Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1891-12-25 / 52. szám

1891. december 25.

TOLNAVARMEGYE.

11-.

Víztükörén tündérek városának . . .

(Velence.)

Víztükörén tündérek városának Heverve ringó, könnyű gondolán, Csodálva az évszázados csodákat,

Rád gondolok, ki nem gondolsz reám.

Hej, hogyha most eljöttél volna vélem, A tenger-éren hogy bolyonganánk,

Egy földöntúli álom lenne éltem,

Üdvök honába vinne gondolánk.

A szolgaság honából messze, messze,

Ott hol az élet száll rejtelmesen,

Mint száll a csolnak lagúnákba veszve, Összesimulnánk hűn, szerelmesen!

Titokzatos nagy palotáknak mentén, Boltozott ódon köhidak alatt,

Múltat feledve, mint ifjú rebegném Első szerelmi vallomásomat!

Palágyi Lajos.

Utazás a holdba.*

Irta: RÁKOSI VIKTOR.

Levelet kaptam a nagybátyámtól, hogy leesett a hó, zuzmarásak a fák, fagy a Balaton, fehér a Badacsony, s fütik már a kastély kertre nyíló szobáját. Mindez szépen sorba következik egymásután, az utolsó az, hogy befütik az én szobámat és megírják a levelet, hogy menjek le telet nézni. Le is mentem az irás vétele után rögtön, s a nagy, puszta, hótól szikrázó kert utain próbáltam, föl s alá sétálva, hogyan ropog a hó. Sokan szeretik a zúz moraját, vannak, a kik a lombok zúgásában gyönyörködnek, némelyek a szél fütyölósének is tudnak örvendeni: én csak a hó ropogását kedvelem. De csupán mikor a saját lábaim alatt ropog. — S inig a puha csillagokat gázolom, tekintetem elröpül a végtelen fehérség felett, mely jelenti a halált és jelenti az ártatlanságot.

Vidám családi vacsora után szobámba .vonultam.' A kályha meg volt repedve és iszonyú füst csapódott arcomba,- mikor beléptem. Kinyitottam az ablakot. Szépen sütött a hold, s a fehér földre fantasztikus árnyakat vetettek a fák. Néha egv a hótól megterhelt faág letörött, különben csöndesség uralkodott. A melegség és füst bolondul tódult kifelé, s helyette beomlott a hideg.

Csipogás ütötte meg á fülemet' és holmi kis madárkarmoknak sűrű kopogás’a. A széles ablak- deszkára néztem. Három rongyos, kopott, tépett, sovány veréb ugrállt ott, összefogózkodva„ mintha részeg volna. Olyan külsejük volt, hogy verébország csendőrsége rögtön bekísérte volna őket, mint el- züllött csavargókat. A látvány: három megbolondult veréb, oly érdekes és rémes volt egyúttal, hogy közelebb léptem. A mint megláttak, nem rebbentek el, hanem egyenesen a vállamra szálltak. Rögtön megfogtam és az asztalra raktam őket. Barátságosan dörzsölték kezemhez hideg kis orrukat, s a lámpás alá kuporodtak. Egyszerre a legnagyob- bik feláll, nagyot nyújtózkodik és megszólal.

Igenis, megszólalt. Máig;se tudom* hogy én értettem-e meg a • verébnyelvet, vagy ő tanulta-e meg az embernyelvet, elég az hozzá, hogy kitünően megértettük egymást.

A veréb tehát megszólalt:

— Uram, tegye be az ablakot. Minek kiereszteni azt az édes, kedves, kellemes melegséget ? .

Engedelmeskedtem neki.

— Köszönöm, szólt ismét szürke vendégem. Jaj be jó idebent, hála -istennek, hogy itthon vagyunk.

Vendégem újra megrázta magát és va’ami- vel melegebb és patetikusabb hangon folytatá

— Tisztelt uram, engedje meg, hogy az ön személyében az egész emberiségtől 03 a földgolyótól bocsánatot kérjünk.

f

* A kiváló szerző szívességéből a „Budapesti Hírlap,“ mai számával egyidejűleg hozzuk a fenti pompás hpmoru, kitűnő közleményt, a minőnek megírására csak Rákosi "Viktornak ragyogó pennája képes. A szerk.

Fölkeltem, s végig sétáltam a szobán : vagy ez a veréb őrült, vagy én vagyok őrült. A mosdó fölé hajoltam és egy korsó hideg vizet öntöttem a fejemre. A veréb végigvárta, s aztán megszólalt:

— Inkább egy kis kenyérmorzsát tetszenék nekünk hozni.

A sötét folyosón átfutottam az ebédlőbe, s jókora karaj kenyeret szeltem. A kést azonban elrejtettem a keblembe — ‘magam se tudom miért? így mentem vissza a szobámba, s vendégeim csakhamar sebesen csipegették a kenyeret. Éheseknek látszottak. Én csak néztem őket, de egy szót se szóltam. Mikor befejezték a lakomát, igy szólt az. aki eddig is mindig beszélt:

— Fogadja köszönetünket. De különös, hogy önt ez a mi szokatlan látogatásunk még csak meg se lepi ? Azt se kérdi, hogyan kerülünk ide, kik vagyunk és mit keresünk ?

A ig mertem megszólalni. Attól féltem, hogy a mint velük szóba állok, magam is rögtön verébbé változom, s ott ugrálok köztük. Végre mégis megembereltem magamat:

— 0 kérem, sőt nagyon kiváncsi vagyok. ..

Úgy éreztem, hogy a fogam vacog. Talán nagyon sokáig hagytam nyitva az ablakot ?

— Nohát. ha kiváncsi, akkor elmondom önnek a mi történetünket. Üljön le jó ember és hallgasson.

*

Tetszik tudni, mi az idevaló nagy csűri famíliából származunk. Egykor nagyon sokan valánk, s a nagy csűr zsuppteteje alatt igen jól éreztük magunkat. Egész nap ugráltunk az udvaron, a szé- rüs kertben, a gyümölcsösben ; csipegettük a gyümölcsöt, ettük a magot, még konyhahulladók is akadt néha. Mindnyájan Jjól tápláltak és kövérek voltunk. Zápor és hideg ellen védett a zsupp, semmi bajunk se volt hosszú ideig. .

De az Úristen, aki mindnyájunkat teremtett, megpróbáltatások alá vetett és egy napon ránk bocsátotta az ész nyavalyáját. Hirtelen elfogott bennünket az okosság. Testileg megmaradtunk verebeknek, de agyvelőnk átalakult emberagyvelővé. Legalább azt hiszem, ez a legjobb kifejezés. A boldog és nagy-csüri nemzetség egyszerre okos és boldogtalan lett. Oh uram, higyje el, az okos emberek nagyon szerencsétlenek 1 Mi is, kik eddig mit se tudtunk, sejtettünk és csak kis bögyünk hizlalásával foglalkoztunk, egyszerre beláttuk, hogy mily* szánalmas helyzetet teremtett nekünk a természet.

Az emberiség tolvajnak, szemtelennek, tolakodónak tartja a verebet. A'gyerekek kővel dobálják, puskával lövöldözik, macska les rá uton-utfé- len,: hát élet ez ? Nem lehet ezen segíteni, változtatni ? Hát csak mi vagyunk röghöz kötve és nem ' mozdulhatunk a helyünkből? El, más országba, más . hazába, a hol vagy ember nincs, vagy ha van ember, olyan, aki a vepbet megböcsüli.

Ily kifakadások ömlöttek a verébalkakról, mikor egy-egy esős napon a csűr gerendáin, lécein üldögélve diskuráltunk.

— Úgy van, gyermekek, —- mondá ilyenkor a törzsfő, — ha a nagy idétlen gólya, meg a daru utazhatik, miért ne mozdulhatna ki szülőföldjéről a fürge veréb. Mondom nektek, hogy az a szélhámos fecske csak azért részesül olyan tiszteletben, mert csöpp, létére az Óperenciás tengeren túlra el mer röpülni.

El is határoztuk, hogy legközelebb a nemzetséget népgyülésre hívjuk össze.

Egy napon sétát tettem a ház körül, hogy a házi állatoknak elmondjam a nagy újságot, hogy mire készül a nagy-csüri verébnemzetség.

Aranyos kalickák csillogtak a verandán, s ben- nök sütkéreztek az éneklő madarak. Legelőször is ezeket szólítottam meg:

— Nem volna-e kedvetek itt hagyni a börtönt, s kirepülni a szabadba ?

— Ez nem börtön, hanem hajlék, otthon, — felelt a kanári, — itt a karikán hintálom magamat, kedvemre fütyörészek, s gazdám ellát cukorral és sárgarépával. Szeretnek és megbecsülnek.

— De őseid egykor szabadok voltak és messze,

I déli tengerek szigetein buja, mély erdők viszhang-,

ját verték fel édes dalukkal, — folytatám.

— De bezzeg szenvedtek, ha jött a fergeteg. Nekem pedig semmi bajom sincs.

— Mit csinálnál, ha a kalickából kiszabadulnál ?

— Újra visszatérnék oda.

—I Szegény rabmadár !

— Bolond veréb, te szürke, szegény paraszt. Te sajnálkozol egy ilyen ékes szavú úri madáron ? Hiszen tüstént cserélnél velem, ha én akarnám

Gyanús mozgást hallottam Hamar egy vékony faágra ugrottam. Jól tettem: csakugyan a macska volt. Oda kiáltottam neki:

— Hej macska, te hízelgő, éles körmii, vérszomjas cica! Nem sokáig fogsz már rám leselkedni, mert itt hagylak benneteket.

— Ugyan hová mennél te kis ostoba! kiáltott a macska és olyan jóizüet nevetett, hogy még a bajusza is rángatózott.

— Világgá megyek, a szabad életnek adom magamat. És még te nevetsz, te, tigrisek elfajzott ivadéka, ki tányérnyalóvá aljasodtál.

A macska kiegyenesítette a hízelgésben meggörbült hátát.

— Őseimet ne bántsd. Azok nagyok és dicsők és én tisztelem őket és büszke vagyok rájuk. De az ember meg kenyeret ád és én azzal tartok, aki engem táplál, Szép dolog az őserdők homályában rettegtetni embert és állatot, de még szebb a meleg konyhában, kék virágos fehér tányérban párolgó tejbe öltögetni piros nyelvecskémet.

— Elpuhultál végkép, — feleltem neki, — végy példát rólam. Én nem dicsekszem ősökkel. Paraszt vagyok. De érzem, hogy helyzetem ferde, tűrhetetlen és szolgai, s van bátorságom újat próbálni.

— Unalmas veréb vagy. Nem értem beszédedet. De mindjárt megértenélek, ha fogam alá kapnám húsodat.

— Pusztulj! Őseidnek csak a hibája van benned : a vérszomj; erénye: a bátorság, kiveszett belőled.

Ekkor felébredt a kis kanári az aranyos börtön tollas fészkében és ezüstcsengósü hangon szólt az öregebbhez :

— Anyám, aludtam és álmomban narancsfaerdőben jártam és a tenger zúgását hallgatám.

, Diadalmasan fordultam a kanári anyához és mondám neki:

— Látod, hiába szülted rabnak őt; gyermeked szabadságról és hazájáról álmodott. .

Ezzel kjrepültem az udvarra, hol a becsületes képű, lapátfülü vadászkutya heverészett. Vele jó \barátságban éltem, mert sohase követett el ellenem semmiféle merényletet. Mikor köszöntem neki,, barátságosan rám nézett.

I — Mit ákarsz* öcsém ? kérdé.

— Búcsúzni jöttem.

— Talán kútba akarsz ugrani ?

— Nem én, hanem kivándorolni.

— Mi a manó? Hová? *

— A szabad állatok sorába lépek.

— Ugyan ne bomolj!

— De igenis bomlok. Meg akarjuk mutatni, én és egész nemzetségem, hogy nem vagyunk rászorulva az emberre és másutt is meg tudunk élni, nemcsak az ő háza körül. Hát maga, bácsi sohase vágyott erre ?

— Nem éri; én az embernek nem a szolgája, hanem a barátja vagyok. Engem szeret, meg- böcsül és én munkával megszolgálom a kenyeremet.

— Boldog, aki ezt elmondhatja magáról.

— Ugyan ne beszólj. Hát ti nem pusztitjá- tok-e a férgeket?

— Ez nem elég. Magasabb ambícióink vannak.

— Most kezditek, mikor már az elefáutok is szelídülni kezdenek és ekét, kocsit, meg ágyút húznak.

— Az az elefántok dolga. Azért, mert a veréb kicsi, több esze lehet neki, mint egy óriási elefántnak.

— Igaz ; de viszont a kis veréb is követhet el akkora ostobaságot, mint egy elefánt.

Ott hagytam a jóravaló, de alacsony szellemi színvonalú vizslát és haza repültem Nagy Csűrbe.

Éppen együtt volt a nópgyülés, s a kivándorlás részletei fölött. vitatkozott.