Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1891-12-25 / 52. szám

TOLNA VÁRMEGYE.

1891. december 25.

I 121 ' _______

Vé

gül egyhangúlag kimondottuk, hogy erdők szabad lakói leszünk.

Melegen sütött a nap, mikor a nagy-csüri nemzetség ott hagyva ősei fészkét, fölemelkedett a fényes, sugaras levegőbe, s a Balatonon át a Bakony erdeje féló indult. Egy tapasztalt rigó haladt a csapat élén ; sok eleségőrt elvállalta a vezető szerepét. Borzasztón elfáradtunk, a mig Tihany alá értünk. Két ifj-bb társunk bele is pottyant a vizbe; megsirattuk őket, de nem segíthettünk rajtuk. Behunyt szemmel röpültünk, csak röpültünk egyre; szédített a mélység, a messzeség, a nap heve és a viz ragyogása. Nagyot pihentünk egy kis füzesben, s jól laktunk a magunkkal hozott elemózsiából.

— Mi tehát tanyát vertünk a Bakony erdejében. Szép hely és mig meleg volt a nap és sürü a falomb, igen jól éreztük magunkat. Az erdők madarai azonban rosszul fogadtak. Azt mondták, hogy mi az emberek tányérnyalói vagyunk, a kik kémkedni jöttünk a szabad állatok közé. Nem egy kollégánk véres lejjel tért vissza, mikor kissé mesz- szebb távozott a hazánkul választott bükkfától. Ott kellett maradnunk a közvetlen szomszédságban és megelégednünk a bogarakkal, férgekkel és szúnyogokkal, melyek csőrünk ügyébe kerültek. Éjszakánként remegve bújtunk össze mert láthatatlan vadállatok szemei villogtak felénk a sötétből és rémes hangok z <várták a csöndöt. Biztattuk egymást, hogy veszedelem edzi az embert és a verebet és hogy majd lassanként hozzá szokunk uj helyzetünkhöz. De ezer remegés közt töltöttük napjainkat és ha régi veróbeszünkkel gondolkoztunk volna, bizonyára visszaszállunk vala régi helyünkre, az emberi zsar nokság alá; de az emberi ész beteg nagyra vágyása meggátolt minden okos elhatározást. így hát tovább szenvedtünk. Uram, nincs borzasztóbb, mint az előítélet ; ez ellen nem lehet küzdeni: madártársaink folyton spionnak és csuszó-mászó állatnak tartottak és kizártak a köztársaságból. Azt vettük azonfelül észre, hogy az emberek közelében mindenikünk az embertől fél és egymással szemben szelidebb. De itt ez a kétlábú, fölsőbb lény nem fékezte meg tollas kollégáinkat, s azért azok egymásra fenekedtek és az erősebb elnyomta a gyöngébbet.

Egyszer csak ritkultak a lombok, hidegek lettek az éjszakák, s viharok nyargaltak végig a rengetegen. Fiilhasitó sivitással szakadtak le egész le- vólsorok a fákról, s a vén törzsek ropogva törtek 'kétfelé. Apróbb ágakat százával tördelt a zivatar ez volt csak a nehéz sor. Éjszakákon át be se hunytuk a szemünket, s az asszonyok sírva-ríva kapaszkodtak férjük nyakába. Azután élkezdett szakadni a, zápor, s áztatott bennünket napokon keresztül. Micsoda hideg fürdő volt ez : a halaknak nagy gyönyörűségük telt volna benne, de nekünk szegény verőbeknek bizony keservesen esett. Kinek ne jutott volna eszébe a nagy-csüri otthon, a zsuppfödél alá ásott jó meleg fészek, honnan oly megelégedetten hallgattuk a széltől ingatott kutostor nyikorgását, az eső csorgását, s a vén diófa kínjait, amint a szélvész a kastély falához csapkodta.

Egy éjjel az eső és szól elállt, a felhők eltűntek, s mikor sietve a fa tetejére telepedtünk, hogy a vizet kissé lerázzuk magunkról, azon a helyen, hol a nap szokott trónolni, de sokkal közelebb, egy nagy,- világossárga, derült képű égitestet pillantottunk meg. A törzsfő megszólalt:

— Gyermekeim, ez a hold. Öcscse a napnak. De gyűlölik és kerülik egymást. A hold különben nyájas és barátságos, a napban ellenben forró szenvedély dúl !

A nagy sárga tányér igazán oly kedvesen mosolygott le ránk, hogy csakhamar mindnyájan, önkénytelenül is igazi jóbirátot sejtettünk benne.

— Vájjon laknak-e benne emberek? kérdém.

— Ha laknának, akkor nem vágna olyan mosolygós képet, — felelt a tapasztalt törzsfő, ■— ember nemGakhatik ilyen fényes, sima, rokonszenves égi testen; az embernek az ilyen sötét, göröngyös, durva égitest kell mint a föld, mely csúf púpokat visel || hátán; melyet mélységek, völgyek, vizek 'ifi barlangok szaggatnak meg ; mely viseli

* az erdőket, mint a sündisznó a maga tüskéit; melynek tetején a (végtelen vizek nyughatatlankodnak, mélyében pedig örök tüzek égnek, kitörésre készen

Valóban az ember jobb csillagot nem választhatott volna lakóhelyül: ez megfelel az ő jellemének, külső és belső tulajdonságainak. .

Mély embergyülölet szólt a törzsfő beszédéből, s mikor befejezte, az egész sokadalom egyhangúan kiáltá:

—■ Öregapó! költözködjünk hát a holdba.

— Jó, de az útját nem- ismerjük.

— Hát fogadjunk vezetőt.

— Ki légyen az a madarak közül, aki erre vállalkoznék ?

— A sason kívül nem ismerek senkit, — mondám nyugodtan.

— Hogy mered ő felségét, a madarak királyát, vezető gyanánt emlegetni ? kiáltott megbot- ránkozva az ősz vezérveréb.

— Nem mondtam én, hogy fogadjuk meg vezetőnek, de indítványozom, hogy látogassuk meg legmagasabb udvarát és kérjünk tőle tanácsot és felvilágosítást, mint olyantól, a ki a csillagok vidékeit legjobban ismeri.

Tervem általános helyeslésre talált. Öreg, jószívű erdei madarak megmondták, hogy csak arra felé haladjunk, amerre a fák oldala mohos és el fogunk jutni a királyi sashoz. Ha majd elhagyjuk az erdőt, el a cserjést, de el még a füvet is és olyan helyre érünk, hol barna kősziklákon kúszó moha terem, akkor már közel járunk a sashoz.

Másnap elindultunk. Sok-sok ideig utaztunk, társainknak a fele elhullott, mert a koplalás és a hideg éjszakák megtizedelték őket. Egyszer egy olyan ember lakta hetyre értünk, a hol még verebet sohase láttak. Egész kifáradt nemzetségünket össze- fogdosták, s nagy kalickába zárták. Ott őriztek bizonyosan abban a hitben hogy éneklő madarak vagyunk. Legalább egy kicsit megpihentünk. Mikor azonban látták, hogy az éneklés nem a mi kenyerünk, kidobtak az utcára. Még jó hogy meg nem öltek. Mi pedig tovább vándoroltunk, éjszak felé.

Egyszer csak elmaradtak a fák. Jaj, be magasan járhattunk már! Éjjelenként a hold és a csillagok oly közel ragyogtak hozzánk, hogy többször kedvünk szottyant egyenesen fölrepülni. De a törzsíő mindig visszatartott.

Nini! Egyszer hajnalhasadtakor azt láttuk, hogy immár moha közt bujdosunk előre. No most már nem messze lehet a király ő felségének a rezidenciája.

Dél idejére ott álltunk egy sziklahasadék előtt.

No ugyan jó helyre kerültünk; töréstől kité- I pett tollak ezrei hevertek szerteszét egy rakás megölt madárral együtt. Egy agyon vágott zerge még vonaglott. Egy boldogtalan karvaly még hörgött. Halál és pusztulás mindenfelé. Hisz ez egy. vér- szomju, zsarnokkirály, hisz ez rosszabb, mint egy ember! Hogy lehet valaki madár létére ilyen kegyetlen !

— Boldogtalan verebek- — suttogá a karvaly, — kik oda lent a kedves síkságon gondtalanul, bőségben éltek, mit kerestek itt a halál országában ?

Dermedve hallgattuk a baljóslatú nyöszörgést. A törzsfő felelt:

— Urunk, királyunk előtt óhajtottunk tisztelegni.

—*• Jobb lett volna halva születnetek. Mert ő bizonynyal kivégez benneteket. Meneküljetek, mig nem késő.

E pillanatban az ég elsötótedett, mintha nagy felhő fogta volna el,

9 Már késő ! Jön a király! sikoltott a karvaly. Még egyszer meglebbentette tépett véres szárnyait, azután szemei megüvegesedtek. Meghalt.

Mi jéggé fagyva lapultunk össze, a moha közé

bújva.

Zúgott és sivitott a levegő, melyet a király hasított hatalmas szárnyaival. Laza kősziklák, a szárnycsapásra kelt szélvésztől megtaszitva ijedten, vad ugrásokkal, menydörögve indultak le a mélységek felé. Egy csomó kisebb fekete madár vijjogva, rémülten csapott le a völgyekre, menekülvén a hatalmas elől. Még a csapatok férgei is nyüzsögni kezdtek, s hüledezve másztak be gödreikbe.

Ö felsége már messziről észrevette parányiságunkat, s mikor nagy teste egy kirugó szikladarabra leereszkedett, kíváncsian legeltette rajtunk

szemeit. :

__ III vagytok és számos alattvalóimnak

me

lyik fajtájához° tartoztok? kórdé ijesztő, vijjogó

hangon. 5

Remegő hangon megszólalt a törzsfő :

ifi Mi verebek vagyunk, ó nagy király, a nagy-csüri verébnemzetségből származunk és t-isz*- telegni járultunk fölséges szined elé.

3 _ Verebek? Alattvalóim leghitványabbjai, legnagyobb ellenségemnek, az embernek házi állatai és tányérnyalói. Ismerlek benneteket hitből, de még sohse láttam verebet.

— Ellenségeink és rosszakaróink ragalma téged is félrevezetett, fölséges ur. Épen azért látsz itt, mert dicső madárfajunk büszkesége fölébredt bennünk és elhatároztuk, hogy nem eszszük többé az emberek kegyelem kenyerét.

— Úgy? Hát mit fogtok csinálni?

— Elhagyjuk a földet és a holdba költözködünk. Ha tudniillik fölségednek nincs ellene kifogása.

— Dehogy van.

— És ha azonfelül, mint a .'csillagászaiban jártas fejedelem, szíveskedik némi útbaigazításokat adni.

Ó felségén egyre deriiltebb hangulat vett erőt.

— Szívesen. Még utravalót is adok. Az itt heverő dögökből annyit fölpakkolhattok, a mennyi csak tetszik.

— Köszönjük! Éljen a király ! kiáltott kiváló államférfim tehetségű törzsfőnk és mi az ijedtségtől még félig elfulladva kiáltottuk utána.

A sas jóakaratulag pislantott le félénken nyüzs- gölődő csoportunkra.

— Tudjátok mit. kicsikéim, magam foglak titeket a holdba vinni. Ti napokig utazhatnátok, én pár óra alatt oda érek.

Ekkora kegyet nem mertünk remélni. Újra megéljeneztük a királyt, s annyira visszatért a bátorságunk, hogy havasi kukacokat kezdtünk vacsorára csipegetni. A vacsora ellen mindegyikünknek kifogása volt, a verebeknek is. meg a kukacoknak is.

Beestelédett, s a sziklás v.dék még kietlenebb lett, .mikor az éj árnyai kezdtek rája borulni. Tiszta, felhőtlen volt az ég, s a hold oly közelségben jelent meg, mintha a hegycsúcsról el lehetett volna érni. Szörnyű barátságos volt ez a fényes égitest, s úgy vonzott mindnyájunkat, hogy szerettünk volna tüstént fölrepülni. A sas leszállt a földre, kiterjesztette óriási, fekete szárnyait, mi pedig fölugrottunk a hátára, s olt jól összefogózkodva, egy csomóba húzódtunk. A következő pillanatban éreztük, hogy az emelkedés megkezdődött. Az elmaradó levegő majd lesodort bennünket, de jól összecsimpaszkodtunk. A föld eltűnt szemeink elől, s a helyén egyszerre csak nagy fényességet pillantottak meg szemeink..

— Felség, mi az a nagy sárga tányér oda lent, alattunk ? Egy másik hold ? kérdé á törzsfő.

— Nem a’; az a föld, egykori lakóhelyetek. Messziről az is olyan szépnek, derültnek látszik, mint a hold.

A vén törzsfő aggódva csóválta a fejét.

— Hallottátok fiuk? Ebből az következik, hogy közelről a hold is lehet olyan csúnya, utálatos, mint a föld.

Mi um szóltunk semmit. Pislogtunk az igaz hold felé, mely bizony még messzire levőnek látszott.

Egyszerre a sas- megállt, kiterjesztette a szárnyait, s oly mozdulatlan lett, mintha oda szegezték vol na a levegőhöz. Azután megszólalt, félelmes, éles hangján:

— Nagyravágyó, elégedetlen verebek ! Itt

vagytok most a világűrben, egy olyan ponton, a hol soha még ember se járt. Gyönge szárnyaitokkal nem tudtok elvergődni sehová, itt kell elvesznetek nyomorultul. Ez legyen büntetésetek, amért a természet rendjét föl akartátok forgatni, s veréb létetekre oly feladatra vállalkoztatok, a mely még a levegő urának, a királyi sasnak se sikerül. Elhagyhatja-e a hal a vizet ? Megél-e a pinty a vízben ? Elhagyhatja-e a veréb a földet? Nem! Pusztuljatok ! .

Fölborzalta széles, fekete hátát, megrázta testét, I vad kacajjal, mint a vi'lám lecsapott a mély-