Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-02-08 / 6. szám
2. TOLNA VÁBMEGYE. 1891. február 8. A részletekben történt ugyan módosítás, mert adtak be javaslatokat egyik-másik paragraphus változtatására ; de az egészet örömmel üdvözölte az egész törvényhozás. Meg vagyunk győződve, hogy habár az iparosok és nagy gyárosok a gőzzel való haladás századának utolsó tizedében eleinte ellenszenvvel fogadják is, de rövid idő alatt — a meg- másithatlan törvény hatása alatt — azzal megbarátkoznak, a nélkül, hogy ezen uj intézkedés rájuk valami nagy hátránynyal járna. Annyival inkább fogják ezt tenni, mert — ha nem csalódunk — nemzetközi konferenczia eredménye e törvény s alapeszméi a kontinens minden országában alkotandó törvényben hasonló módon nyernek érvényesülést. A törvény intézkedései — hitünk szerint — sok szocziális bajnak fogják elejét venni. Megdönthetetlen igazság ugyanis, hogy a szoczialistikus bajok az ipar munkásainak elégületlenségeiből származnak s épen azért az ipari munka szünetelését kellett törvényben biztosítani. Erre van legnagyobb szükség. Úgy társadalmi, mint a családi élet szempontjából is helyes a vasárnapi szünet; habár vannak sokan, a kik az ilyen atyáskodó politikát nem helyeslik, mert beavatkozást látnak benne az egyén, az önálló iparos, gyáros és munkás ügyeibe, De ha meggondoljuk, hogy e törvény alapelvéi egy nagy szocziális probléma békés megoldását kontemplálják, s ha intentioit a társadalom felfogja és erélyes közreműködésével azokat érvényre emelni segíti, akkor elenyésznek az aggodalmak és a törvény áldásos hatása csakhamar jelentkezni fog. Hiányosnak mondják a törvényt főleg azért, mert nem terjed ki a mezei munkásokra, pedig a mezei munkás-kérdés nálunk első sorban kell, hogy figyelembe jöjjön. Szerintünk azonban épen azért, mert Magyarország „par excellence“ földmivelő ország, a mezei munkára szigorúbb intézkedéseket nem hozhat. Törvényben van ugyanis, hogy ünnepnapokon megbotránkoztató, terhesebb mezei munkát végezni nem szabad. Megjelöli a törvény a politikai hatóságokat is, melyek e felett őrködni tartoznak. Különösen a mezei munkában az életnek és forgalomnak annyi számtalan árnyalata van, hogy azokat törvénybe foglalni alig lehetne. Avagy ki büntetné azon polgártársainkat, a kik nyáron a legnagyobb munkaidőben hetekig tartó esőzések után egy szép derült ünnepnapon mezei munkára mennének? Talán termése veszne oda, ha e napon nem dolgoznék? Bizony inkább lefizetné mindenik a büntetést, hogy sem a törvénynek engedelmeskednék. Hanem, hogy a munkás és munkaadó között felmerülhető viszályok esetei jövőben kevesbedni fognak, azt elvitatni nem lehet. Ép oly igaz az is, bogy a munkaerőnek becsét lehetőleg konzerválni kell, hogy itthon kell teremteni szakképzett munkásokat s nem külföldről hozni. Az ilyen munkásnak pedig szüksége van ereje teljes megóvására s ebben segítségére kell lennie a törvényhozásnak is. A törvénynek egyik nevezetes intezkedese, a mely tárgyalás közben került felszínre, s a melyet hasonlóan nagy többséggel fogadtak el, az, hogy S z t.-I s t v á n napja, mint a magyar birodalomalkotó első király ünnepe, a szünnapok közé vetessék fel. Toltak ugyan képviselők, a kik ellene voltak a „Szent“ jelzőnek, különösen a protestánsak közül; de ezeknek oly alaposan bebizonyították Baross és a kálvinista Tisza Kálmán okoskodásuk inkorrektségét, hogy ahhoz többé szó sem fór. Mert, ha súlyt helyezünk arra, hogy e fontos nap élessze az ország különböző vidékein a magyar államiság eszméjét, az ez iránt való tiszteletet’ és ragaszkodást, akkor felekezeti különbség nélkül elfogadhatjuk ennek nemzeti ünneppé való tételét is, annyival inkább, mert már a 13-ik században „Szén t“ Istvánról tétetik említés és sem akkor, sem azóta sérelmet nem képezett. Budai Ézsiás ref. superintendens történelme is Szent Istvánnak nevezte, mert ez nem felekezeti kérdés, „ez a.történelmi hűség kérdés e.“ Figyelmet érdemlő intézkedése' a törvénynek az is, hogy azon kisiparosok, a kik lakásukon segédek és tanonczok nélkül dolgoznak, vasárnapi munkájukban nem háborgaitatnak; mert a miniszter intézkedik úgy a kisiparosok munkateljesítésére, mint a kereskedők működésére nézve és pedig oly- képen, hogy az, a mi gyakorlati viszonyaink sérelmével nem fog járni. Kilátásunk van tehát arra, hogy a vasárnap egészen szünnap lesz, a kifáradt munkás megpihen, uj erőt és ösztönt szerez a következő hét napjaira, a mi egyszersmind a munkaadónak is előny. Az iparosok mellett előreláthatólag a kereskedők is legalább vasárnap déltől kezdve szünnappal fognak le oly előnyökről, melyek nemzetgazdasági fejlődésének egyik fontos föltételét képe- zendik. Ezt akarják elérni az érdekelt osztrákok azzal a vak szenvedéllyel, mely agi- táeziójukban nyilvánul. Azt akarják, hogy a magyar kormánynak ne legyen megengedve, a mihez minden magán-szállitási vállalatnak joga van, hogy t. i. ő maga szabja meg tarifáját saját belátása szerint. Hogy ezen követelés részükről ép oly jogtalan, mint vakmerő, az kitűnik abból is, hogy a magyar alkotmány sarkalatos elveinek is megtagadják a köteles tiszteletet, oly hangon szólván Magyarországról, mintha annak állami önállósága nem volna egyéb, nemzeti képzelődésekből szőtt merő ábrándnál. Hogy ily fegyverekre szorultak, igazolja legjobban, hogy önkény és jogtalanság az, a mit akarnak. A zaj, mely Lajthán túlról hozzánk átqsap, egy pillanatra sem fog megzavarni bennünket nemzeti érdekeink megítélésében és jogaink tetszésünk szerinti érvényesítésében. Kétségtelen, hogy minden erőlködés és erőszak, melyet ellenünk folytatnak és kovácsolnak, hiábavaló lesz. / Es e biztonság méltóságot kölcsönöz nyugalmunknak, melylyel a lajthántuli támadásokat fogadjuk. A harcz még nem érte el tetőpontját és talán áldozatokra is szólíthat fel bennünket. Mi el vagyunk készülve minden áldozatra, csak egyre nem : a lemondásra! A vasárnapi munkaszünet. (G) Ismeretes olvasóink előtt, hogy Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter törvényjavaslatot dolgozott ki a vasárnapi munkaszünetről. Az ország- * gyűlés ezt már le is tárgyalta s a képviselők nagy része pártkülönbség nélkül elfogadta. Kevés idő múlva a joviális öreg direktor, s a csólpap, szeleburdi, de minden izében kedves szeretetreméltó fiatal gróf együtt ültek a dúsan megrakott asztalnál. — Hohó Gábor bácsi! Van ám még egy harmadik fődolog is, a mely szintén a szőnyegen forog. — Tudom. Az alapítványi hölgyek! — Úgy van! Mit művelnek a világfájdalmas hölgyek ? — Élik világukat. Tánczolnak, lapdáznak, sétálnak, kóborolnak az erdőben ; zongoráznak, czite- rálnak, hárfáznak, és a többi .... — Nem szoktak néha busongani is ? — De bizony néha-néha pityeregnek is. Legalább igy pletykázta azt a Netti szobalány, a ki holdujuláskor rendesen megszokta ereszteni a beszélőkéjének a zsilipjeit. — All right! Mr. Adamskónt! Igaz ! Majd elfeledem! Megházasodtam! Ez a harmadik fődolog ? — Ugyan ne beszéljen! — Pedig úgy van. Elvettem unokatestvéremet, a bájos Málvinkát. Dispensatióval esküdtünk, hirdetés nélkül. — Három hónapos boldog házas vagyok. — És a grófné ? — No ne bámuljon akkorát. Az is velem jött. Ott hagytam a városban az alispánéknál. — Már most majd én mondom gróf ur, hogy: All right! / * * * A mint a nappali élet zaja elcsendesült s a nyári est balzsamillattal telt nyugalma leborult a kastély környékére: Elemér gróf belopódzott a megfigyelő terembe. Leült a pianinó mellé ; szivart gyújtott, s várakozott. Megszólalt az estebédre hivó csengetyü. Elemér gróf megeresztette a villamfolyamot, s a terem üvegfalán látható lön a közös terem képe. Ott ült az asztal mellett az öt alapítványi hölgy. Az asztal telve Ízletes étkekkel, csemegékkel, nyalánkságokkal, finom borokkal, theás készülékekkel, szóval mindennel, a mi kedves és tetszetős szemnek és szájnak. Elemér gróf megnyomta a telefon billentyűjét s azonnal hallható lön az a kedves, zsibongó, ezüst csengésbe átulvadó bájos női hang-zavar, a mit kottára szedni nagyon nehéz volna, de a mit megérteni nagyon könnyű annak, a kinek érzéke van hozzá.... — Margiika miért nem eszel abból az Ízletes fáczány pecsenyéből ? — Köszönöm Nelly néni! Ich bin schon satt, — a Soror Annuziata szokta mondani a ko>- lostorban. — No az ugyan nagyon prózai hölgy lehetett. — Ha ha ha! Prózai! Eszembe jut, hogy a Soror Annuziata mennyi prószát megevett. Mindig ezért hajszolta a szakácsnőt. — De quoi parlez vous ? — csengett most közbe Susanne ezüst hangja. — A prószáról. — Qu’ est ce que cela? Az Írást nem lehet megenni! — Az egy paraszt csemege Zsuzsikám. Itt aztán Margitka megmagyarázta, hogy hogyan készül a prósza., — Hát te aranyos Lammemori Lucia mit szólsz ehhez a hatalmas villányihoz ? — Erős, nagyon erős! — Soh’se gondolj vele! Azt mondják a férfiak, hogy jól áll az asszonyoknak, ha egy kis konty alá valót isznak. — Úgy de itten nincsenek férfiak ! Egy „fohászszerü oh“ lágy kvintettje repült a levegőbe. — Evelinkém! Itt van a rum. Tölcs a the- ádba. Hiszen nagyon gyengének kell lenni, — a színéről is látom. Hadd kóstolom csak. Ah! hogyan tudod ilyen gyengén inni ? — Eoberzsontól hallottam, hogy a rumos thea fejfájást okoz. — Ne törődjél vele ! Lord Sympson rum nélkül itta a theát. Igaz, hogy ballerinával. Hanem azért mégis fájt a fejem tőle. — Add ide hát azt az üveget. Margitka 1 Beszélj valamit! — Mi van a „Fővárosi Lapok“-ban ? Sok, nagyon sok! Natália beleszeretett a belgrádi archimandritába. — Milán kolostorba készül. Dernői gróf mesalliance-ot csinált. Az apja meg kitagadta, — A vén Tihamér báró megnősült. — Dolgorucki herczegnő lótusz virágokból csináltatta a báli ruháját. — Egy piarista kálvinistává lett. Hgyg,n Margitka hagyj bókét azoknak a piaristáknak! — Jól van ! Hallgatok. Halljátok asszonyok, lányok! Játszunk valamit. — Daloljunk!
