Tolnavármegye és a Közérdek, 1915 (25./11. évfolyam, 1-103. szám)
1915-12-23 / 102. szám
decemcer 24, TULNAVARMEGYE és a KÖZÉRDEK CSARNOK. Milyenek az angyalok?! Irta: V. Fejes György. — No, édes leányom — aligha valami nagy változás nem áll be a világon — — szólt kötési munkájában kissé szünetet tartva, nemzetes öz /. Svarkayné asszonyom! . , . Már kétszer egymás után Napoleon császárral álmodtam; pedig La Normand szerint ez biztos háborút jelent, bár a jó Isten megoltalmazna ettől mindnyájunkat! . . . — Óh édes anyám, az álmok sokszor ellen kezőt jósolnak, különben is azt hiszem, hogy azoknak éppen semmi behatásuk sincs az alakuló eseményekre, válaszolt az ifjú nő, aki korán jutott özvegységre és három kis leánykájában találta meg az élet örömeit, akik most is a gyermekszobában végezték hozzájuk illő dolgaikat A legnagyobbik betöltötte a kilencedik évet ; tanult, majd kézimunkát vett elő; a második a hetedikben járván, a betűvetés mesterségével foglalatoskodott ; a legkisebb ellenben nem számlálván még többet öt évnél, holmi gyermekbábut öltöztetett, azzal beszélgetvén mig el nem álmosodott!... Ezalatt odakünn a nagy kapu nyikorgása és zöldülése volt hallható; könnyed lépésekkel jött valaki végig a folyosón, s néhány pillanat alatt benyitott a beszélgetőkhöz ifjú Svarkay Miklós, aki törvényszéki jegyzői minőségben működött a karavári igazságszolgáltatás hatalmas épületében ! Jól fejlett, erős alak volt, ragyogó fekete szemei bizalmat ébresztettek iránta. Különben nemcsak a polgári életben szerepelt mint szakavatott, pon tos hivatalnok, hanem a katonaságnál is, mint tartalékos huszárhaduagy volt ismeretes ; erre a méltóságra is úgy látszik predestinálva lett, mert a lovat ugyancsak megülte, a kardvívásban pedig szintén elől járt Különben szive a megtestesült jóság, anyja és nővére iránti odaadó szeretetnek melegágya volt! A kis leánykákat valósággal becézgette, akik viszont a legbensőbb ragaszko dással viseltettek irányában ! Így éltek együttesen a nagy piactéri családi hajlékban ama boldogító tudattal, hogy nemsokára eggyel többen lesznek; mert hiszen Miklós ur a boldog vőlegények sorába is tartozott, eljegyezvén főnökének bájos leányát, Tarnaházy Jolánkát! . . . — No fiam — van-e valami újság, kérdé a nagyasszony ? . . . Valaminek kell történni, mert az én álmaim nem éppen rendesek; az ilyen öreg csont már előre megérzi a zivatart! . . . — Hát bizony nagyon puskaporos a levegő édes anyám — tele van villamossággal s nagyon könnyen megtörténhetik, hogy egy váratlan eseményre ekszplódál és felforditja a v.lágot, szólt az ifjú! Hanem ha kiüt a háború, megmutatjuk ellenségeinknek : hogy hívják a magyart! Elég volt a meghunnyászkodásból; készen vagyunk mindenre, folytatá lelkes meggyőződéssel! . . . — Aztán neked is el kell menni ? kérdé szorongó érzéssel a nagyasszony . . . Mig a másik nő szeméből észrevétlenül egy pár csillogó könnycsepp gördült alá! . . . — Bizony én sem maradok ám idehaza holmi katlantámogatónak, ott is meg kell felelnem hivatásomnak: azért vagyok honvédhuszár, hogy védjem hazámat, királyomat és titeket, életemmel meg véremmel! . . . Ámen, rebegé a nagyasszony! Uram legyen meg a te akaratod ! tévé hozzá halkan a másik !... Az Ur akaratának beteljesülése nem sokáig váratott magára. Másnap délben már a napi lapban olvashatóvá lett a mozgósítási rendelet: sőt a behivó-jegy is kezében volt az ifjúnak, melynek értelmében a következő nap reggelén századához kellett bevonulnia. A legszükségesebbeket összecsomagolta; a bucsuzáskor visszatar tott minden érzelgősséget, sorra ölelte a családtagokat s azzal eltávozott. Egyik este ismét beszélget a két magára maradott nő: — Szegény Miklós — vájjon hol lehet, mit csinálhat, tudom hogy ázik, fázik, nélkülöz, sőt talán még éhezik is?! . . . — Az Úrnak gondja van az övéire, szól hitteljes megnyugvással az anya; akik a becsületért és igazságért fognak fegyvert, diadalra juttatja! . . . Míg igy beszélgetnek, a gyermekszobában mélységes csend. Az ajtó véletlenül nem lévén egészen betéve, meghallották az aggódó sóhajokat s a kicsinyek ártatlan leikéiben egy nemes szándék fogam-ott meg, melyiől rajtuk kívül senki nem tudott egyelőre semmit! . . . A legnagyobb leányka napró-napra egy órával később ment haza; ozsonnapénzét nem költötte el arra, amire máskor szokta; e helyett pamutot vett s Jolánka felügyelete alatt szorgalmasan kötött; Miklós bátyja részére készítette a hósapkát, térdvédőt és csukló melegítőt A második szintén dicséretes módon igyekezék beváltani szándékát ; kicsiny perselyének tartalmát az addig hozzágyült összeggel szánta kedves bátyja nak,- a harmadik hogy mit csinált, majd csak | később fogjuk megtudni! . . Ólomlábon teltek a napok egymásután, mig egyszer csak elérkezett december hatodika, a hadba vonult ifjúnak névünnepe. Máskor szívélyes beszélgetéssel a rendesnél bővebb vacsorával szokták a békés családi körben az estét eltölteni ... De hát most? . . . A két nő felújítja maga előtt a nyugalmas idők kedves emlékeit; könnyek és sóhajok fűszerezik csak az együttlé- tet s észre sem veszik a gyermekszobában megkezdődött készülődés lassú suhogását! . . . Egyszer csak kinyillik az ajtó, bejön egymásután a három kis leányka, ünneplő fehér ruhájában; kettőnél csomag, a harmadiknak csak ártatlan mosoly játszik gyermeki arcán. A két nő ámulva tekint föl; egész lényüket a legmélyebb csodálkozás fogja el! A kérdezésre azonban már nem jutott idő, mert a leánykák egymás mellett megállva, legott okát adták bejövetelüknek. A iegnagyobbik szólalt meg előbb. — „Hallottam, hogy al én kedves Miklós bátyám fázik, mert hideg van ott fenn északon, ime készítettem számára méleg ruhát, küld el neki anyácskám, viselje egészséggel! . . .“ ezzel leteszi a csomagot az asztalra, illedelmesen meghajtva magát, helyet adván a másiknak ! „Én is hallottam, hogy Miklós bácsi nélkülöz, én meg odaadom neki perselyem meg takarított összegét, küldd el számára, hadd vehessen rajta azt, amire legégetőbb szüksége van.“ így szól a másik; ezzel ő is ietévén adományát, hátrább vonul! — És a legkissebb ! ? . . . Az meg összetéve kis kezeit, elmondja eme négysoros imácskáját : „Arra kérem én Istenem összetéve két kis kezem : Jó bátyámat védje, óvja ! Ezt kívánja kis Katója !...“ hozzá tévén, hogy ő ezt Miklós bácsiért tanulta meg és mondja el ezután is naponként, mig csak vissza nem jön ! — A két nő szótlanul fölemelkedik s a meghatottság omló könnyei közt öleli és csókolja össze a gyermekeket, nem érezve ennél nagyobb örömet még soha! . . . Midőn a kicsinyek visszamentek szobájukba, Svarkayné nagyasszony igy szólt leányához: — „Látod, sokszor kérdezted már tőlem, hogy milyenek lehetnek azok az angyalok? . . . Íme most saját gyermekeidben megismerhetted azokat !“ | @ii3i@)0i3ijaj3igi0@i0isi0)i3@)(3i[3@iQsiai3i0a0iiai Nehéz órákban. . . Irta : Koritsánszky Ottó. (Északi hadszíntér.) Tizenhat óra hosszat tartott a rettenetes bombázás. Eleinte egyenkint jöttek a srapnelek aztán garmadával a gránátok, kisebb-nagyobb átmérőjüek. Sivitottak, fütyőltek, dördültek, bőgtem, bömböltek és búgtak ahogy a levegőt hasították és beléremegett a föld, ahogy bele- furakodtak, mintha itt-ott tüzokádóvá vált volna haragjában (pedig az ekeszántást békével elviselte mindig) : ahogy lecsapott a gránát, felvillant és szórta-fujta porát, ami a napot is eltakarta néha-néha. De állta a végzetesnek tűnő rettenetességet mindenki. Amig csak a bátorság dolga volt az, könnyen ment, mert bátor, elszánt, mindenre készek voltak a tisztek és fiuk egyaránt: magyarok voltak. De nem Csak a bátorság dolga az ilyennek elviselése ; az idegeknek is van hozzá némi közük. És ! az idegeket igen-igen nehéz féken tartani. Most azonban senkinél sem mondták fel szolgálatukat j az ellenség minden törekvése dacára. Talán, mert sejtette, tudta mindahány, hogy nagy sor áll előttünk : állni, tűrni kell ezt az „orr- csiklandozást“ aztán majd nekünk is lesz „szavunk.“ Volt is. Nem csak, hogy az oroszok gyalogsági támadása vérbe fulladt, hanem a mieink — parancsot se várva, hogy a pokoli 16 órát megboszulják — neki a muszkaállásnak és addig piszkálták a szuronnyal az ott találhatókat, amig csak mocorgást észleltek. Iszonyú volt a „megboszulás“: sok száz katonával apadt meg az atyuska hadereje. Azonban nem volt vér és áldozat nélkül a mi részünkről sem. A balszárnynak kemény' dolga akadt és a rettentő, de vég eredményben győzelmes mérkőzés után megfogyottan telepedtek le az uj állásokba. Egy erdő tisztásának túlsó szélén volt ez. Este volt. A nap már rég ideje nyugvóra j tért. Mindenki tudta, hogy nem sokára meg13 érkeznek a főző-konyhák, bár ma későbben jutnak ki, mert jóval messzebb kell eljutniok a rendesnél. Egy kis kupac alatt néhány' tiszt. A többi még nincs itt. Talán majd később előkerülnek. Tulán! ■ . .jött is egy-kettő. Egyiket két baka támogatta, de jött, ide jött. — Te is ? — kérde az egyik. De többet nem szól. A másik nem felel. Kis pihenőt tart, azt’ tovább támolyog. Tüzet raknak. Kicsit, igen kicsit a kupacba ásott mélyedésbe. A Jani a tiszti szolga forog közötte; vacsorát akar készíteni : konzervet felmelegiteni. Minek ? Kinek ? Ki ehes ? Megjön a konyha. Nem kell az étel. Fáradság e, más-e az oka. Csak a fiuk kerüljenek elő mind! Valami bor kerül elő. Senki se szól. Ittunk. Aztán megint nem szól senki. A tűz pislog. Az egyik színtelen hangon kérdi és neveket olvas fel, hogy „hát ez hol volt ?“ A felelet egyaránt: „nincs itt. Várj . . . majd . . . talán 1 . .' .“ Talán 1 Es megint nem szól senki. A tűz gyengén fel-fel pislog. Ott heverünk körülötte. Mély csend. Ki ki elnyujtózik. Az étel érintetlenül all ott. Álom nem jő a szemre. Csak a bor, a bor, ez izük. Vagy talán nem is izük, de kell! És a tűz, ez a pislogó zsarátnok, ez, ez oly jó . . . Csend és mindenki gondolkozik. Én a tüzet nézem. Gyenge szellő kerekedik Felkap egy-egy üszköt a tűzről. Aztán hajtja-kergeti es a tüzes üszők pernyévé ég, lángot se vet, csak izzik-izzik, azt' a szél legyőzi, elfogy, elalszik. Vege. És ahogy a szellő, amely kioltotta a kis tüzes üszők életei, amint szárnyára kapta s tova vitte, ugyanez a szellő belesuhan a parázsba és ott birkózik vele a kúpba elásott mélyedésben. És a parázs fel- fel lobban, lángal ég. Ki győzött itt : a szellő, amely az előbb a tüzes üszköt eloltotta, itt meg lángra lobban- totta ? Ott a pernyét is vitte tovább, itt a lángra lobbanás után maga is megszűnt az égő zsarátnok között . . . Csend, mély csend van. Ki-ki maga ele bámul, csak a gondolatok kergetik egymást. Vagy tán nem is kergetik egymást, csak úgy jönnek egymásután, összefüggés nélkül, ön- maguktól. Ki mondhatná meg, hogyan van ez s miért van ez ! . . . ... Ha úgy vesszük, hogy Grey vagy más ember parancsára, akaratától, vagy ügyetlenkedésére vagyunk itt és kitéve mindenféle szokatlanságnak, nélkülözésnek, akkor nem tudnánk az egyén érdekét alárendelni a nagy, a közös, a mindeneket átfogó és befoglaló nagy érdekbe. Csak ha úgy gondoljuk el, hogy a háború az emberekben az állatnak megnyilatkozása, az a — szinte szükséges — mindig visszatérő esemény, mint a vihar vagy felhő- szakadás, ami megtisztítja az eget s a mely után valami jobb következik. Ha valamely nemzet arra az ideáli magaslatra emelkedett, hogy kultúrájának sugalma- zására kikapcsolja magát a háború megindításából és annyira finomul, hogy önérzetesen kijelentheti: soh’ se fogok háborúskodni, akkor ennek dacára is háborúba lesz kényszeríthető, mert lesz a kultúra olyan fokán álló nép, amely a maga bestialitásából kifolyóan nyers erő utján próbál meg helyzetjavitást kivívni. És az előbbi finomult, klasszikus kultúrát elért és állatiasságát félre tett nép el fog tűnni a földszinéről, mihelyt nem állt helyt magáért és nem kíséreli meg nyers izomerejével visszaszorítani az őt megtámadó félt. Ezért szükséges a magas szellemi kultúra mellett a testi erőnek jeles fejlesztése. Az előbbi vezető szerepet biztosit és alkotásra predesztinálja, az utóbbival pedig alacsonyabb műveltségű népek részéről lövő legyőzés veszélyét háríthatja el mindenkor. Csak igy, ezen az utón biztosíthat egy nép nemzeti létet, megmaradást és előrehaladást magának. És itt kapcsolhatjuk bele az előbb mondottakat. Ha igy értelmezem vagyis időnként megismétlődő természeti jelenségnek veszem a háborút, amelynek időpontját egyik-másik diplomata kitolhatja, vagy közelebb hozhatja, de mindenkorra elhárítani soh’ se fogja, akkor az én egyéni érdekemet könnyen alárendelem a közérdeknek. Nem azt számítom, hogy én elpusztulhatok, eleshetek, vagyonomat veszíthetem, hanem egy magasabb cél elérése lebeg szemem előtt. Éz a cél annak a közösségnek az érdekében van, amely nyugodt időben nekem jólétet, jó megélhetést, békés előrehaladást biztosit. És következik ebből a háború nagy eredménye. Tagadhatatlan, hogy a háború gazdasági, társadalmi és erkölcsi megújhodást támaszt. Az a sok ferdeség, ami lábrakapott, csak azt tüntette természetesnek az „én“ előtt, hogy én éljek a legjobban, hogy mindenben individuális érdekeimnek járjak utána. Nem ismertem, mi
