Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-08-23 / 34. szám
34. szám. Szegzárd, 1891. Vasárnap, augusztus 23. TOLNAVÁRMEGYE VEGYES TARTALMÚ POLITIKAI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utcza 1079. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illeti közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendük. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számittatnak. Előfizetési ár; Egy évre . . 6 frt — kr.| Fél évre. ... 3 „ —- „ Negyedévre . I „ 50 , Egy szám ... . 12 , Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- 1 hivatalon kívül elfogad Krammer Vil- ] mos könyvkereskedése Szegzárdon. Nemzeti ünnep. Bár merre nézünk Európának nemzetek lakta területein, mindenütt nagy mozgalom hullámverése ötlik szemünkbe. Egy nagy mozgalomé, a mely, mint egykor a kereszteshadjáratok, mind nagyobb és nagyobb izgalomba hozza a népcsaládokat. A leghatalmasabb nemzetektől le a legkisebbekig, mindenütt a nemzetiségi kérdést látjuk előtérben. Ez tartja lekötve az érdeklődést általánosan. A nagy mozgalomban minden nemzetiség arra törekszik, hogy egyediségét és sajátosságait megóva, létét ne csupán megtartsa,. de sőt annak a népek konglomera- ciojában mind nagyobb fajsulyt és erőt kölcsönözzön, a mely által a rokon elemeket maga köré vonzva, csoportosítva, végül magához forraszsza, jegeczesitse őket. Mert érzi, tudja ma már minden népcsalád, hogy egyediségét, végeredményében pedig nemzeti életét csakúgy tarthatja fenn, ha azokat nem csak megvédeni, de a lehetőség határai közt a legkiterjedtebben beoltani, elterjeszteni képes. Hogy ne menjünk messzire, nézzük csak a kis szomszéd államokat. Szerbia, Bulgária, legfőképen pedig Bománia, mily hévvel, tűzzel, ambíció és kitartással munkálják érdekeiket e tekintetben. Kis államoknak szükségük van rá, mondják igen I sokan, természetesen minálunk ; a nagy nemzetek azonban el lehetnek nála nélkül. Vonzó erejük önmagában is teljesíti azt a feladatot, a melyet amazoknak megfeszített erővel kell elvégezniük. Ha azonban körültekintünk, csakhamar be fogjuk látni optimistáink veszedelmes felfogását. Ott van mindjárt a hatalmas Oroszbirodalom ! A nagysági vonzás alapján, nemzetisége fentartása végett, ennek ugyan egy ujját sem kellene mozdítania s Európában mégis alig van, sőt nincs is állam, a mely oly óriási erőfeszítést követne el, mint épen ez. Vagy nézzük a másik két nagyhatalmasságot. Mily szigorú rendszabályokat alkalmaznak Német és Francziaország! Ott van az ir kérdés, olt az olasz irridentizmus! Mik ezek mind, mint a nemzetiségi egyediség fentartására irányuló főtörekvések. De az újkor ezen áramlata régebben talán ismeretlen -volt-?. Egyáltalán, nem. A görögök és rómaiak minek köszönhették óriási nagyságukat ? Mondhatjuk, tisztán annak, hogy nemzetiségükről soha, egy pillanatig sem feledkeztek meg. Legfőbb büszkeségüket épen az képezte, hogy ők görögök, illetve rómaiak s nemzetiségük megóvása, fentartása és terjesztésére minden időben törekedtek. Mire szolgáltak pl. az olympiai játékok ? Arra, hogy a sok államra szakadozott Görögország egységét, összetart tozóságát s az ebből előálló nagyság fenkölt érzését a nemzet minden tagjára kiterjesztve, bennök ama magasztos érzést ébreszszék, a melyben nagy államok boldog fiai oly büszke öntudattal kéjelegnek! Ha tehát minden állam, nagy ép úgy, mint kicsiny, a múltban úgy, miként jelenben, arra törekedett, illetőleg törekszik: csupán a magyar, a folyton sovinizmussal vádolt magyar az, a melynek nemzetisége ápolására és terjesztésére ne kellene törekednie ? Annyian és oly hatalmasak vagyunk-e már, hogy nyugodtan nézhetünk szembe a körülöttünk zajongó tengeráradattal? Azt hiszem, alig! Körül véve népek tengerével, magános szigetként áll fenn szép hazánk. E hazának pedig annyiféle nemzetisége, annyi ellensége és irigye van', hogy a merre nézünk, mijadeijünnéD- hiuz szemek leskelődnek ránk*, várva az alkalmas pillanatot, mikor szakíthatnának el Szt.-István palástjából egy-egy darabot. Ilyen körülmények között egyáltalán nincs okunk és jogunk az elbizgko- dásra. Sőt elmondhatjuk, hogy mindaz, aki a jelen körülmények között a magyarság és magyarosodás terjesztésében még várakozást ajánl, csakis ellenségünk lehet. TÁRCZA.-----K*---Az ihlet percze. És jő a perez . . . Szárnyának lebbenósét Ob érzeni, érzem tikkadt arezomon; Gyógyul a seb, mely oly sokáig vórzék, Kihal a bú s vele a fájdalom. Mély, szent hevület árja visz magával, Az égig röppent, mennybe fölragad ; Lelkem — lerázva földi nyűgét — szárnyal, S alkot magának új világokat. Keservem, bánatom énekben tör ki, S gyötrött szivem megenyhül általa, Egész világát bensőmnek betölti, S véremmé lesz vigasztaló dala. Oh jöjj hát percze a szép enyhületnek, Derűs világod hintsen fényt reám! A hol az ihlet ró?safátyolt lenget, Ottan legyen, ott van az én hazám ! Buclay László. A szegzárdi pap. * „Fórfiat énekelek . . .“ Miké Györgynek hivják, plébánosa a szeg- zárdi újvárosi parohiának. Tehát egyszerű vidéki plébános. Egyszerű, a mennyiben rendesen kopotI He rezeg Ferenc?, kiváló tehetségű fiatal Írónak. I czikkét a „Budapesti Hírlap“ szerdai számából yeszszük át, minthogy a köztiszteletben álló „szegzárdi pap“ leírása bennünket, szegzárdiakat, első sorban érdekel. A szerk. tas reverendában jár, káplánja sincs és rossz szivarokat szokott szívni A tiszteletes tehát szegény, pedig a parohiája vagyonos, vagy legalább annak látszik, művészi lendületű gót templomával, árnyas parkban fekvő dis/es paplakásával . . . Ha a nyájas olvasó, elég- nem nyájasan, azt kérdezőé tőlem, miért hozakodom elő mindezekkel, csak annyival felelhetek, hogy móltóztassék egy csepp türelemmel lenni, majd rögtön kitudódik minden. Mikor első Ízben felkerestem a tisztelendő urat, ott találtam a kertre nyíló ablakban, a mint buzgón forgatta egy aristónnak nevezett muzsikáló láda darálóját. A Eitka árpa, ritka búza nótát játszotta, vagy ha azt nem, akkor bizonyára az Is, is, is-t. A kertben az ablak alatt, száz-százötven gyermek lármázott. Visítottak, tapsoltak és tánczoltak. Fiú és leány vegyest, száz—százötven gyermek, gyermek minden kiadásban, kezdve a gügyögő, buksi fejű, pogácsa arczu cseppségtől, egészen a czigánykereket hányó kamaszig. Egy zajos tableaux a hamelni patkányfogóból. Hogy került a coelibatus portájára ez a szertelen Isten áldása ? Mi sem egyszerűbb a világon. Tudvalevő dolog, hogy szegény embernek sok bajt okoz a gyermek, különösen nyáron át, mikor az asszonynépség is künn szorgoskodik a kazalok körül. A kiváncsi baba naphosszán ott motoszkál egyedül az elzárt házban, unalmában arra botorkál, a merre nem kellene, a tűz körül, a nyitott kút körül, kapkod az éles sarló, a lugeszencziás üveg, a gyújtó után. A jámbor háziállatok pedig: a röfögő kocza, a dormogó czicza, egyszerre félelmetes ellenségekké változnak át . . . Az ember ezt nem nézheti békén s mert a szülők nem érnek reá a kicsinyekre ügyelni, az ember maga ügyel a kicsinyekre. Házról-házra persze nem járhat, kutat befedni, ‘gyújtót elszedni, malaczot elhessegetni az ember, hát inkább magához veszi a kicsinyeket... Miké plébános ur vagy tiz évvel azelőtt közhírré tétette Szegzárdon, hogy a ki nem győz a gyerekére vigyázni, az küldje el a plébániára. Majd vigyáznak ott reá. Hivó szavának lett is foganatja, mert azóta naponkint 150—160 gyermek özönlik házába. Korán hajnalban, mikor megszólal a csordás tülke, már kezdődik az apróságok népvándorlása a plébánia felé, későn este, mikor a fáradt munkásemberek a szőlőkből érkeznek, viszi haza kiki a magáét az elszontyolodott seregből. Hogy befogadhassa vendégeit, udvarházat építtetett a plébános, hogy legyen, a ki reájuk ügyel, gyermek- kertósznőt, cselédeket fogadott. S miután a gyermekek éhesek, (a gyermekek mindig éhesek!) hát hatalmas teknőkben dagasztják nekik a kenyeret és óriási üstökben főzik a levesüket . S miután a gyerekek télen gyakran fáznak, hát szorgalmas kezek varrják nekik a meleg ruhácskát.... Azt hiszem, a nyájas olvasó most mát nem fog azon csodálkozni, hogy Mikó György plébános ur néha kopottas reverendában jár és rendesen rossz szivarokat szi. A szegzárdi szegény emberek pedig úgy megszokták már az olcsó gyermeknevelést, mintha másképp sem lehetne.
