Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-12-25 / 52. szám
1891. december 25. TOLNA VÁRMEGYE. ’ m «égbe. A nágy-csüri nemzetség pedig széthullott a világűrben. Egy jó darabig vergődtünk erre, arra, aztán hullani kezdtünk. Én, két társammal, akit itt látsz uram, összetartottam. Minket az mentett meg, hogy egy sürü. fekete felhőre estünk, s ott jól megpihentünk. De hajnalban a felhő felébredt és fe szólított, hogy távozzunk, mert neki most hivatalos dolga van, s abból nekünk bajunk lehet. — Mi.dolga van, felhő bácsi? — Először villámlanom kell, azután meny- dörögnóm, végül záporesőt kell lebocsátanom. Azért csak siessetek. Elbúcsúztunk a barátságos felhőtől és óvatosan ereszkedtünk lefelé. Alig haladtunk tiz percig, ■eleredt az eső s szárnyaink úgy összecsapzódtak, hogy nem mozogtak. Ekkor már esni kezdtünk. Ez & halál. Behunytuk a szemünket. Kopp! Valami selyemre pottyantunk. Kinyitottam a szememet. Egy selyemg'ömbön hevertem. Mi lehet ez ? A gömb szépen, lassan uszött Talán valami csillag ? Leráztam a vizet magamról, s felszólítottam két társamat, hogy tegyünk Körutat a puha égi testen. A gomb alá repültünk. Mit látnak szemeim... Egy ember, egy földlakó ült ott és sonkázott jóízűen ... Azonnal, egész örömmel oda szálltam eléje, s üdvözöltem. — Nini, verebek, — kiáltott ő is örvendező hangon, — hogy kerültök ide ti kis-félénk állatok, négyezer láb magasra ? — Uraságod ismer minket, tehát földlakó, s nem idefönt az égitestek közt él ? — Bizony földi ember vagyok Hát ti hou- nan jöttök ? Még egyszer föltámadt bennem az ostoba büszkeség, s kidüllesztve a bögyömet mondám: — Mi uram a holdból jövünk. A földlakó nagyot nevetett. — Ne hazudj, veréb, hisz ha á holdba el lehetne jutni, mi emberek már régen oda tudtunk volna jutni. Látod hogy milyen kényelmesen, milyen magasságokra szádunk. Igaza volt. Azért el is mondtam neki az igazságot Végül megkérdeztem: — Hát uraságod micsoda? — Én magyar léghajós vagyok. — És mit csinál itt az égben ? — Nemzeti szokásunknak élek: légvárakat -építek. •e- Vigyen minket haza Magyarországra. — Szívesen. Nesztek enni, inni való. És fényesen megvendégelt. Én pedig sírva fakadtam arra a gondolatra, hogy madártársunk és királyunk, a sas, mily kegyetlenül bánt velünk, a megvetett és gyűlölt ember 1 pedig megmenti az életünket. Ma éjjel értünk haza. Eddig van. Egyre fokozódó érdeklődéssel hallgattam a csudálatos veréb elbeszélését. Végre megszólaltam: — És most imádkozzatok vissza veréb eszeteket, hogy jövőre boldogok lehessetek. — Most már nem kell. Mert az Ur az ostoba ember eszét plántálta belénk. Ezt pedig a leirt keserű tapasztalatok megé lesi tett ék és okossá tették. Ezentúl tehát hasznát és nem kárát fogjuk vallani. Ajánlom magamat. Megyünk Nagy-Csűrbe, uj nemzetséget alapítani. Akárhová . . . Akái’hová megyek, Akárhol bolyongok, Ottan is, addig is Mindig rád gondolok. Heggel az imámba Foglalom nevedet, Este rád gondolva Hajtom le fejemet. Felkelő napomnak Te lész a reménye, A leáldozónak Legdrágább emléke . . Yojtkó Pál. Szerkesztői pályafutásomból. Tiz évvel ezelőtt, egy nyári délután, elmélyedve ültem az Atheneum bureaujában ; éppen a „Borsszem Jankó“ egy mérges előfizetőjének Írtam udvarias levelet, melyben elnézést kértem tőle ama, általa „halldlannak“ jelzett hibáért, hogy becses neve a ciínszalagon y előtt csak egy s-sel volt nyomtatva. Beköszönt hozzánk egy alacsony kis rőt emberke, ki egyik szemére kancsal volt, a nyelve ped'g határozott héber jargonban törte a magyar szót. Nem kevesebbet, mint egy eleven szerkesztőt keresett az általa megindított laphoz, melynek „Katho’ikus Család“ címet szándékozott adni! — Kapva-kaptam a kínálkozó alkal non, szerkesztő még nem voltam, hogy ne vállalnám el! Másnap már beáliitottam a vállalkozó szellemű férfiúhoz, ki rögtön bemutatta ábrándosán ideális élete párját egész pereputtyával együtt és a már készen levő „segédszerkesztő“ urat, egy Esztergom megyéből elmenesz' ett ex néptanítót. Ozsonnához ültetett a kedves házigazda, ki sokféle foglalatosságai közt hideg enyv gyártással is foglalkozott. Elmondta, hogy illusztrált heti lapot akar csináltatni erős ka- tholikus széliemben. A mutatványszámot 10 ezer példányban nyomtatja ; a kép választását rám bízza, s ő majd gondoskodik a metszésről, összecsináltam az első számot a segédszerkesztő urat csak címszalagirásra használhattam, mert a kiollózott vallásos érzelmű híreket még a nyomtatásból sem 1 tudta leírni helyesen. Műmellékletül Munkác.-inak akkor még újságszámba ment „Krisztus Pilátus előtt“ cimü müvét adtuk cudarul elcsúfított fametszetben. Vezércikkünk az Isten haragjáról zengett, mely az idén is nagy jégesővel sújtotta a gonosz emberiséget. Egyszóval minden cikkünk erősen vallásos szellemű volt, még a legutolsó kiollózott hir is, sőt a hasból csinált szerkesztői üzenetek is. Szétküldöztük az ország minden élő és időközben megholt kath. papjának és mágnásának ! Jöttek szépen az előfizetők; Isten áldását kérve a mi jámbor munkánkra ! Megcsiháltam a második számot is, mely szintén megnyerte az én hideg enyvké- szitő laptulajdonosom tetszését, s dicsekedve emlegette, hogy dr. Blumenthal ur is megdicsérte a lapot a kávéházban! Kezdtem azonban kiváncsi lenni az én szerkesztői honoráriumomra is, melyet tapasztalat án szerény létemre eddigelé rösteltem szőnyegre hozni. Kedves szerkesztő ur, — ruondá az elismerés hangján a laptulajdonos ur, — nem lesz panasza rám ; gavallér leszek, csak azt várom, hogy az 1000-dik előfizető is berukkoljon: akkor lesz bankett és aztán megállapodunk a fizetésre nézve is ! Megnyugodtam a biztatásban ; pedig már kezdtem ki.-sé gyanakodni a hidegenyv gyáros ur gavallérságában ! Az előfizetők csak egyre jöttek, már közel járlak az ezerhez; megcsináltam a 4 ik számot is: s az ón laptulajdonos uram még mindig hallgatott. Időközben eltűnt mellőlem a „segédszerkesztő ur“ is — minden búcsú nélkül, akiről az enyvgyáros ur azt állította, hogy ő küldte el, mert nem tudott semmit ! A dolgok furcsa állapota kezdett nem tetszeni; nem a leggyöngédebb hangon interpelláltam tehát a Lptulajdonos urat az én szerkesztői honoráriumom felől: mire ő érdekes hangon azt válaszolta: „tudja mit édes szerkesztő ur, adok én magának — az eddigi négy számért 3 frtot, s ha megjön az ezredik előfizető : akkor újra megállapodunk!! Nekem nem kellett több; a „Iíatbolikus családiban még nem volt olyan Isten dicséret, amilyen éktelen címekkel förmedtem a tulajdonos urra ; élete pária ijedtében a konyhába futott és ott kiabált, a kisasszonyok a szalonba menekültek, a laptulajdonos ur pedig kinyitotta a do- bányuteára nyíló ablakot és konstáblerért kiabált, mert dühömben a szerkesztői nagy ollót villogtattam az enyvgyáros ur orra előtt. Ilyen csúfos vége lett a szerkesztői pályafutásomnak, melyről hónapokig nem szóltam senkinek; csak az a sovány vigasztalás maradt meg számomra, hogy Istennek tetsző cselekedetet követtem el akkor, amidőn ingyen csináltam a „Katholikus Családot !“ Fernando. A vadonban. * Szomorujáták 3 felvonásban. Irta: GERŐ KÁROLY, (Radványiné kézéért leánykorában két kérő esengett. Keresztúri és Radványi. Szive az utóbbihoz vonzotta, de szülei akaratának engedve, Kereszturyhoz ment nőül. Néhány évi házasélet után azonban — melynek folyamán Miklós fia született — megszökött férje házától Radványival és férjétől elválva Radványival lépett újból házasságra. E második házasságból is született fia: György. Kereszturyt neje hűtlensége annyira el keserítette hogy embergyülölő lett és elvonulva egyik birtokán levő magános kastélyába, fiával — kit anyja iránti gyűlöletben nevelt — elzárkózott életet folytatott. Munkásaival rosszul bánt, ugyannyira, hogy ezek gyűlölték és egyikük orvul lelőtte. Ugyanezen időre esik Radványi halála, ml által Rad- ványinénak módjában volt Miklós fiát — kit férje házától való távozása óta nem látott — ismét viszontlátni; a mit eddig a két férj életében nem tehetett. El is megy fiát felkeresni s ezen időponttal kezdődik a szinmü. Társaságában vannak György és nevelt leánya, ki egyszersmint Györgynek menyasszonya: Szalánczy Ella. — Miklós a vadonban eltévedt Ellát a helyes útra vezeti s vad szerelemre gyulád a bájos leány iránt, kiről nem tudja hogy öescsének menyasszonya. Ekként az apák harca a fiuk, között megújul. Miklós megtagadja az anyjával való megbékülést és csakis Ella határozott kívánságára fog kezet ö esősével. Ez után következik az alábbi jelenet, melyben Miklós anyjától Ella kézét kéri.) II. FELVONÁS. 11. Jelenet. Miklós. Radványiné. Radványiné. (Hosszabb szünet után.) Hullasd csak, hullasd, kényeidnek árját, — Az enyhet ád. — Én sírni nem tudok. Oh én fiam ! Elköltözött atyádnak Kegyetlen sorsa engem is lesújt; ■ S a végzet, mely szivünket megzavarta, Riá is, rám is bán ltot hozott. Óh hát takarjon szemfódőt a múltra. Engesztelő bocsánat — gyermekem! (Föléje hajol. Miklós felemelkedik s egy távoli mozdulattal elfordul tőle.) Ne büntess jobban, mint megérdemeltem És mentséget se kívánj; — óh hisz azzal A holtat is vádolnom kellene! Anyád vagyok, kit eltiltottak tőled S ki eddig helyre mit sem hozhatók. Te szenvedsz és szükséged van reám, — Oh hagyd, hogy most betöltsem tisztemet! Miklós. Betöldheted, igen, betöltheted S jól mondtad, hogy szükségem van reád. Anyámnak mondalak s panasztalan Felejtem el a múlt idők keservét — De teljesítsd egyetlen vágyamat ! Radványiné. Oh mindent, mit' javad kivan 1 Miklós. Add nékem e leány kezét. Radványiné. (nagyon megdöbben) Nagy isten 1 (Kis szünet.) Miklós. Te megdöbbensz. De hát miért? — Radványiné. (Egy karszékbe ül és nyugalmát visszanyerni igyekszik). Megértem, Hogy egy futólagos találkozásra A lelked egy jelenség megragadta, Mert ily leány a látkörödbe nincs. De ily mohón kivánva a kezét, Oly .hitben, hozy csupán ő boldogíthat. Félek, hogy önmagadban is csalódó!. Miklós. Nem. nem! * Radványiné. S ez múló szenvedély bizonynyal, Mely hirtelen kelt s elvész Csakhamar. Az élet. könyvét nem tanultad át még, — S a pillanatnak engedsz, gyermekem. Érzékeid játéka meg ne csaljon | fogétiony szived első dobbanása Ne döntsön még egész jövőd fölött. Miklós. Anyám, — én vágyom e leány kezére És meghalok, ha őt nem bírhatom! Nem múló szenvedély beszél belőlem, — Ne féltsd, ne féltsd, én boldoggá teszem ! Radványiné. Oh, tépd ki hát magadból ezt az érzést! Viszonzás nélkül romlásodra volna! Hisz e leányka szive nem szabad már, — Hisz Ella az öcséd menyasszonya. Miklós. Mi-mit? Mit Mondsz? Radványiné. (Fölkel ) Csendesedj fiam 1 I Miklós. Oh ég és minden szentje! Tehát A régi átok újra megfogant? S úgy állanánk most szemben a fiaddal, A mint apáink álltak egykor érted ? Radványiné. Ne tébolyits meg óh fiam! Hiszen Te nem tudod, hogy mit kívánsz anyádtól! * A kitűnő színműíró szívessége folytán a nemzeti «in-házban legközelebb színre kerülő „Vadonba n“ czimü szomoru,atekaból az összes hírlapokat megelőzőleg a fenti gyönyörű részletet közöljük. a szerk.
