Tolnavármegye és a Közérdek, 1918 (28./16. évfolyam, 2-52. szám)

1918-11-28 / 48. szám

XXVIII. (XVI.) évfolyam. 48. szám. # Szekszárd, 1918. november 28. IHfAUE EJ A KÖZÉRDEK Előfizetési ár: Egész évre ..................24 korona Fél évre ...... 12 » Negyed évre .... 6 > Egyes szám ára . . . 48 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések : 35 petit sorig 10 K, további sor 50 f. — Nyílt­téri petit soronként 50 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyem tenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint egyszer: csütörtökön. Telefon szám: Főszerkesztő: 18.— Felelős szerkesztő: 24. — Kiadóhivatal: 11. Szerkesztőség: Bezerédj István-utca 5. szám lile küldendők a lapot érdeklő összes küldemények. Kiadóhivatal: Béri Balogh Ádám-utca 42. szám Az előfizetési pénzek és hirdetések Ide küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 10 korona. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KÖBNÉL. Felelős szerkesztő: BODNAR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. i$y nem lesz békesség. Nem ezt akartok mi és nincs igazság, amely azt, aim körülöttünk, ami velünk történik, szentesítem tudná Az, aki sokat vesztett, a jövő reménységében megtalálhatja a fele­dés, a pótlás útját, de akitől min­dent elvetlek, annak lelkében nem marad meg más, mint keserűség, mely rossz gondolatot sugalmaz. Mi vesztettünk, nagyon sokat vei-z tettünk e háborúban. Bronzarcu, acélizmu ifjaink vérét vitték maguk kai a vizek és kicsaptak tőle a fo­lyamok medrei ; ezer halálsóhaj fa gyott beli a Kárpátok havába, a moliili-wi puszták szelével százezer magyar lelke nyöszörög hazátlanul, magyar vértől inállottak porrá a he­gyek sziklái és távoli dolinákban megszámlálhatatlan keresztf-k feke­tédnek Nagy mezőink idegennek termelték a magot, leölték állatjain­kat, ágyú elér fogták lovainkat és hajszolták őket, hajszoltak raindany nyiunkat a roskadásig. —; ldehiza éhség, gyász, siratás. Rongyos, sza­kadt kendőkre hu It a könny, be­horpadt mellekből köhög a halál. A pusztulás, a rothadás mikrobái száll tak talán belénk, hogy most ezer halottas menetek sora vonaglik a falvak és városok utcáin naponta. Titkos és kiáltó könnyek siratnak minden családban. És mi tehetetlenül hordtuk az ál­dozatot a császárok piramisához. De betelt a mértek. Az utolsó erővel, az inak utolsó megfeszítésével szét- pattantottuk karjaink láncát és el­űztük nyomorúságunk lelketlen oko­zóit. A szabad cselekvés legelső per­cében már tiszta indulattal letettük a kezünkbe kényszeritett fegyvert, még túl a hazai határokon. E szór­tuk, földbetemettük a gyilkoló go lyókat, haza indultunk elhagyott ró­náink felé letörölni a gyászt, a köny- nyet s a pusztulás jeleit. Ez a cselekedetünk nem a legyő zött elkerülhetetlen, utolsó gesztusa volt. Tudomására akartuk hozni a világnak nagy, igazságosan kiáltó szóval, hogy a háborút ránk kény- szeritették s mint tehetetlen kártya­lapok sorakoztunk lelketlen, lelki­ismeretlen kártyázók kezében. A bűnt nem mi, hanem nevünk­ben követték el. És odangujtoltuk a testvériség jobbját az egész emberiség, nem­zetiségeink felé. Azt a szeretetet, átalakulást óhajtottuk mi is, mely biztosítja a megértést, megtalálja az őszinteséget, amelyen a jövő demo kratikus világrendjének felépülnie t eli. A megegyezést mi már régen erestük. A szabad fejlődést ezer év szentesítette határainkon belül épp úgy nekik, mint önmagunknak már régen küzdöttük és óhajtottuk. Ártatlanok voltunk a háborúban, de átszenvedtük még a győző gőg­jét, a legyőzött megalázkodását. Le hajtottuk fejünket némán, megadással. De most már jajdulunk. Földalól ■ jövő hangon szakad ki ziháló, zaka toló mellÜQkbői a kiáltás, a világ ítélő széke felé : nem igg akartuk és igg nem mehet tovább. Átusztuk a Pyriphlegeton hallá mait s akik megéltünk, elhívtuk őket Létbe vizéhez, hogy uj létet igyunk. Es ők kiütik kezünkből a poharat 6 most fegyver vigyáz ránk, hogy fel ne vehessük. Idegen bak- kancsok vizhangja kopog a magyar kövezeteken, durva bocskorok nyo mán mélyen nyög a fö d. Éjbe ugató sakálok veszett éhességében vizenyős szemek csillognak feléuk, rablás táj téka csorog a szájak szélén s odvas fogak csattognak a szájak UregébeD. Egysz- rre jönnek orvul a sötétből, a bűnből, éjszakai órán orvokként lo- pódznak a beteg szobájába, hogy ieráncigálják róla a takarót s kilop­ják feje alól a párnát. Fölfelé néző orrlyukkal már lohol a cseh s ragadós kezét nyújtja hű tótjaink felé. Egy két pálinkától illa­tozó már tenyerébe csapott. A dász kálók Diurbanuról, Nagyenyed és Balázsfalva lángjairól suttognak. Decebál unokáinak s a szorosok mö­gött már baljós indulatu kettős ren­dek sorakoznak. Legtermékenyebb földünkről vigyorog ránk a szerb, s már uj rendet csinál, elűzi, eihur colja tisztviselőinket. Rublott vonatok hosszú sora kígyózik Belgrad felé a a kerekek mélyet sóhajtanak a milliók súlya alatt. Még határtalan örömünkre kiszenvedett dicstelen élettársunk is kinyújtja csápjait me gyéink felé. Hát mi történik itt és kinek a nevében ? Eles, husbamélyedő karok mered nek horizontunkon mindenütt. Es azon túl . . . ! Undok férgek tör­tetnek elő testünkön és nincs sza vünk. Igen ! „Vae victis“. A ggőze lem mindig erőszak, de ne merül­jön ki csupán erőszakban. A mi í kezünk ökölbe szorul, de nem sújt le többé. Várunk és bizakodunk. . Mert el fog jönni az óra, mely meg- i hozza a mi igazságunkat is. De addig is jöjjenek hát a jövő j nagy intézői és mérlegeljék, méltá­nyolják tiszta indulatainkat, önerőre ébredésünk cselekedeteit. És lássák meg, hogy igazságtalanság és vad erőszak tivornyáin pártfogoitjaik be lőlünk lakomiznak. Lássák be, hogy ez így nem maradhat, mert megren­dül bennünk a hit, megrendül a bi­zalom, mert keserűséget szív a gyer­mek az anyatejből, a haragnak, a bosszuállásnak gondolatai visszajáró kísérteniük lesz, mely íötét éjszaká­ink némaságát izgató árnyakkal te­líti meg. Es nem lesz békesség a földön és nem lesz békességünk haló porunkban sem. Nagybán. Főispán! fölmentés és kinevezés. A hivatalos lap vasárnapi számá­ban közli, hogy a magyar kormány dr. Appongi Rezső grófot, Tolnavár­megye főispánját ezen állá ától saját kérelmére felmentette. Dr. Appongi Rezső gróf alig más­fél évig állott vármegyénk kormány­zata élén és ha ezen rövid, de moz­galmas időre visszatekint, a jói tel­jesített kötelesség megnyugtató ér­zésével hagyhatja el állását. Működéséről teljes tárgyilagos­sággal állapíthatjuk meg a követ­kezőket : Közigazgatási és politikai kérdésekben látszott néha, hogy kezdő ■ és nem bir elegendő rutinnal, ami azonban leginkább csak a megfelelő Dr. Kovács László. Még egyre szállingóznak a rossz hitek, lassan, mint a szomorú, bá­gyadt novemberi hópihék. A gyil kóló pergőtűz, puskaropogás meg­szűnt, de annál szaporábbak a ma­gyar anyák könyei . . . Most van a nagy számbavétel: kik jönnek meg hát, ba csonkán, ha bénán, ha le- sanyarva,' rongyosan is azok közül a sok ezrek, sőt milliók közül, akiket a gybnyörüen fel virágozott és fel- zászlózott vonat egyenesen a — po­kol torkába vitt. . . Egy leányos arcú, szelid tekin­tetű, szőke, csinos fiú most már nem fog megjönni. Hasztalan várja a me leg otthon, "a még melegebb anyai szív, a jóságos apai, testvéri szere­tet, a rokonok, jóbarátok betjféző von zálma. Ott maradt az igazi „Dante poklában“ a Brenta melletti harcok ban ... Az a majdnem utolsónak kilőtt nehéz olasz gránát, amikor már ott ölt, gyilkolt, rettenetes zúgásával csak most érkezett hozzánk, hogy itt is porba sújtson lelkeket, szive­ket. Szomorú hir jött a feloszlott frontról. Dr. Kovács László, Kovács Dávid polgári iskolai tanár és Ko vácsné Nagy Lujza polgári leány­iskolái igazgató nagyreményű fia életével fizetett a hazának, vagy ta­lán a háború iszonyatos Molochjának- Huszonnyolc éves fiatalságnak derűs jókedve hagyott itt minket. Képzett, okos fő, a kötelességtudás minta­képe, a jó, a legjobb fiú szállt vele korai sírba. Még a háború első évé­ben, mint önkéntes vonult be — a bécsi 49 es házi ezredhez. Brukk- Királyhidán tett tiszti vizsgát s egy­két hónap után már az orosz front első vérzivataros fergetegóben vett résit, mim hadapródjelölt, kiküzdve magának a megszokott katonai ezüst vitézségi érem -és siguum laudison kívül a teljesen idegen nemzetiségű tisztikar 8 felebbvalóinak szeretetet. Mert tiszttársai, dacára magyar fiú voltának a legnagyóbb szeretettel vették körül, ami nem csoda, mert ő maga is nemes, gyöngéd lélek volt, bizonyos nőies lágysággal s a baj tárai szeretet, a kötelességtudás igazi mintaképe. Lehet talán mondani, hogy éppen a kötelességtudásáuak lett az áldó zata. Hiszen kétszer is súlyosan megsebesült. Először 1915 május 16 án tüdőlövést kapott Opatovnál, úgy bogy az ott testében megakadt golyót sohasem tudták eltávolítani. Másodszor Lucknál kapott súlyos karlövést, úgy hogy majd elvesztette egyik kezét. Ily súlyosabb sérülé­sekkel tehát könnyen kerülhetett volna front mögötti szolgálatra, de valósággal utálta a kaszárnya életet, a mindennapi gyakorlatozás sablonos egyformaságát s maga kívánkozott a harctéri szolgálatra, bár ajun. 15 iki olasz offenziva előtt való napokban ezredese is könnyebb trénszolgálatot ajánlott fel neki, mivel látta, hogy 1 i—— a sok hegymászást csakis a legna­gyobb erőfeszítéssel bírja ki. De az ő becsületesen gondol odó lelke azzal mondott le a kecsegtető ajánlatról, hogy az offenziva előtt két nappal nem tartja megegyezthetőnek a be­csülettel, hogy századát ott hagyja. Hogy aztán milyen halálmegvető bátorsággal oldotta meg feladatát, csak nem régen irtuk meg lapunk ban. Saját kezdeményezésből makacs j szivósíggal tartott egy veszedelmes I szélső pontot s bravúros védekezé- I sével megmentett egy egész hadse ! reg-reszt tíz átkarolás veszedelmétől, i Ezért kapta a főhadnagyoknak csak ritkán kidukáló vaskorona rendet, i Lehet, hogy tán ez is elősegítette | katasztrófáját, mert jnég nagyobb ambícióval igyekezett teljesíteni fel ; adatát Amint barátja és kollégája dr. Germán Zakariás, az ezred má­sik vaskoronarendes magyar főhad­nagya tudatta a gyászoló szülőkkel, a Monte Asolone szakaszon, a Col della Beretta hegyoldalon éppen kon zerveket osztott szét a legénységnek (pedig talán nem is az ő feladata volt) amikor két olasz nehéz gránát találat megsemmisítette az egész szá­zadát. Aki meg nem halt közülök, az október hó 31 én elfogott egész ezreddel együtt olasz fogságba ke­rült. A súlyosan sebesült főhadna­gyot hordágyon még megpróbáltak a hegyről leszállítani, de útközben meghalt. A piovegai katonai teme tőben helyezték örök nyugalomra, ott, hol a Cismon a Brentába folyik. Haláláról bővebb részletek nincsenek, mivel maga az ott volt tábori lelkész is olasz fogságba esett. Ennyi, amit tudunk a fiatal bős katona utolsó napjairól. De ez is elég. Ennyiből is látjuk, hogy mindvégig milyen híven és becsülettel teljesí­tette kötelességét. Sajnos nem csak derék katoua veszett el benne, de egy szép tehetség is, amely még csak ezután fejlődhetett volna naggyá. Határozottan Írói tehetség volt s való­sággal készült erre a pályára. Sokat olvasott, rengeteget tanult. Már har­madik, negyedik gimnazista korában is általános feltűnést keltett versei­vel. Azonbau mennél inkább nőtt, erösbüdöít tudása, annál nagyobb lett szerénysége. Nem zaklatta dolgoza­taival a szerkesztőségeket. Még a vele baráti viszonyt tartó Babies Mihály biztatására sem akart a nyil­vánosság elé lépni, csak mini kifor­rott, kész ember. Pedig irt, jegyez - getett a lövőárok nyugodtabb per­ceiben is Kár, hogy ezeket az ér­dekes Írásokat is elnyelte a nagy összeomlás . . . Milyen szép grámt- obe'iszk lett volna mindez! A kedves, derék fia tiszta, hó­fehér emlékét azonban így is meg­őrizzük. Ti derék, porbasujtott szü­lők pedig mit akartok ? Nem elég, hogy mindenki veletek érez a nincs szem, amely ne veletek sima?! Le het e drága jó fiatoknak szebb, iga­zibb halhatatlansága, minthogyha nyájas, szép emléke örökre itt él a szivünkben ? ! B* Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos összeg mielőbbi beküldésére.

Next

/
Thumbnails
Contents