Tolnavármegye és a Közérdek, 1918 (28./16. évfolyam, 2-52. szám)
1918-09-19 / 38. szám
XXVIII. (XVI.) évfolyam. 38. szám. Szekszárd, 1918. szeptember 19. Előfizetési ár: Egész évre ...................24 korona Fé l évre........................12 » Negyed évre .... 6 > Egyes szám ára . . . 48 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések : 35 petit sorig 10. K, további sor 50 f. — Nyílttéri petit soronként 50 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyem tenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint egyszer: csütörtökön. Telefon szám: Főszerkesztő: 18.— Felelős szerkesztő: 24. — Kiadóhivatal: 11. Szerkesztőség : Bezerédj István-utca 5. szám Ide küldendők a lapot érdeklő összes küldemények. Kiadóhivatal: Béri Balogh Ádám-utca 42. szám Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 10 korona. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. „A veszedelem érzetének elmúlása.“ Irta: Tisza István. Olasz harctér. Azt mondják, minket életbevágó baj már nem érhet, ezért sülyedtiink vissza a köznapiságba, ezért van az, hogy a háborúnak csak a nyűgét érezzük immár s többé nem a komolyságát. Istenem, hát lehet olyan vaksággal sújtott magyar ember, aki igy gon dolkozik ? És ha akad ilyen, ha tér jed ez a végzetes képzelődés és éreztetni kezdi a közszellemet megmételyező hatását, nem kötelessége e mindenkinek, akinek szava több-kevesebb súllyal bir az országban és mindenekelőtt nem kötelessége-e a hazafias magyar sajtónak, hogy a még mindig folyó élet halál harc, a még meg nem szűnt életveszély tuda tára fölrázza a nemzetet s az elfá- sulttá, közönyössé váltaknak nap nap után fülébe harsogja, hogy ma is a mi földarabolásunkért folytatják ellenségeink a küzdelmet s hogy ha — hála a nemzet emberfölötti erőfeszítéseinek — hazánk szent földjétől távolabb folytathatjuk is ezt a létünkért való harcot, ez csak addig tart, amig hü marad a nemzet önmagához, amig kinn a harctéren és benn az országban él az első hábo rus évek nemes, lelkes, a győzelmet biztositó hangulata. Igaz, levertük, megőrültük épen azoknak a közvetlen szomszédainknak erejét, akik a mi testünkre éhezj tek, de vájjon nem álltak-e helyettük | uj erők az ellenséges csatasorba? és vájjon nem hirdetik-e ezek épen j napjainkban merészebben, leplezet- í ienebbül, mint bármikor, hogy levert ellenségeinknek a mi szétdarabolá- sunkra irányuló hadicéljaikat magukévá teszik ? Előttem van egy olasz repülő által ledobott, a magyar katonához magyar nyelven intézett fölhívás, amelyik arra figyelmezteti a magyar katom t, hogy „harcolnia a ravasz urai ellen kell, akik ellenségei az ő jogainak s a nemzetek szabadságának.‘‘ Ez a fölhívás ellenségeink békecéljai közé ezeket sorozza: a csehtót állam függetlensége, amelynek fiai oly hősiesen harcoltak az oroszok, olaszok és franciák mellett; a délszláv állam függetlensége, mely magában egyesíteni fogja a három családot: szerbeket, horváto- kát és szlovéneket ; Romániának visszaállítása és egységesítése az erdélyi, bukovinai és bánáti román területekkel. Hogy ilyen fölszólitásra milyen visszhang kél a magyar katona lelkében, arról bizonyára nem kell beszélnem. Itt, a magyar csapatok tiszta nemes légkörében él az első idők halálraszánt hazaszeretete, lehetetlenséget nem ismerő szent áldó zatkészsége. Mit kell ennek a magyar katonának gondolnia, éreznie, ha addig, amig messze olasz földön kemény elhatározással áll őrt hazájáért három világrész reánk törő túl erejével szemben, a távol hazájából az a hir jut el felé, hogy ott visszaBülyedtek a köznapiságba. marakod' nak, üzérkednek és gyűlölködnek az emberek, hiszen tehetik, mert immár a háború komorsága megszűnt, elmúlt felőlünk a veszély. Es vájjon nem az enyészet lehe'- lete, a fölbomlás szaga érint-e bennünket, ha egyik legelterjedtebb magyar lap annak ront neki, mint. gyűlölködő békebontónak, aki a becsületes a magyar ember jogos föl háborodásával Bélyegzi meg a magyar kishituek aknamunkáját s a hazafiasán gondolkodó magyarokat egyesülésre hivó szózattal Bzemben védelmébe veszi azokat, akik nem rajonganak a vérontásért, akik „tudni szeretnék, hogy miért és meddig szenvedünk.“ Mintha volna egvetlen ember az országban, aki rajongana a vérontásért és mintha nem tudná mindenki, hogy kénytelenek vagyunk szenvedni, mert életünkre törnek és addig fogunk szenvedni, amig u cseh tót állam, Nagy-Szerbia, Nagy- Románia és más hasonló „népföl- szahaditások“ gonosz merényletét csak a magyar hazaszeretet és a magyar vitézség háríthatja el fejünkről. Ugyanez a lap „lapos hazugságnak“ mondja azt, hogy „megtámadott határainkat védjük“ és szemünkre veti, hogy mindenkinek van valóságos célja a háborúban, csak nekünk nincs. Valóságos célja?: Hát a gonoszul megtámadott haza védelme nem az? Hiszen ha nem az, akkor célja nincs csak a rablónak, a hódítónak, a más életére türőnek és akkor épen azok, akik hazafias mivoltunkért vádolnak, azt vetik szemünkre, hogy hóditó célzattal nem folytatjuk a háborút. Hát vájjon mind ennek láttára nem kell-e eszünkbe jutni, hogy az Ur eszét veszi el annak, akit el akar veszíteni ? s vájjon nem kell-e minden erőnket, hazánkért remegő lelkünk egész hevét, egész ékesszólását latba vetnünk, hogy az igazság tudatára ébresszük a nemzetet ? Az igazság az, bogy vad, elszánt, borzalmasan komor élethalál-harc foly épen napjainkban s hogy épen a magyar nemzet sorsa, a magyar állam léte ma is ^kockán forog. Ellenségeink győzelme hazánk földarabolását, vagy legulább is megcsonkítását, jövőnk veszélyeztetését jelentené, ma is ezt a veszélyt csak akkor háríthatjuk el, ha a végsőre kész elszántsággal küzdjük végig a nemzeti létért vívott szent védelmi háborút. Ebben a háborúban — minden mást félretéve — vállvetve kellene küzdeniük mindazoknak, akiknek % veszélyben forgó haza megmentése lebeg szemünk előtt. Fatális szeren csétlenseg, hogy vannak ezek között is, akiket ebben a munkában megtévesztett a pártszenvedély. Ezekben a tévedésük dacára a hazafit becsülöm s velük a háborúval kapcsolatos nemzeti érdekek szolgálatában parallel utakon haladhatok ma is. Másként áll a dolog azokkal, akik már évek óta igyekeznek élősködni a magyar nemzeti megpróbáltatásból és szenvedésből, akik következetésen ássák alá a nemzet ellenálló képességét, erkölcsi erejét, akik konkolyt hintenek a hazában, bizalmatTÁRCA. Akik sajnálják a királyt.. .* Irta: Bodnár István. Kuruc, mokány magyar nagyközség Makkfalva. Gazdag, büszke, rátarti. Ha a vasárnapi prédikáció alatt néha néha végigszemlélem azokat a jóképű, megsárgult csontfésüs, itt ott még régi módra befont hajú öreg magyarokat, a messze fényeskedő fejekről akaratlanul is az jut az eszembe, hogy akkora — zsirpazar- lás láttára menten spanyolnátbát kapna az irigységtől nem egy bécsi ember, az angolt pedig még tán a halálos hideg is kirázná . . . Bánni azonban nem éppen könnyű dolog ezzel a keményfejü, csökönyös,, agyafúrt, könnyen gyanút fogó, kissé elmaradt gondolkozásu szittyanéppel. Sokszor a legokosabb szó sem győzi meg. Máskor meg képes felülni a legjámborabb mesének s ugrató szándéknak is . . . Hát bizony most is egy ma született fia-elefánt ormáDyánál is derekabb orrot kapott a falu öreg pennája. — Csillik Balázs jegyző uram, a főszolgabirájától, a miért a közhírré tett hadi cserebere üzlet elannyira nem sikerült, hogy egy szem gabona, egy csipetnyi lisztfölösleget sem tudott bevasalni a dúsgazdag, elbizakodott falubeli néptől. A hivatalos Írás végén azonban át- | csillant az engeszteh'dés verőfenye. Azt reméli a haragos főbíró ur.hcgy no majd most a zsírra nézve is elrendelt cserélő üzlet mégis csak jobban sikerül. Elvárja, hogy a disznóhizla lásról amúgy is hires nagyközség becsületesen megembereli magát... Csilik jegyző ur nem táplált ilyen vérmes reményeket, bőt valami két éjszakán át már aludni sem tudott az — orra miatt, előre érezvén an nak ujabbi növekedését. No, de ezalatt aztán szépen is kieszelte u jövő haditervét. Vasárnap délután a községházi zöldasztalra kiteregetett térképpel várta a templom után pipaszó-ta- náeskozásra odatartó tanácsuramé- kat. Persze legelsőnek a biró tette le a garast. — Ni, hát a jegyző ur meg mit mappázik itt azzal a községi földi- ahroeszal ? — Csak azt nézegetem, hogy mennyivel lesz — kisebb a — ha tárunk ? — Kisebb ? — Hát biz ezt a négyezer holdas kelek kis erdőcskét aligha le nem hasítják innen ! — Kinek von mersze — lehasi- tani ? — Nekem nem . . . De azt Írja a főszolgabíró ur, hogy haragszik ... — Hát haragudjék, majd csak megbékél . . . — Csakhogy nem 6 haragszik, hanem a — király . . . j — Na, igen . . . Azt kérdezi, hogy- minek a községnek az az óriási, rengeteg makkos erdő, hogyha tavaly egyetlenegy árva malacka sem hízott meg rajta? — Mit nem hízott? Hiszen csak egymagám hat darab két mázsást vágtam le. Hát a kiket meg — el- lekviráltak ? — És énnekem tán nem hizott öt nkkurátoa ? — visszhangzott Orbán András Csatt, a legidősebb esküdt. — Nálunk is csak visított vagy négy az udvaron! — dicsekedett Széles Ádám Dohonyai. — Háf az én hármaD talán ku tya? — Adta le a szavát az öreg Sróf János. — Hát hogyha még az az istentől —elrugaszkodott Kocsonya Gábor kanász kettőnek nemcsak a fülével számolt volna be ? ! — Hm . . . hm . . . Szép, nagyon szép, kedves jó uraim. Úgy, de akkor hová lett az a rengeteg sok zsir ? — csapott le, mint ä kánya, a dicsekedőkre Csilik Balázs, a jegyző. — Hogy hová ? Izé . . . hát elfogyott . . . Punktom ... — No, látják, éppen ez a baj, ezért haragszik a király . . . Mert hát őneki is elfogyott a — zsirozója . . . punktom . . . Megeszi a tengersok katona s más egyéb nép . . -S bizony a múlt esztendőben őfelségének sem valami elsőrangú volt a kukoricatermése. Nem volt a hizlalásnak szaporája. Hát igy bizony úgy kiürült a zsiros- vendely, hogy a legutolsó kei tel őre már a szomszédtól, a burkus császártól akart kölcsönkérni az udvari szakács. Meg szerencse, hogy volt a háznál egy kis tavalyi — libazsír . . . Hiszen olvassák kigyelmetek évről- esztendőre az újságokban, hogy Pozsonyból minden Márton napra két óriás hizott libát kap őfelsége ajándékba... De azóta bizonyára inár az is elfogyott. Nem csoda hát, ha a király haragszik s azt mondja : no, majd makkoltatok én magamnak a jövőre ott, a hol — akarok. Úgy hallom, hogy a királyi indzsellér már mércsikéli is a makkfalvi nagy erdőt .. — Micsoda? A mi erdőnket? — vágta ki mellét a biró ur. — Nem oda Buda ! Nincs ahhoz köze még a — királynak se ... — Nincs-e? De hátha mégis van? —- Hát vájjon mi jusson ? — Hát a hadi r-^u'a jussán . . . — Hm . . . De vájjon úgy e ? — Nem vitték el a lovat, szekeret, a harangot, a kigyelined két fiát? — El... — Nem szedték össze a búzát, a zabot, a többi szemet? — De ... — No, látja, ez a hadi regula— Hát biz e baj. .. — Nagybaj... — Hm, .. l)e okk..l-módilaI talán- tán mégis lehetne valami, tenni?! — Egyszer se mondom, hopy nem akadna nálam még vagy egy — felesleges vendely zsir... — Az még csak — egy... — No, hét hu meg kell váltani a *) Megjelent a Budapesti Hírlapban is. — A király ? Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos összeg mielőbbi beküldésére.
