt az „öngyilkolást“ haraggal ne nézze 1 S úgy látszék, hogy már a szabadság utáni vágy is kihalt a szivekből ? Lángban állt az egész Európa. S a világhóditó szabad eszmék csak minálunk nem találhattak termékeny talajra. Aludtunk. A bécsi kamarilla pedig kettőzött erővel fonta a hálót s rakta ki a tőrt, a melylyel örökre megfogjon. De csalódott. Azt hitte a nemzet meghalt. Pedig csak tetszhalott volt. 1828-tól a szabad eszmék hüs fuvalma kezdett lengedezni. Lassan bár, öntudatra ébredt a nemzet tőle. Eszmélt, de felkelni még nem birt hosszú, kínos álmából, olyan volt, mint a nagy beteg, a kinek nincsen jártányi ereje, de ha feje felett kigyul a ház, felkapja mankóját és — jár! Es kigyúit a tűz. Talpra állt a nemzet. A szent lelkesedés szővétneket gyújtott a sötétben. Hosszú idők mulasztásait látta meg e fény mellett az ország s a veszély I érzete tetteket szült, a melyeket bámult-s örökké meg fog bámulni a világ. Századok békóit törte szét egy rövid hó, egy nap! Szabad lett a föld népe, egyenlő, testvér! Lehullott a nemzet természetes fejlődését, kulturális s közgazdasági haladását TÁRCZA. Gi s&a'&adsáty. Ott, hol aranyfátyolt úsztat a napkelte A menybolt szegélyén, Század óta nyugszik Rákóczynak lelke Mohos sírja mélyén. Század óta alszik, ólomnehéz álma; Mégis a fájdalom át-meg átaljárja. Megdermedve alszik, nehezen ha ébred ; Hírneves Rákóczy | nagy lelked mivé lelt ? Nevednél is fénylőbb lelked: a szabadság, A magyar szabadság! Fel ne ébresszétek, ne háborgassátok Kinos könyütökkel! Megtöri, megrontja a százados átok Jaj néki, ha fölkel! Jaj néki, ha látja raboskodva népét, Megtörve örökre bizalmát, reményét. Rémes sötét álma bús jelenre válna, Sírja éjjelébe vissza-visza vagyna Rákóczy elcsüggedt lelke: a szahadsag, A magyar szabadság ! Fel ne ébresszétek, ne háborgassatok Zsarnoki önkénynyel ! Sodrából kirántja e romlott világot .............. Ja j néktek, ha fölkel! Tenger fájdalomban köszirt a haragja, Gyönge hajótokat összemorzsolgatja. Mint haragos égnek szikrázó villáma, Bűnt óriás nyilait fejetekre hányja Rákóczy felbőszült lelke: a szabadság, A magyar szabadság! De ti nem sáppadtok ! — Békákat a népre ! Iszonyú békákat / S joj ki szólni merne, börtön fenekére A feljajdulókat! Csend van. — Nem hallotok jajszót. Csak az éjjel Viszi a fájdalom bús hangjait széjjel. Megkönyörül rajtok az éjféli szellet, Szárnyaira kapja, viszi napkeletnek, Hol Rákóczy lelke nyugszik: a szabadság, A magyar szabadság! S megnyílik a sírnak egy egész világgal Becsukódott szája. Eloszlik az éjjel s vakító világgal Száz napnak sugára Üdvözli Rákóczy feltámadott lelkét, A magyar szabadság dlcskörözött keltét. Indúl a hazában. Diadal az útja ; S híre a világot csakhamar befutja: Felébredt Rákóczi lelke: a szabadság, A magyar szabadság! Mint a zsarnok önkény: sötét éj borongott Egész Pest-Budának, S megrendült az ének, a zúgó harangok Mind megkondulának. Isten ! a ki látod sajgó kebelünket, A sötét rabságból szabadíts meg minket. Kinek szent igéje sziveinkbe szállott, Miatyánk jöjjön el te dicső országod, Magasztos országod: az Ígért szabadság A világszabadság! S mint a honszeretet: fényes lón az éjjel, Elnémul az ének. Mind az egész népség leborúlva térdel; A nagy ébredésnek Dicsőítésére hozsannát kiáltnak. Fel, fel sínyli nemzet! Itt a szabadságnak Követe a napfény. Nincs már örök éjjel ; Itt Rákóczy lelke megváltói fénynyel — Rákóczynak égő lelke : a szabadság, A magyar szabadság ! Mint a kérgerepedt jégfolyamok árja Fut a népség Össze, Megnyílik az önkény börtöninek zárja, Lánczokat tép Össze. Ismered az ifjút piros lobogóval, Melyre sorsod írva baljóslatú szóval ? Mindenütt elöljár dobogó szivével, Gyújtva, lelkesítve tüzes szellemével. Az ifjú Rákóczy lelke: a szabadság, A magyar szabadság !
