Tolnavármegye és a Közérdek, 1915 (25./11. évfolyam, 1-103. szám)
1915-12-23 / 102. szám
_____6 Ke dves Szerkesztő uram! Bocsánatát kér*in, de nem tehetek eleget még sem kívánságának. Nem írok! — Az én írásommal nem lenne nivósabb az ön jubileumi szám*, nem mondanának le a divatnak hódolók az uj ruhákról, nem sietnének feles pénzükkel enyhíteni a nyomort, nem tudnám felszáritani a hősök özvegyeinek, árváinak könyét, minek foglalnám el hivalotiabb toll forgatók elől a helyet, ha írásaimnak mi haszna sem lenne. Mint egyike azoknak, aki az összeházasodott b. lapja egyikének (a Közérdeknek) a születésénél a bölcsöringatók közölt voltam, cikk-megváltás címén, azon kérelemmel kiil dök mellékelten száz korinát, kegyeskedjék azt elfogadni és a jótékonyság gyakorlásában példát mutató báró Schell Józsefné őméltó sága kezdeményezésére megindult gyűjtés ősz- szegéhez csatolni, tán ezzel a csekélységgel is sikerülni fog egy özvegy vagy árva nehéz gondján, ha csuk parányit is, de könnyíteni Szerkesztő urnák őszinte tisztelő hive: Szekszárdon, 1915 december 22. SCHNEIDER JÁNOS. 0000000000000000000000000 0 Egy ápolónőhöz. — Irta: Rátkay László. — Eereszt a karodon, kereszt a szivedben, Olyan vagy, minőnek, a magyar nőt hittem, Áldjon meg az isten. Gyászolsz, mégis vidám szót gyöngyözik ajkad, Beteg katonáid, hogy megvigasztaljad, Áldjon meg az Isten. A sebesült, ha sir, te is ejtsz egy cseppet, Mert enyhébb a köny is, mihelyt párban reszket, Áldjon meg az Isten. Ha jön a nagy óra, a hős haldoklása, Karod mint angyalszárny, átöleli óva, Áldjon meg az Isten. És ha kiragyognak, a béke sngári, Eltűnsz mint a harmat, nem fognak találni. Áldjon meg az Isten. Mert jutalmat nem tűr, királynői lelked, Elég az öntudat, babérát viselned, Áldjon meg az Isten. Szemlélődés. Valahányszor a fővárosi sajtóban a vidék lapok fölényes lekicsinylésével vagy kifigurázásával találkozom, mindig bosszúság fog el és felmerül bennem a kérdés: ugyan mire olyan büszkék, miért olyan ráíartósak a pesti újságok, honnét veszik a bátorságot a vidékiek lenézésére s miért oly ritka náluk vidéki laptársaik igazi, komoly megbecsülése ? Mert nagyobb igazságtalanságot, igaztalanabb nagyzolást alig ismerek, mint azt a bántó gúnyt, amellyel a fővárosi szerkesztőségek a vidékiekre letekintenek. Elő a szemüveggel és kezet a szívre: vájjon mer-e valaha egy felelősségérzettel biró vidéki újság olyan analfabéta tájékozatlansággal, oly lelkiismeretlen felületességgel írni a főváros vagy az ország dolgairól, aminővel ezek a nagy országos harsonák intézik el a jó vidéket és a vidék ügyeit? Akadunk-e a vidéki sajtó hasábjain olyan naivitásokra, aminőket a - vidéki viszonyokról Írva — a fővárosi trombiták kürtőinek világgá ? Persze, hamar kész a válasz, hogy a főváros, az ország fontosabb, arról a vidéken élő müveit embernek is kötelessége helyesen informálva lenni, ellenben a nagy, országos politika beavatottjai, a világváros mozgalmainak felkent apostolai idegölő, izgalmas tulhalmozottságuk mellett nem érhetnek rá a mucsai társadalom kicsinyes akarásainak mélyebb tanulmányozására. , Ez igaznak látszik talán, csak az a baj, hogy mégsem fedi a tényeket 1 Mert a húsz milliós lakosságú országot az a sok száz, lenézett Mucsa alkotja, ez adja annak minden gazdasági, erkölcsi és szellemi erejét és ennek erejéből, ezen erő felszivárgásából él, nő és hízik a főváros, mely a maga szerény egymilliójával voltaképen csak az a felső, könnyű habTÖLNA VAU MEGYE és h KÖZÉRDEK réteg, melyet az erjedő, dolgozó vidék pezsgése — részben mint értékes erjedési termeket, de igen nagy részben mint eliminált, bomlási salakot — a felszínre lök. És tessék elhinni, hogy pl. egy 300.000 lakosú vármegyének nehány rövid sorban elintézett közgyűlése bir annyi fontossággal az országos közérdek szempontjából, mint egy budapesti, X. kerületi asztaltársa Ságnak félhasábon át tárgyalt karácsonyfaünnepélye, vagy egy minden törvényszéknél tucat- szamra előforduló, közönséges bűnügynek nagy riporteri szósszalvaló feltálalása, amely ügynek egyetlen nevezetessége, hogy véletlenül Budapesten történt, vagy hogy a védőügyvéd (esetleg az elnök) a tudósítóval parolázott. És egy- egy vidéki alapítás vagy Közművelődési Egyesület is érhet az országos közvélemény szemében annyit, rrfint pl. a kerületi törzsfőnökök nyárspolgári marakodása valami fővárosi koncon vagy egy-egy állas betöltése körül. A vidéki lapok is követhetnek cl arány talanságokat, ízléstelenségeket, talán itt-ott a kelleténél hosszában foglalkozva valamely elhangzott tószt vagy műkedvelői előadással ; ámde végre is ezt csak az illető vidéknek Írják, arne lyet az több okbói joggal érdekelhet és minden esetre kisebb bűn, mint a főváros magaslatáról messzehangzóan beszélő, nagy lapok azon szerénytelensége, amellyel a pesti közélet némely obscurus, tolakodó statistájának jelentőségteljességét az országos közvéleményre ratukmalni igyekeznek. Bizony fontos a sajtó szerepe nagyon ! Az ország közélete egy nagy áruház : a főváros a kirakat, a vidék a háttérben meghúzódó áruraktár, a sajtó pedig ennek az áru háznak az ablaka, melyen át oda betekinthetni. A kirakat nagy tükörablaka a fővárosi sajtó ; azon át látjuk mindazt a sok szép, szenzációs ügyességgel elrendezett, csalogató holmit, amit az áruház felhalmozott. De mindenki tudja, hogy kirakati holmit venni nem tanácsos, bármi szépén mutasson is, voltaképen fakó az, poros és szinehagyott; az igazi értékes, üde áru hátul a raktárban — a vidéken — várja a vevőt, ahová a vidéki sajtó apró, szerény magazinablakai engednek bepillantást. Kívülről befelé nézve — tükre az ablak a közéletnek, meglátjuk, mi rejlik benne; belülről kifelé — kapu, amelyen át a leraktározott értékek felszabadulhatnak, életet, hangot kaphatnak ; maga az ablaküveg — a sajtó — pedig egy ingerlő tényező, egy izgató erő, egy eszköz, mely a közélet raktárának szunnyadó kincseit a kiszabadulás, érvényesülés vágyával tölti el és megmozdulásra bírja. És e szerepkör hü betöltésében a vidéki sajtó nem áll semmivel a fővárosi mögött : igaz tükre a vidék életének, kész szócsöve vágyainak, törekvéseinek, erőteljes buzditója, serkentője, irányitója mozgalmainak. De van egy pont, amelyen messze — szinte elérhetetlen ethikai magasságban — ragyog gőgös kollégái felett és ez: idealizmusa, önzetlensége! A legtöbb vidéki lap már a születését is egy-egy idealistának, valamely lelkes ember rajongó felbuzdulásának köszöni, mig odafenn rendesen valami nagyobb anyagi érdek vagy érdekcsoport, esetleg pártpolitika a szülőanyja. Fenn — üzlet a hallgatás, üzlet a megemlités, még nagyobb üzlet az agyonhallgatás, vagy a dicséret; lenn — ha itt-ott hallgatnak is, legfeljebb humánus kímélet vagy tisztességérzetből teszik és általános elv: ingyen szolgálni az igazságot. Ugyan ki látott (rika kivétellel) vidéki lapot, mely vagyont jelentene? Sok helyi lap ette már meg alapitója pénzét, esetleg alapítóját is ; eleg sok él, sőt (nehány) magas kort is elér, de vidéki lapból meggazdagodni még nem láttam soha 1 ? Pedig a csábítás ördöge vidéken sem alszik 1 Hanem — persze — keményebbek, ethikailag ellenállóbbak a (rendesen valamely más, komoly munkakört is betöltő) emberek, akiket lelkesedésök és a közügyek szolgálatára szomjazó leikök hirlapirókká avat; jóval keményebbek és önzetlenebbek, mint a fővárosi hir- vadászok kiforratlan serege, amely boldogan paroláz a megszorult nagyurak és hatalmasok kai és boldogságában nem törődik vele, hogyan sietnek azok kezet mosni! És mégis ők veregetik vállát a vidéki újságoknak 1 ? Bizonyára, mert több miniszteri előszobában fordultak már meg, mint amazok, ha mindjárt kissé túlságosan — gyorsan is ! ? Vagy talán azért büszkék, mert nagyobb és fényesebb Írógárdával rendelkeznek ? De épen itt kellene kalapot emelni a vidéki sajtó előtt: csak a beavatott tudja, mennyi gond és fáradság fűt verejtékesen izzóvá egy egy szerkesztőséget, amig az uj szám készen all 1 ? S. amely lap ebben a vesződségben, ennyi nehézség között, ily sok küzdelem mellett egy negyedszázad óta áldozik a konzervatív igazság 1915. december 24. és a szabadelvű haladás önzetlen szolgálatának, az — helyi méretei dacára—1 sokkal többet tett a társadalom és ■> közéletért még az országos érdek magaslatáról nézve is, mint a legnagyobb es legelterjedtebb fővárosi napilap, amely országos dimenzióju panamakon'hizlalva fel magát, voltaképen mindig csak a saját magánérdeket szolgálta 1 Dr. ír. Gy. IlllllUllllllllllljlSj 0 01300000000000 Hősi halál. • (Szatíra) Reszketett mikor a városba ment, Reszketve mondta othon, hogy bevették. A többivel ő nem is énekelt, (Igaz a lányok öt soh’sem szerették). A káplárját a méreg majd megette, Pofont kapott naponta vagy hatot. Két hónapig káromkdtak felette Mikor ő is szürke ruhát kapott. Minden gyorsan ment: fekete vonat jött, Zászlók, vig nóta és kisirt szemek; Kibontott kendők a kicsi faluk közt, És mindenütt sok asszony és gyerek. Kiszálltak: zsivaj, döcögő kocsisor, Bűzös mezők és kidöglött lovak; Ágyuk bömbölnek, gépfegyver zakatol, , ... Sebesülteket hoznak rém’ sokat. Nézi meredten: ébred ép’ a hajnal (Keleten látszik egy veres vonal) Elindul ö is, futó, ijedt arccal Magával viszi a szörnyű roham. „Ott ott a muszka“, hangzik a „rajta“ Most egy golyó a homlokába csap, S elesik térdre, viasz az arca t S „rémült szemén még olt nevet a nap.“ POLATSEK GYULA. A nő kötelessége ma. „Hogy mi a nőnek igaz hivatása- Hogy mi a fény, mely ösvényen vezet. E hivatásnak nincs a földön mása. E tiszta, égi fény — a szeretet “ A nő hivatását talán igazabban és egyszerűbben nem határozta meg senki, mint a költő ebben a pár szóban. Igen, nekünk nőknek, ez az igazi, ez a legszentebb hivatásunk: a szeretet. A szeretetnek kell bevilágítani éltünk útjait; a szeretetnek kell vezérelni gondolatainkat; a szeretetnek kell kicsendülni szavainkból; a szeretet melegének kell kisugározni minden tetteinkből. S ha valaha szükség volt arra, hogy a nő e szent, e magasztos hivatásának a legnagyobb mértékben megfeleljen: úgy tízszeresen szükség van erre ma, midőn ebben a szörnyű világháborúban a népek milliói állanak szemben egymással élet-halál harcban ; mikor annyi seb vár gyógyításra; annyi fájdalom enyhítésre; annyi nyomor segítésre; annyi szomorúság vigasztalásra ; annyi köny felszáritásra. S ki volna más, aki mind ezt jobban megtehetné, aki ezeken jobban segíthetne, mint a nő ?! Kinek volna másnak kötelessége ezt megtenni, mint a nőnek? Neked, magyar asszony, nemcsak a családod iránt vannak kötelességeid, de a tágabb értelemben vett családod : a társadalom iránt is; a te munkásságodra számot tart nemcsak a te otthonod, de számot tart arra — és pedig jogosan — a te tágabb értelemben vett otthonod : a haza is. Hisz . . . >te midőn születtél két hivatást nyerél, A hölgyét s honleányét, Mert hölgy s magyar levél.« S most van itt az ideje, hogy megfelelj a valódi hivatásodból, szerétéiből kifolyó-e kettős kötelességednek! Keresd fel csak a lövészárkok lakóit a te munkásságoddal, hogy az általad készített meleg ruhák tegyék nekik türhetőbbé a nagy hideg elviselését; menj csak el a kórházakba s igyekezzél a kórtermek szomorú lakóinak a fájdalmát enyhíteni s ha testi szenvedéseit csil- pitani nem is tudnád, enyhítsd lelki szenvedéseit gyöngéd, vigasztaló szavaiddal; keresd csak fel a szegény apavesztett árvákat (sajnos, nem nagyon kell keresni, akad elég az utcán is akárhány) és gyámolitsd őket tehetséged szerint; nyújts csak segédkezet annak a harcban lévő, fiáról vagy férjéről régóta hirt nem halló szegény aggódó asszonynak szerettei hollétének felkutatásában. Keresd fel csak azt a férjét sirató özvegyet, vagy azt a fiát gyászoló édes anyát
