Tolnavármegye és a Közérdek, 1916 (26./12. évfolyam, 1-79. szám)

1916-04-20 / 32-33. szám

1916. április 20.

TOLNA VARMEGYE és a KÖZÉRDEK

5

— Tilos a piros tojás. A belügyminiszter elrendelte, hogy a tyuk tojásait a- szokásos módon festeni, avagy másképen clkéssiteni az idei husvét alkalmából tilos.

— Veszünk használt, de tiszta állapotban levő ásványvizes palackokat. ÍVs és 2 literes nagyságban, csakis helyben. Ajánlatokat mennyiség és ár megjelölésével kérünk: Lencz Károly és Társa üvegraktárába Szeli- szárd, Garay-tér.

— Tojás helyett bab. Ügyes fogást csinált egyik tolnamegyei állomáson az állomásfőnök. Egy kereskedő 12 mm. tojást adott fel Becsbe. Rakodás közben az egyik láda tojást leejtették és az állomásfőnöknek feltűnt, hogy a feladónak egy arcizma sem rándalt meg erre a kellemetlen incidensre. — Az idegesség ekkora hiánya annyira szokatlan, hogy a főnök megnézette, nem törött e el a sok tojás és meg lepetéssel konstatálta, hogy egy szem sem törött el, mert a tojás — bab volt! Azonnal lefoglalta a 12 mm babot, melyet szállítási igazolvány nélkül akartak kicsempészni. A dolognak kellemetlen következményei lesznek, mert a maximális büntetés két havi fogház és 600 korona. Azonkívül elkobozzák az árut, eladják a Haditerménynek, az ára pedig négyötödrészben a rokkant katonáké, egyötöd a feljelentőé. A kihágási eljárás megindult, ép azért a tettes nevét egyelőre nem írjuk ki, de intő például magát az esetet.

Orosz harctéren.

Alba Nevis gyönyörű költeménye a » Vissza«, mikor tiz hónapi frontszolgálat után épkézláb szabadságra hazakerült s az otthoni állapotokat látja, többek közt igy szól:

»Hazajöttem, de bár ne jöttem volna !

Ez a világ oly idegen nekem.

Itt az emberek nem testvéreim,

Itt nem sejtik, mi a harc, a kín.

Itt nem bánják, hogy kivert Krisztusok Millió halált halnak értük.

Itt nem is várják az 6 visszatértük.. .«

Megható az igazság, mely leikéből kitör:

»Úgy keresem a szemekben a lelket,

A részvét napját; éjjelét a gyásznak ;

Sehol semmi. Az élet csak a régi!

Itt most is még az ős-bűnök tanyáznak.«

Nem követem a költőt, mert itthon vagyok, szerető bajtársak közt élek s nem látom, hogy otthon

»Halad tovább a maga utján minden:

A kapzsiság, a szerelem, az érdek.

Mi ezeknek egy világháború í S az elpusztult s a pusztuló temérdek?...

Leírok egy itteni támadásmentes napot a sok közül .. .

Déli 12 óra.

A szolgálatról, hogy feláll a napos, inspek- ciós, váltják a postokat stb. ne essék szó. Ellenben a lövészárok mögötti faluból látjuk, hogy jön a „kotlik.“ Tiz-tizenkét ember felváltva, rudakra tett nagy üstökben hozza a menázsit.

Takarásban, lopva csúszik be az ebéd az árokba. Hatalmas kanalakkal sorjába meregetik a szakácsok a jó gulyást s mert ma ünnep lenne, tészta is vagyon. S mondja valaki, hogy hamis a nóta:

»Jó dolga van a bakának,

Nincsen semmire se gondja . . .«

Amint a menázsiosztás szakaszonként és fejenként megvolt, »kurzer Rast« következik. Sodorgatják a cigarettát, füstölnek; egyik ledől egy kicsit, másik tábori lapot ir. Rendbehozzák ruhájukat, lakásukat. Foglalatossága mindegyiknek akad. S amikor már félóra vagy egy órai pihenés után az Arbeit kezdődnék, itt is, ott is nóta van az ajkakon. Van harmonikás, van egy szál cigány s a ragyogó tavaszi napsugárban költői látványosság a: „ma még piros élet. . .“ Szinte kár a jó bakákat szétválasztani s beosztani: te ide, te oda, hogy a soha el nem fogyó munka folytatást nyerjen.

Itt e^y bchwarm, ott egy Schwarm. Velük á Schwarmkommandant, mellettük a Zugskommandant. Fonják a sövényfalat, hogy az árok be ne dőljön, csinálják a vízlevezető csatornát, hogy a viz az árokban térdig ne legyen, hogy a

Deckungból ki ne öntessenek, hogy az egerek és patkányok kevesbbedjenek ...

Csinálják a Standokat, hogy jó kilövések álljanak rendelkezésre, ilye:* meg olyan árkokat ásnak, lapátoznak, spatniznak, csákányoznak, fedezéket javítanak, újakat építenek, fát vágnak, rőzsét hordanak . . . Ezerféle nehéz és fárasztó munkával következik rájuk a napnyugta, amikor a pihenés helyett a legfontosabb, az éjjeli szolgálat következik s amit az esti menázs, a fekete kávé vezet be.

Mig besötétedik, ismét van egy kis pihenő. Csakúgy hangzik a lövészárok a daltól, hogy: »Elfogyott az egri bikavér...»

meg:

»Recece, nem vagyok én kapitány . . .« s előkerülnek sorjába a pattogó magyar nóták, s visszhangzik rájuk a látótávolságban levő oroszok dala .. . Igaz, a magyarénál nincsen szebb, az orosz lövészárokban nem oly tüzesvérü legények vannak! . . .

S amint az est leszállt, elhallgat az ének. Helyeikre mennek a Postok, Späherek, a Feldwache, jár-kel a Zug- s Kompagnie-Inspekciós... Bömbölnek a nappali ágyuk helyett a Minék, pettyegnek az Infanterie lövések, kettyeg a Maschinengewehr, tűzijátékot adnak a fényszóró Leuchtpatronok, raketták, a »gellerek« zörgetik a Hindernisseket, Patrullok járnak, ébren van minden... Az éjjeli szolgálat normális viszonyok közt öt-hat órát ad alvásra, de ez is, az is mint a nyúl alszik, felöltözve alarmra mindig készen, látva-hallva az éjjeli háborús képet... A pihenő is szaggatott. Két óra alvás, rá kettő szolgálat s igy tovább.

A Dienst esőben, sárban, vízben, fagyban, az időjárás minden viszontagságában egyforma. Nem lehet azt elképzelni, mennyit szenved és nélkülöz a nehéz szolgálatot tevő átázott-fázott baka. . . S mégis — bála a Gondviselésnek — »dühöng« az egészség. Piros pozsgás arccal mennek haza a szabadságosok. Mondhatnék talán: a levegő minden, s ez teszi azt.

Az éjjeli szolgálat s a váltott órákban való alvás után reggel ötkor kezdődik ismét a munka. A lövészárok benépesedik újra, s ahogy lehet, megy a mosdás, tisztálkodás. . . Közben repülők szállnak a magasba, tüzérség, gépfegyver lő rájuk. Jönnek az ellenség csomagjai: a gránátok, schrapnellek, s erősen lőnek a tüzérségre, árokra. Mi meg vissza . . . »Repül a golyó, ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg!« ... Erős tüzeléskor megszakad a dolog, a gránátmentes rókalyukakba bujunk s ha csend lett, újra folytatjuk, mígnem megjött a dél, elmúlt a nap .. .

Ti köröttem levő, aranyos lelkű 69-es Hindenburg-bakák! Sok-sok támadó harcotok után most ilyen a ti védőharcotok! Testi erőtök, lelki nagyságtok a történelemé, mert ti tudjátok és tartjátok: A haza minden előtt! Az Ég áldja munkátok’ s vezesse diadalmas végső győzelemre erős és ragyogó fegyvereiteket!

Stellung, 1916. április 2-án.

Vastagh Ferenc

zászlós.

* RATÍN LABORATORIUM Ä

j Budapest,v» rptt£nb iütq-utca 50.

SZÍNHÁZ, MŰVÉSZET.

Színházi hírek.

Rácz Dezső színtársulata folyó hó 15-én kezdte meg városunkban a szinidényt s jól szervezett társulatával bemutató előadásul Gábor Andor „Ciklámen“-jét adták szép sikerrel, Asztalos Lajossal Lehotai és Révész Marillával a kegyelmes asszony Magda kettős szerepében, kik művészi alakítást nyújtottak.

Vasárnap „Tiszavirág“ operette, hétfőn Bródi Sándor „Lion Lea“ színmüve ment kitűnő előadásban, Rácz Dezsőnével a naiv főszerepben, s Asztalos Lajos a nagyherceg szerepében Törzsre emlékeztető alakítást nyújtott. Somló a rabbi szerepében megkapó drámai kitöréseivel kiválót nyújtott — Kedden „Sibill“^ operette Rácz De

zsőné és Asztalossal ment a főszerepben, kik megkapó közvetlenléggel és melegséggel oldották meg feladatukat s szép énekszámaikkal sok tapsot kaptak.

~ '• =i---------Iz

énél a lövészárokból.

Mária ... Itt ülök a nedves, nyirkos lövészárokban és térdemen irom magának ezt a levelet. Ma csendes napunk van és én sietek, ki tudja le tudom e még írni mindazt, amit elmondani szeretnék . . . Odahaza most opálosra sáp- pad az ég, nesztelen árnyak nőnek, imbolyognak, kúsznak egyre közelébb s lassan leszáll a téli alkonyat. Szinte látom, amint feláll, behúzza a függönyt, kicsukja az egész hideg, szomorú, zúz marás világot, a nagy régi kandallóban meghitten, vidáman duruzsol a tűz, s az égő fenyőhasábok fűszere összevegyül a nagy ezüstszamovárban gőzölgő tea illatával s a beliotroppal, mely a hajából sugárzik Mária.

Óh az az aranybarna, illatos csodahaj ! De szeretném csak egyszer lebontva látni, szelíden megsimogatni, megnyugvást keresőn beietemetm lázasan lüktető, fáradt homlokomat. Ne nézzen rám édes, ^komoly gyermekszemével olyan csodálkozva, voltak nekem ennél vakmerőbb, lázon- góbb gondolataim is. — Voltak.

Elmondok magának valamit a gyermekkoromból Mária. Mikor rövidnadrágos kis fiú voltam, egy nyári alkonyaton a parkban hancurozva Ilával, nyitva találtuk a családi kápolna nehéz, címeres tölgyfaajtaját. Nekünk oda csak vasárnap volt szabad bemenuünk misére és illedelmesen kellett ülni, nézni a páterre, kiről csák azt láttak, hogy hajlong, gesztikulál, de szavát nem értettük. Most bemegyünk, Alihó. Föl a toronyba a harangokhoz, aztán kezembe veszem az arany- csillagot az oltárról, felveszem a ministránsok csipkés karingét s a kis ezüst csengővel én is csengetek. Ila szepegett egy kissé, de én csak húztam magam után. Megnéztük a harangokat, az orgonát, aztán hajrá ! Le a lépcsőn, lássuk az aranycsillagot! A gótbikus ablakon betévedt egy búcsúzó napsugár, bearanyozta a csillárokat, megpihent az oltár csipkés térítőjén, körülragyogta a karcsú, fehér liliomokat, megcsapott nehéz lehelletük, összevegyülve a bentszorult tömjénnel, a kőkockák úgy kongtak a lépteim alatt, Szent Antal az oltárról mintha felém, mintha rám nézett volna. Olyan titokzatos volt egyszerre minden és én csöndesen megfogtam kicsi húgom kezét: „Gyerünk innen Ila . . . Nem kell már a csillag, nem azért, mert nem szabad, de mert nem lehet, nem birom!“ És lábujjbegyen osontunk kifelé.

így voltam magával is Mária. Mikor otthon voltam sokszor elfogott valami észbontó, őrjítő vágyakozás és lihegett, gyötrődött, lázongott a szenvedélyes virágtipró lelkem. Magam elé idéztem, amint elomló fehér ruhájában ott ül a zongoránál és a bársonyos, pirosló homályból kife- bérlik sáppadt, régi cameákra emlékeztető gyö- györü profilja. Emésztő, tébolyitó láng kinozott, hogy csak egyszer vonhatnám karomba szorosan erősen, brutális mohósággal, csak egyszer, egyetlenegyszer csókolhatnám virágszerü homlokát, arcát s látnám bársonyhaván, a gyönyörű lázrózsáit kinyílni, csak egyetlen égő tüzfoltot haraphatnék szoborszerü, lányos, hófehér vállára. Magamhoz szorítanám él vinném, magasra tartva, diadalmasan kacagva, mint az ősember a párját, hogy halálra csókoljam, agyonszoritsam és meglopjam minden pogány legendák mámorát . . . A torkom kiszáradt, hideg veríték lepte be homlokom és gyötrődtem, vergődtem . . . Ne-ne dobja félre a levelem álmaim édes csodaasszonya, élőszóval sohasem mertem volna magának ezt elmondani, de itt ezer veszély közt irom vallomásomat — gyónok. Ember vagyok én is, férfi mint a többi, kinek lelkében a legtisztább, legszentebb szerelem rejtekén is ott lappang a prédájára leső ragadozó, olthatatlan, mohó, örökszomjusága. Az ajkunk mosolyogva, kifogástalan udvariassággal mond sima, hízelgő frázisokat és gondolatunk már az eshetőségeket kutatja, mérlegeli, mikor nevelés, jó ízlés, etikett minden sutba kerül és a tobzódó gyönyörűség üli diadalmas nászát. Itt, ahol száz ágyú torka ásit felém, elmondhatom már ezeket Mária, elmondhatom mert vissza úgy sem térek és elmondhatom, annál inkább, mert addig tartott mindig csupán, mig a küszöbéig nem értem, mig újra nem láttam. Akkor elcsitult a vérem buja muzsikája, a gőgös, követelő gondolatok helyét jóleső nyugalom váltotta fel, mint mikor parfümös, füstös, bóditó levegőjű táncteremből szénaillatos rétre menekül az ember. A legtöbb nő közelsége érzéki fellobbanást inspirál az emberbe, magából a régi, bibliai asszony érintélensége, szeplőtlensége sugárzik, és régi romantikák levendulás, aranypatinás varázsa kisért és épen ezt a tisztaságot, melyhez profán pillantás, bűn fel sem ér, ezt imádom oly végte-