Tolnavármegye és a Közérdek, 1916 (26./12. évfolyam, 1-79. szám)
1916-06-29 / 52. szám
XXVI. (XII.) évfolyam 52. szám Szekszárdi 1916 juinus 30 Előfizetési ár: Egész évre .................16 korona Fe l évre..........................8 > Ne gyed évre .... 4 » Egy szám ára .... 16 fillér Hirdetési árak: POLITIKAI HETILAP. Az őriz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Hesielenik hetenklnt kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőség: Bezeréd] litván-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes küldemények. KtadóhlTstal: Béri Balog Ádám-utca 42. szám. Az előfizetést pénzek és hirdetések Ide küldendők. Árverési hirdetések: 35 petit sorig férk-°garmond soronként áöhíiér Szerkesztőség telefon-szám: 18—24. — Kiadóhivatali telefon-szám: 18—II. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre be küldik, 8 korom. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN, Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Nés egyszer a tisztviselők. A „tisztviselők“ cim alatt megindult eszmecsere folytatásakép vettük a következő érdekes sorokat: Igen tisztelt Szerkesztő urJ Örömmel olvastam azokat a kisérő sorokat, melyeket a becses lapjának 50. számában szives engedelméből megjelent észrevételeimhez hozzáfűzni méltóztatott. Mert ezekben egyfelől ismét találkozhattam azzal a loyalitással, mely igen tisztelt Szerkesztő urat és becses lapjának szellemét egyaránt jellemzi, amidőn „A tisztviselők“ cimü első cikk egyes részeinek autentikus magyarázat utján olyan értelmet ad, mely azokat vitatkozásunk tárgyai közül kiemeli s másfelől, mert ezeknek ilyeténképen történt eliminálása után annál konkrétebb formát öltenek azok a tételek, amelyeknek helytálló vagy helyt nem álló volta, szives engedelmével még további tárgyilagos eszmecsere rendjén való tisztázást igényel. Az egyik ilyen kérdés az, van-e csakugyan elvi ok arra, hogy a segítés módja tekintetében a tényleges szolgálatban álló állami tisztviselők és az állami nyugdíjasok között különbség tétessék. Egészen eltekintve azon súlyos konzekvenciáktól, melyek annak az elvi álláspontnak elfoglalásából, hogy az állam a tényleges tisztviselők és a nyugdíjasok között különbséget nem tesz, az államháztartásra származnának, csak a következő szempontokra vagyok bátor utalni. Az állam a tényleges tisztviselőtől megköveteli, hogy csak neki szolgáljon, egész munkaerejét kizárólag az ő szolgálatában bocsássa rendelkezésre. Emellett megvárja, hogy a tisztviselő állásához méltó módon éljen és viselkedjék s életmódjából küszöböljön ki mindent, ami a a tisztviselői állás tekintélyével össze nem fér. Ezzel szemben a nyugdíjas szabadon rendelkezik maga fölött. Csekély korlátozással tetszése szerint vállalhat jövedelmező foglalkozásokat, újabb szolgálatot s egészen tetszése szerint élhet. Más elv érvényesül tehát a tényleges tisztviselőnek s egészen más a nyugdíjasnak az államhoz való viszonyában. A fentebbiekből következik, hogy mig a megváltozott életviszonyok közepette a tényleges tisztviselő támogatása az állam részéről kötelesség, addig a nyugdíjassal szemben legfeljebb méltányosságról lehet szó. A tényleges tisztviselő megélhetésének biztosítása ugyanis az állam szerveinek egészséges életműködését, vagyis tulajdonképen magának az államnak helyes életműködését célozza. Ez a kiadás tehát szorosan véve állami érdekű s mint ilyen a költségvetésbe való. A nyugdíjasok segélyezése ettől természetére nézve lényegesen különbözik s inkább a háború folytán nehéz viszonyok közzé jutott egyéb állampolgárok segélyezésével mutat közös jellemvonásokat. Ezért gondoskodik az állam a tényleges tisztviselők támogatásáról a költségvetés keretében s a nyugdíjasok segélyezéséről azon közeg utján, mely a megélhetés azon nehézségeinek ellensúlyozására, melyek a háború folytán merültek fel, törvény szerint is hivatott. Mert hiszen az Országos Had- segélyző Bizottság olyan testület, melynek az állam bizonyos jövedelmeit az imént említett célra, országos törvény utasításához képest bocsátja rendelkezésre. Ami már most a kérvény benyújtás szükségességét illeti, e tekintetben a dolog úgy áll, hogy a dolog természete szerint nem minden nyugdíjas segélyezendő, hanem csak az, aki erre igényt tart. Van akárhány olyan nyugdíjas, aki a segélyt igénybe nem veszi, mert olyan jövedelmező foglalkozása van, hogy segélyre egyáltalában nem szorul. Azt pedig, hogy ki van ilyen viszonyok között, semmiféle nyilvántartás segélyével megállapítani nem lehet, csak azon az egy módon, ha a nyugdíjasokra bizatij; jeá, hogy amennyiben segélyre igényt tartanak, ezt bejelentsék. Ettől azonban teljesen eltekintve, tényleg a megfelelő nyilvántartás hiánya a fő oka annak, hogy a segély csak kérvényre folyósittatik. Ilyen nyilvántartás készítése s abban az előálló változások folytonos keresztülvitele semmiesetre sem lehetetlenség. De nem szabad ilyen munkával terhelni/ a pénzügyi közigazgatás amugyis túlterhelt közegeit háború idején. Nagy érdek az, hogy a közigazgatási közegek elkerülhető munkával ne terheltessenek. Erre való tekintettel a kifizetés sem az adóhivatalnál, hanem a postatakarékpénztár utján történik. De még ha a legjobb kimutatás állna is rendelkezésre, akkor sem lenne az utalványozás sem 24 óra alatt foganatosítható, mert hiszen a többi nyugdíjasról nem is beszélve, csak az állami nyugdíjasok ese* tében 18,000 érdekeltről lévén szó, az adatoknak minden egyes esetben való ellenőrzése és az egyénenként készítendő utalványrendeletek kiállítása ennél feltétlenül több időt igényel. A kérvényezésnél egyébként itt is, mint mindenütt, az az általános elv érvényesül, hogy segélyt, kedvezményt mindig kéjrni kell annak, aki arra számot tart. Ez nem uj dolog s a közéletben nem is csupán az anyagiak terén érvényesül. — Ennek igazolására csak arra utalok, hogy pl. az 1886: XXI. t.-c. az adó kétszeres beszámításának kedvezményét csak annak adja meg, aki ezen kedvezményt a törvényben meghatározott időn belül kéri. Aminthogy visszatetsző dolog is lenne segélyben részesíteni valakit, aki azt sem igénybe venni, sem elfogadni nem akarja.' Egészen más az eset a tolnamegyei magyarositási alapnál. A magyarositási alapból jutalomdijakat adnak, s azt nagyon értem, ha valaki jutalomért nem folyamodik. Mert hiszen azt, hogy jutalomra érdemes-e vagy nem, működjének ellenőrzése alapján hivatalból meg lehet állapítani, mig a tisztviselő vagy nyugdíjas anyagi viszonyai hivatali ellenőrző-, tárgyát nem képezik. Amint nagyon tudnám helyteleníteni, ha valaki igénybe venné a segélyt — akár tisztviselő, akár nyugdíjas, akár másrendü polgára az államnak, — ha arra nem szorult rá, épp úgy meg nem érteném azt a gyengeséget, mely álszeméremből mellőzné a segély igénybevételét, melyre tisztviselői vagy nyugdíjas minőségénél fogva joga Van, ha arra speciáli s viszonya közepette szükség mutatkozik, Én sem az egyik, sem a másik esetben ^em vesszőfutást, sem önérzetcsorbulást nem látok, de nem is láthatok, mert a tisztviselői önérzet erkölcsi alapját nem a vagyon vagy vagyontalanság, hanem a kötelességteljesités mérve szabja meg. Ez pedig esetleg lehet sokkal szilárdabb és érintetlenebb annál, aki a segélyt kéri, mint annál, aki nem kéri. Kérem, legyen róla meggyőződve igen tisztelt Szerkesztő ur, hogy az állami és egyéb nyugdíjasok ügye iránt, melyet ezen alkalomból figyelembe ajánlani méltóztatott, a legmelegebb érdeklődéssel viseltetem s hogy ezen érdeklődésemet kellő helyen és időben nyomatékosan tanúsítani is kész vagyok. Fogadja igen tisztelt Szerkesztő ur őszinte nagyrabecsülésem és igaz tiszteletem nyilvánítását. Budapest, 1916 junius 26. Simontsits Elemér. * •Örömmel állapítjuk meg a magunk részéröl is, hogy a kölcsönös jóhiszeműség már is csökkentette, hogy úgy mondjuk, az — ütközési pontokat. Még egy-két dolgot kell megvilágítanunk. Azt állítottuk, hogy elvi ok nem igen állhat fenn a segités módjára nézve. Hát körülbelöl igy is van, mert a fenti fejtegetésből az alatt a >súlyos konzekvenciák alatt, amelyek a tisztv selök és nyugdíjasok egy eljárás alá vonása folytán az á'lamháztartásra elő állanának«, más nem igen érthető, minthogy az okok nem annyira elviek, mint — materiálisak, financiálisak. Ha az állam pénzügyi ereje az ok, akkor természetesen meg kell hajolnunk előtte, mint az egyszeri püspöknek a plébánosa előtt, aki azért nem ha- rangoztatott elébe, mert először is nem voltak — harangjai ... De szerintünk a tényleges tisztviselő és a nyugdíjas között még ez a materiális sorompó sem tesz különbséget. Hála Isten, Magyarországon, amikor valaki a tisztviselői pályára lép, valóságos szerzetesi, vagyis vagyontalansági fogadalmat tesz. (Ez helyes, csak az nem, hogy sokan mar a megélhetési nehézségek miatt —nőtlenségi fogadalmat is tesznek I) Tehát az előbbi vagyontalansági fogadalom azt is jelenti, hogy az államszolgálatba lépett tisztviselő számított arra is, hogy öregségére az állam — nyugdíjjal rekompenzálja a teljed munkabírása idején kifejtett szorgalmáért, hűségéért, becsületességéért. Mer* ha nem a majdani nyugdíj lenne az ok, a kecsegtető erő, akkor nehezebben kapna az állam, sőt a vármegye is tisztviselőt. A legtöbben inkább a rendszerint busásabban dotált magán szolgálatba bocsátanák izmaikat, lelki energiájukat. Az állam gondoskodási kötelezettsége tehát nem szünhetik (geg végképpen a nyugdíjba ment tisztviselőről — bármily szabadon használhassa ez még megmaradt munkabiráaának morzsáit. Mert az állam a tényleges fizetés adásával, a hallgatólagos kétoldalú szerződésnek még csak az egyik felét teljesítette s a tisztviselőnek még ezután is tartozik, a nyugdíj előre megszolgált járandóságával. A tényleges tisztviselő és nyugdíjas tehát mégis csak egy kategóriába tartozik. Hiszen a tényleges tisztviselő azért is dolgozik, hogy nyugdija legyen, a nyugdíjasnak pedig azért van nyugdija, mert már vagy egészen, vagy testi és szellemi erejéhez mérten ledolgozta azt az időt, amelyért a tisztviselő még csak most dolgozik. Az állam a köteles végteljesítés göröngyös, bizony tövisesebb útjáról ezért nem léphet át egyszerűen a — méltanfosság sima, elasztikusabb parkettjára . . v Beismerjük azonban, hogy a belátással párosult méltányosság JpttT Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos összeg mielőbbi beküldésére.
